Az „angol” diszlexia egy olyan „fonológiai rendellenességről” szól, ahol az érintettek nem képesek felismerni és manipulálni a beszélt nyelv hangstruktúráját, ami végül abban nyilvánul meg, hogy a beszéd hangjait sem képesek betűkre visszavezetni – magyarázza Wai Ting Siok, a Hong Kongi Egyetem kutatója.

Ezzel szemben a kutatási eredmények arra engednek következtetni, hogy a fejlődési diszlexia kínai anyanyelvűek esetén igazából két rendellenességet takar: egy vizuális–térbeli és egy fonológiai tünetegyüttest. A Currrent Biology nevű szaklapban megjelent tanulmány szerint a különbség a két nyelv jellegzetességeiből fakadhat. Míg angolul a betű–>hang szabályok segítségével az alfabetikus jelek kiejtett szavakká alakíthatók, a kínai nyelv grafikus formái – jelei – jelentésekként értelmezendők. A kínai karakterek mindemellett számos bonyolult vonást tartalmaznak, amelyek többféle alakzatba rendezhetők – ezek kiejtését gyakorlatilag fejből kell tudni. Ez azt jelentheti, hogy előbb egy kifinomult vizuális-térbeli elemzésre van szükség ahhoz, hogy a karakterek fonológiai és szemantikai (jelentéstani) adatait aktiválni tudjuk. Ebből következik, hogy gyakran a rendellenes fonológiai feldolgozási funkciókhoz rendellenes vizuális-térbeli feldolgozási funkciók is társulhatnak a kínai diszlexia esetében.

A kutatók arra kértek diszlexiás és nem diszlexiás kínai személyeket, hogy becsüljék meg egyes ábrák méreteit. Úgy találták, hogy a normál olvasók sokkal jobban teljesítettek a tesztek során, mint a diszlexiások. A kutatók arra is felfigyeltek, hogy a diszlexiások esetében azon agyi területek, amelyek a térbeli–vizuális adatok feldolgozásáért felelősek, kisebb aktivitást mutattak. Mindemellett az is feltűnt, hogy a vizuális-térbeli teszteken gyengén teljesítő kínai személyek a fonológiai jellegű rímpárosító teszteken is gyengén teljesítettek, ami szintén a két rendellenesség együttes jelenlétére enged következtetni.

A vizsgálat első alkalommal veti fel a nyelvfüggőség kérdését a diszlexia okai kapcsán.