-
Sándorné Szatmári: @ganajtúrós bukta: 22 A Google szerint további hasonló kifejezések (nem csak iskolában, bá...2024. 07. 23, 16:23 „Mert nincs rá szó, nincsen rá...
-
ganajtúrós bukta: Régi topik azért válaszolok hátha valaki visszaír... Talán: Szekálás, abuzálás, oltogatás,...2024. 07. 23, 13:34 „Mert nincs rá szó, nincsen rá...
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: kiegészítés: A nyelvi bizonytalansági tényezők (amik annál gyakoribbak...2024. 07. 01, 08:12 Fantomok a magyar szavakban
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 117 Valóban.. A "Fedje meg!" parancs hosszú gy-vel--->hatása: "megfedd valak...2024. 06. 29, 12:28 Fantomok a magyar szavakban
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Nyilván a sok ostobaság mennyiségével akarsz dominálni. Annyit azért v...2024. 06. 29, 08:35 Fantomok a magyar szavakban
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
![](/media/news-depesmod.png)
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Mi köze a mátrixnak a nyelvek eredetéhez? Lehet-e a fehér ló előbb fehér, mint ló? A kora újkori nyelvészeti gondolkodásnak ezek ugyan nem alapkérdései, érdekes módon mégis közük van hozzá. Az előző részben szó volt arról, hogy a humanizmus idejében mi mindenre csodálkoztak rá az emberi nyelvekkel kapcsolatban. Ebben a részben azt mutatjuk be, hogy milyen irányokban mozdult tovább a nyelv és a nyelvek tudománya a 17–18. században.
Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy míg a humanizmus idejében inkább empirikus kérdések felől közelítettek a nyelv kérdéseihez (pl. hányfélék a nyelvek, hogyan lehet leírni addig le nem írt nyelveket, mitől függ az, hogy egy nyelv alkalmas-e a latin helyett emelkedettebb, komolyabb funkciók betöltésére), a 17–18. században elméletibb, vagy ahogy azidőtájt fogalmaztak, filozófiaibb kérdések jellemezték a nyelvészetet. Három ilyen kérdés emelhető ki: a nyelv eredete, a nyelv és a gondolkodás viszonya, végül a mesterséges nyelvek. Ezek közül az első kettővel foglalkozunk ebben a cikkben.
![Alma? Apfel? Pomme? Jabloko? Malum? – a valóságban egyébként egyikről sincs szó a Bibliában](/media/alma-apfel-pomme-jabloko-malum-a-valosagban-egyebkent-egyikrol-sincs-szo-a-bibliaban.png)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Honnan a nyelv?
A nyelv eredetéről való gondolkodás igen régi. Ismeretes Bábel tornyának története, mely szerint az emberiség eredeti, egységes nyelvét Isten büntetésből zavarta össze, és tette soknyelvűvé az emberi fajt. Az a gondolat, hogy eredetileg egyetlen nyelv létezett, és az összes jelenleg beszélt nyelv erre az egy nyelvre vezethető vissza (ez az ún. monogenezis-elmélet), a történelem során végigvonul, és egészen napjainkig fel-felbukkan. Vita tárgya volt persze, hogy mi volt az eredeti nyelv. Az ószövetségi teremtéstörténetre való tekintettel természetes választásként adódott a héber, de sok más nyelv is fölmerült a középkort követően, a latintól a flamandig.
Volt, aki szerint a Paradicsomban egy olyan nyelven beszélt Ádám és Éva, amely nem azonos egyik ismert nyelvvel sem, ennek az ősnyelvnek a nyomai azonban imitt-amott föllelhetők. Jacob Böhme korai 17. századi sziléziai misztikus adott ilyesfajta szófejtéseket. Egyik híres példája a német Himmel ’ég, menny’ szó elemzése. Ez a szó a h hanggal kezdődik, a lehelés hangjával, Isten lelkéne kiáradását jeleníti meg, amely a világ teremtésekor megvalósult (a ’lélek’ és a ’szél’ sok nyelvben, köztük a héberben is ugyanaz a szó). Az i után az m hanggal bezáródik a száj, ami pedig az ember elzárkózását jeleníti meg, a bűnbeeséssel ugyanis elzárkózott Isten kegyelmétől. Az m-et azonban követi egy újabb magánhangzós elem, a száj tehát kinyílik, mert a megváltással ismét megnyílik a kegyelem útja. Ily módon tehát ez az egy szó röviden összefoglalja az egész üdvösségtörténet lényegét.
A 16. századdal kezdődően szárnyra kaptak azok az elméletek, amelyek szerint nem egyetlen előzményre megy vissza az összes nyelv, hanem az ősnyelvek egy nagyon kis csoportjára. Ezeket mátrix-nyelveknek nevezték (a mater ’anya’ szóból). Különböző szerzők különböző időszakokban mátrix-nyelvnek tekintették a latint, a görögöt, a szlávot, a kínait, a gótot és még egy párat. Sajnovics János nevezetes Demonstratio-jában korát – és az indoeurópai nyelvészetet – megelőző módszerességgel írja le a magyar és a lapp nyelv rokonságát, ugyanakkor egy meglepő, az egész könyből meglehetősen kilógó fejezetben azt kívánja bizonyítani, hogy a magyar a kínai nyelv rokona. Ez a mátrix-nyelvek elméletének hatása a könyvben, és – bár messzire vezetne ezt részletesen kifejteni – egészen biztosan Sajnovics pártfogójának, a szintén jezsuita történész Pray Györgynek a kedvéért került bele a Demonstratio-ba.
Gondolat a nyelvben vagy nyelv a gondolatban? Vagy egyik sem?
Az a kérdés, hogy a nyelv hogyan tükrözi mindazt, ami a fejünkben van, az ókor óta nem hagyja nyugodni az európai filozófusokat. A 17. században újult erővel láttak neki a kérdés boncolgatásának, részint arisztotelészi minták nyomán, részint saját kútfőből. Leibniz, a nagy német filozófus például problémának látta azt, hogy a nyelv nem tudja megkülönböztetni azokat a szavakat, amelyek létező dolgokat jelölnek, azoktól, amelyek nem létezőket. Az általa is képviselt, racionalistának nevezett álláspont szerint a nyelv normális esetben a valóságot pontosan írja le, és az embert is segíti gondolatainak artikulálásában (mert a gondolkodás eredendően formátlan képekben történik).
A 18. században már azzal a kérdéssel is sokan foglalkoztak, hogy konkrét mondatszerkezetek hogyan viszonyulnak a gondolkodás szerkezetéhez. Francia tudósok (pl. Nicolas Beauzée) felélesztették az ordo naturalis, a természetes szórend középkori (sőt, részben késő-ókori) eredetű elméletét. E szerint például az alany–ige–tárgy szórend természetesebb, mint bármi más, mert a mondat által leírt eseményt az alany kezdeményezi, a cselekvés tőle indul és a tárgy felé tart, sőt, sokszor el is éri (pl. Péter leüti Palit). Egy pont a francia nyelv javára még a latinnal szemben is! (Az ugyanis alany–tárgy–ige szórendű volt).
De a főnév–jelző szórend is természetesebb, mint a fordítottja, ugyanis a főnevek általában önmagukban megálló dolgokat jelölnek, míg a melléknevek nem, hiszen pl. lovak léteznek, ’fehérség’ azonban magában nem létezik, csak fehér dolgok, ezért a fehér ló kifejezés nem „logikus”, csak a ló fehér, mert a tulajdonság (a fehérség) a hordozója (a ló) nélkül a levegőben lóg, nincs mire vonatkoznia, tehát a szórendben sem előzheti meg. Újabb pont a francia nyelv javára például a némettel vagy a magyarral szemben!
Ezzel szemben mások, akiket később szenzualistáknak neveztek el – és szintén voltak köztük franciák, mint Condillac vagy Diderot – azt állították, hogy ez az egész tévedés: a gondolat egységes egészet alkot, nincs megfelelőbb vagy kevésbé megfelelő lineáris leképezése a nyelvben. Világosan gondolkodni és világosan kifejezni magunkat két dolog, ráadásul a különböző anyanyelvű emberek között nincs is különbség abban, hogy mennyire tudnak logikusan gondolkodni.
![Fehér ló](/media/feher-lo.png)
(Forrás: Wikimedia Commons / Haase B, Brooks SA, Schlumbaum A, Azor PJ)
Szellem a nyelvben? Vagy nyelv a szellemben?
Ezek az okfejtések naivitásuk ellenére érdekesek. Azt mutatják, hogy a nyelvek sokféleségének felismerése és elismerése után már arról kezdtek gondolkodni, hogy hogyan lehet őket rendszerezni, osztályozni, milyen tulajdonságaik alapján lehet – mai szóval élve – tipológiát alkotni. A mondattani elemzések pedig egészen a 20. század elejéig sokszor filozófiai vagy éppen pszichológiai problémaként jelennek meg, nem pedig a nyelvtan részeként.
De mutatják az is, hogy a francia felvilágosodás idején kifezetten divattá vált a nyelvekben valamifajta „szellemet” keresni, valami olyan általános jelleget, szemléletet, amely összefüggésbe hozható az azt beszélő nép „lelki alkatával”, kultúrájával, hiedelmeivel, politikai berendezkedésével, tágabban a beszélőközösség életének és múltjának bármilyen vonatkozásával. Ez a felfogás a németeknél, majd az ő hatásukra Kelet-Európában még nagyobb népszerűségre tett szert, mint a franciáknál. Nyugat-Európában a 19. századig még teljesen magától értetődőnek számítottak olyan kijelentések, melyek szerint pl. a kínai nyelv a maga izoláló morfológiájával és sok egyszótagos szavával primitív nyelv és primitív gondolkodást tükröz (vagy tesz lehetővé). Ismét csak messzire vezetne, és itt nem is folytatjuk annak a kérdésnek a boncolgatását, hogy a 19. század gondolkodástörténetében ezek az elképzelések milyen fontos szerepet játszottak Közép-Európában; csak jelezzük, hogy a gyökerük ide nyúlik vissza.