nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Kárpátalja, Kárpátontúl 6.
Vajúdnak a hegyek...

Az 1930-as években a csehszlovák Ruszinszkót bejáró cseh író, Ivan Olbracht írásaiban meglepő önkritikával ábrázolja a cseh(szlovák) uralom alatti Kárpátalja életét. Írásaiban nagy szimpátiával szól a lakosság döntő többségét alkotó ruszinok helyzetéről. Az alábbiakban is az ő életük és nyelvi, politikai és nyelvpolitikai helyzetük lesz vizsgálatunk tárgya.

Horváth Krisztián | 2013. november 28.
|  

Kárpátalja modern kori történetének irodalmi feldolgozásával foglalkozó cikksorozatunk előző öt részében láthattuk, hogy milyen volt a térség lakóinak élete a Monarchia és az első Csehszlovák Köztársaság idején. S azt is tapasztaltuk, hogy adott esetben ezt a helyzetet az akkori állapotokról író szerzők milyen mértékű (ön)kritikával szemlélték. Azt is láthattuk, hogy az 1930-as csehszlovák népszámlálási adatok szerint a térség lakosságának döntő többsége a ruszin/orosz/ukrán kategóriába kerül: 63 százalék. De kik is tartoznak e kategóriába és miért e sajátosan hármas megnevezés?

A kérdés vizsgálatához ismét a térséget az 1930-as években alaposan bejáró cseh íróhoz, Ivan Olbrachthoz fordulunk. A szerző Hegyek és századok című, 1935-ben megjelent művében részletesen foglalkozik a ruszinság és a ruszin nemzettudat formálásának és formálódásának kérdésével. Olbracht idejében hatalmas kultúrharc zajlik a ruszinság identitásának formálása és formálódása körül: vajúdnak a hegyek, de vajon születik-e egyáltalán valami ebből? S főként: megszületik-e az önálló ruszin nemzet?

A névtelen föld és lakói

Ivan Olbracht Hegyek és századok című kötetében szerepel A névtelen föld című 1931-es írása. Már a cím is sokat sejtet a régió meghatározásáról. Nomen est omen – s ahogy az alábbiakban kiderül, a térséget illető névválasztás leggyakrabban politikai indíttatású.

Ennek a földnek nincsen neve. Jobban mondva, túl sok neve van ahhoz, hogy neve legyen. A régi „Lajtántúlon” Felső-Magyarországnak hívták. 1918 decembere óta, amikor a magyaroktól a már elveszett játszma után hiába kapott autonómiát, és önálló kormányt Budapesten, Oroszföldnek hívták. A Saint Germain-i békeszerződés szerinti hivatalos neve Kárpátaljai Oroszország. A nemzeti érzésű oroszok, akik egy új nagyorosz cári birodalomban hisznek, a hegyek másik oldaláról nézve Kárpátontúli Oroszországnak nevezik. A kommunisták és a nacionalista ukránok az itt élő törzseknek a szovjet, a galíciai és a román ukránokkal való nemzeti kapcsolatukat figyelembe véve, Kárpátontúli Ukrajnának nevezték el. Minden egyes név pontosan körülhatárolt és határozott politikai célt képvisel. A köznyelvben egyszerűen Kárpátalja a neve.

(397. oldal)

Egy korábbi cikkünkben már láthattuk, hogy a helyi ruszinok három nagyobb csoportra oszthatók. Ezeket Ivan Olbracht alábbi írásában törzsnek nevezi:

A három törzs: a Szlovákia keleti és Kárpátalja legnyugatibb részén élő lemekek, a középütt lakó bojkok és a keleten megtelepült huculok. Együttesen ruszinoknak, rusznyákoknak, kisoroszoknak, kárpátaljai oroszoknak, ukránoknak nevezik magukat, de a huculok, akárcsak a maguk területén a X. században élő csehek, máig is ragaszkodnak törzsi elnevezésükhöz. Arra a kérdésre, hogy milyen nyelven beszél, a falusi ember azt válaszolja, hogy „ruszjki”, nagyon lágy sz-szel, ami pontosan elkülöníthető a kemény sz hangú ruszkitól. A kárpátaljai orosz inkább tudományos elnevezés, a rusznyákot az itteniek csúfondáros megjelölésnek tartják, és mivel az orosz vagy ukrán elnevezés ma még inkább irányzatot, mint nemzeti egységet jelent, e sorok írójának nincs más választása, mint hogy az elavult ruszin megjelölést használja. Egy nemzet csak maga adhat nevet magának. A kárpátaljai nép még nem nemzet. Csak etnográfiai egység.”

(397. oldal)

 

A ruszin „törzsek”
A ruszin „törzsek”
(Forrás: Wikimedia Commons / Kacsinkó Adrián Gábor)

Ehhez a felosztáshoz képest kiegészítésként idézzük még Bonkáló Sándor írását, aki szerint a lemkók (Olbrachtnál lemekek), bojkók (Olbrachtnál bojkok), huculok együttesen alkotják a kárpátaljai ruszinok úgynevezett verchovinai (hegyvidéki) csoportját, akik mellett még külön létezik egy másik nagy csoport is: a síkvidékiek (dolisnyákok):

A földrajzi elhelyezkedés szerint két főcsoportot különböztetünk meg. Az Alföld közelében, a síkföldön és a Kárpátok alacsony nyúlványain vannak a völgy-, illetve síklakók, míg a Kárpátok gerince közelében, a hegyvidéken a hegylakók. Így nevezik magukat, vagyis a magyar elnevezés a ruténnek szószerinti fordítása.

(70. oldal)

Az Olbracht által vizsgált időszakban – Olbracht véleménye szerint – a kárpátaljai ruszinság nemzeti öntudatra ébredésének még csak nagyon az elején jár. Olyannyira, hogy az sem világos, ruszinok-e, oroszok-e vagy esetleg ukránok?

Ivan Olbracht
Ivan Olbracht
(Forrás: Wikimedia Commons)

Orosz vagy ukrán a ruszin?

Olbracht úgy látja és láttatja, a problémák gyökere abban van, ha nem a helyiek dönthetnek saját identitásukról, hanem a politika felsőbb rétegében döntenek arról, kik is ők. Így ír a ruszin identitás körüli harcról orosz és ukrán irányzat között:

De a fogalmak már kezdenek tisztázódni, és Kárpátalján nagy küzdelem bontakozik ki: oroszok a ruszinok vagy ukránok? Oroszul beszéljenek vagy ukránul? [...]

1919-ben és 1920-ban Kárpátalján még nem volt nyelvi harc, mindenki a felszabadulásból fakadó hatalmas lelkesedésben és egységben élt itt. Így volt ez még akkor is, amikor gyakorlati kérdések merültek fel, például az, hogy milyen legyen az iskolákban a tanítási nyelv. Erről az egyszerű és könnyű tárgyról döntsenek az erre egyedül hivatottak: a ruszin tanítók 1920-ban tehát összegyűltek. Csaknem mindannyian magyar tanítók voltak, akik csak magyarul tudtak jól, de lelkesedésük és egységre való törekvésük semmivel sem maradt el az országrész többi szabad polgárának érzései és jóakarata mögött.

(397–398. oldal)

 

Eperjes környéki lemkók és Przemyśl környéki ukránok népviseletben
Eperjes környéki lemkók és Przemyśl környéki ukránok népviseletben
(Forrás: Wikimedia Commons / Silar / GNU-FDL 1.2)

Igazából négy irányzat különíthető el ekkor Olbracht szerint a kötelező oktatási nyelv kérdésében: 1) az egyházi szláv nyelvet, 2) a helyi rutén dialektusokat, 3) az orosz és 4) az ukrán nyelvet előnyben részesítők csoportjai. Hamarosan az első két csoport kikerül a cseh politika által támogatott irányvonalból: a ruszinoknak marad az orosz és/vagy az ukrán oktatási nyelv. A két fő rivális csoportról az alábbiakat írja Olbracht:

A harcot értelmiségiek vívják egymással. Szenvedélyes és izgalmas harc ez, minden egyebet kiszorít a színtérről, két, ma még egyforma nagyságú táborra osztja a kárpátaljai értelmiségieket, társadalmilag megosztja őket, és családi életüket sem hagyja érintetlenül. [...]

Mindkét részről fontos szerepet játszanak ebben a harcban az emigránsok. Egy részük orosz, ezek a Szovjetunióból menekültek ide, másik részük ukrán, ezek részint a szétszórt ukrán nemzeti hadsereg volt tagjai, másrészt olyan emberek, akik Piłsudski üldözése elől menekültek ide Lengyelországból. [...]

(399. oldal)

A politikai aktivizmus szintjén kemény küzdelem folyik a ruszin nemzeti identitás alakítása körül:

Milyen nemzethez tartoznak? Az oroszhoz vagy az ukránhoz? Ezt persze tudják a cseh urak is, és bizony nagyon rossz politikusok lennének, ha ezt a helyzetet nem tudnák kellőképpen kihasználni.

A kárpátaljai falvakban elkeseredett háború dúl a Proszvita és a Duhnovice között. Mind a kettő kulturális és népművelési egylet, de a Proszvita ukrán, a Duhnovics orosz. A kultúrát és a népművelést persze nem szabad mindig szó szerint érteni, a fontos itt a politikai térhódítás.

(509. oldal)

Alekszander Duchnovics emlékműve Munkácson
Alekszander Duchnovics emlékműve Munkácson
(Forrás: Wikimedia Commons / A1)

Az orosz párt

Olbracht az orosz vonulatról a következőképpen ír:

A ruszinlakta Kelet-Szlovákia értelmisége nagyrészt orosz emigránsokból kerül ki [...]. Különálló emigránséletet élnek a maguk elvei szerint, és csodálatra méltó valódi orosz honvággyal vágyódnak hazájuk után, ahol minden szebb, mint itt, a nap és a víz is, „nyeintyereszno”, mondják lenézően mindenre, ami cseh, és urak módján közönyösek a nép iránt, amelynek körében élnek. Megtanulták érteni az itteni nyelvjárást, de ha azt akarják, hogy a nép megértse őket, akkor valamiféle furcsa nyelven beszélnek, amelyben orosz és cseh szavak keverednek az itteni nyelvjárás szavaival és a kelet-szlovákiai ruszinok nyelvében oly bőven előforduló magyar szavakkal. Az ukrán-orosz vitában elfoglalt álláspontjuk magától értetődő. Oroszok, ha megkérdezik őket, mi a véleményük, ezt válaszolják:

– Az itteni nyelv orosz nyelvjárás. Leginkább a belorusz nyelvhez hasonlít, és ez az országrész földrajzilag is összefügg Belorussziával. Az itteni nép ukránul nem ért, az ukrán nyelvhez semmi köze, mindig orosznak tartotta magát, és oroszként érzett. A kárpátaljai irodalom mindig orosz nyelvű volt. És itt, ezen a földön nyugalom és egyetértés uralkodott, amíg ide nem özönlöttek az ukrán emigránsok Lengyelországból, akik itt vad ukrán agitációba kezdtek, és mesterséges nyelvi vitát robbantottak ki. A kárpátaljai oroszok nem élhetnek önálló nemzeti életet, az egyetlen lehetőség számukra az, hogy a nagy orosz kultúrához kapcsolódjanak. Milyen kultúrát adhatnak nekik az ukránok? Sevcsenkóval és Ivan Frankóval dicsekszenek, de ez nevetséges, mert mi számtalan olyan írót tudunk ezzel a kettővel szembeállítani, akik összehasonlíthatatlanul nagyobbak náluk.

(399–400. oldal)

Alekszander Duchnovics (1803–1865)
Alekszander Duchnovics (1803–1865)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Alekszander Duchnovics (1803–1865) eperjesi kanonok, ruszin költő a ruszin nemzeti ébredés egyik atyja. Bár 1862-ben Eperjesen rutén irodalmi társaságot alapított, a ruszofil irányzatot is képviselte.

A kultúrfölény és a kultúrharc világos üzenetei fogalmazódnak meg Olbracht írásában. Ennek egyik eszköze orosz részről az Olbracht által már említett Duhnovice – a Duchnovics Társaság. A társaságról és az orosz irányzat eredményességéről Bonkáló Sándor így ír:

Az orosz nyelvegység hívei 1922-ben megalapították Ungváron a Duchnovics Társaságot [...].

A kárpátlajai rutének egy részének azon igyekezete, hogy oroszul írjon, még a művelt oroszok előtt is érthetetlen volt. Ezt Ilja Ehrenburg ismert orosz író nyíltan megmondta, mikor 1934-ben Kárpátalját beutazta, sőt meg is írta „Európa dzsungeljeiben” c. utirajzában. „Podkarpatszkaja Ruszjban kevés a művelt ember és ezek a művelt emberek is főleg nyelvi vitákkal vannak elfoglalva. Azon vitatkoznak, hogy vajjon orosz-e, ukrán-e, vagy kárpátaljai rutén-e a nyelvük. [...]".

(131. oldal)

 

Ilja Ehrenburg (1891–1967) – ő sem értette a kárpátaljai ruszofilek szándékait
Ilja Ehrenburg (1891–1967) – ő sem értette a kárpátaljai ruszofilek szándékait
(Forrás: Wikimedia Commons / Koperczak)

Markáns kritikát fogalmaz meg Bonkáló Sándor az alábbiakban az orosz irányzattal szemben:

Az orosz irányzat követői elszakadtak szülőföldjüktől és egy álomvilágban élnek. Könyvekből, meg a hozzájuk szakadt emigránsoktól tanulták az orosz nyelvet. Megtagadtak minden élő valóságot és nem akarták ismerni azt a nyelvet, amelyet a rutén nép beszél, avval a megokolással, hogy az nem úri nyelv. Ezek az urak a cseh megszállás idejében tartottak ott, ahol a szlovák, szerb és a szlovén ruszofilek a mult század elején tartottak, amikor az orosz nyelvegység alapjára helyezkedve, egyesek közülük oroszul próbáltak írni. A nagyközönség nem tudja írásaikat olvasni és az értelmiségnek is csak az a része érti meg, amely megtanul oroszul.

(132. oldal)

Ebbéli véleményét Olbracht is osztani látszik:

Az orosz ma Kárpátalján holt papirosnyelv, és a nagyorosz irányzat archaikus. A nyelv távol áll az itteni nyelvjárásoktól, az irányzat pedig idegen a modern politikai és kulturális élettől, mert a tegnapi, halott Oroszországhoz tapad, és a mai harcoló és dolgozó Oroszországtól elhatárolja magát. Nincs kapcsolata a valósággal és az emberekkel.

(408. oldal)

Úgy tűnik, az orosz vonulat köszönőviszonyban sincs a harmincas évek kárpátaljai nyelvi valóságával. De mi a helyzet az ukrán irányzattal?

Az ukrán párt

Bonkáló Sándor így ír az ukrán nyelvi irányzatról és a Proszvitáról:

Az ukrán irányzat írói is álomvilágban éltek. Ők sem akarták ismerni azt a nyelvet, amelyet a kárpátaljai nép beszél. Ezt műveletlennek tartották a fejlett ukrán nyelvvel szemben. Az 1920-ban alapított „Proszvita” közművelődési egyesület köré tömörültek.

(133. oldal)

Olbracht az ukrán és a ruszin egymáshoz való viszonyát – ukrán szempontból – így ábrázolja:

Hiszen a ruszin és az ukrán elnevezés csupán ugyanannak a nemzetnek kétféle megjelölése. A lemekek, a bojkok és a huculok valójában ukránok, a nyelvjárási különbségek jelentéktelenek közöttük, és a kárpátaljai nép érti az ukrán irodalmi nyelvet. Bármelyik nyilvános könyvtárban meggyőződhet róla, mennyire elhasználtak az ukrán könyvek, ezzel szemben az oroszok érintetlenek. Igaz, hogy a kis kárpátaljai irodalom orosz nyelvű volt, de már nem az. Ma itt az ukrán az irodalom nyelve, és az egyetlen kárpátaljai irodalmár, aki oroszul ír, Karabeles, a költő. Az orosz nyelv használata csak elavult pánszlávizmus volt, amelyet a nemzeti kétségbeesés tartott életben.

(401. oldal)

A harmincas években Olbracht azonban úgy látja, hogy a kárpátaljai ruszinok identitásáért folytatott orosz-ukrán küzdelemben az ukránnak áll a zászló.

Az ukrán nyelv az egész országrészt meg fogja hódítani. Ha ma fele-fele arányban áll is a harc, az orosz hatása fokozatosan gyengülni fog. [...] A cseh uralkodó körök az orosz irányzatot támogatják, aminek az az egyetlen lehetséges magyarázata, hogy olyan helyzetet akarnak kialakítani az országrészben, amelynek eredményeképpen a ruszinok egymás ellen harcolnak, és nem marad idejük, sem szellemi energiájuk arra, hogy más tájakon is körülnézzenek.

(407–408. oldal)

 

Az ukrán dialektusok
Az ukrán dialektusok
(Forrás: Wikimedia Commons / Alex K / CC BY 3.0)

Bonkáló Sándor ugyanerről hasonló szellemben, bár a Proszvitát illetően kissé eltérően így ír:

A Kárpátalján élénk irodalmi élet volt a cseh uralom alatt, de egy-két kivételt nem tekintve, csak oroszul és ukránul írtak. A rutén irodalomnak alig voltak művelői. Azt nem dédelgették a csehek, viszont a Proszvitát és a Duchovnics Társaságot anyagi és erkölcsi támogatásban részesítették. Mind a két irányzatot egyformán támogatták, hogy szétválasszák egymástól a ruténeket és megakadályozzák az egységes rutén nemzeti gondolat kifejlődését. Sikerült is a két irányzatot szembeállítani egymással. Olyan nagy volt köztük a gyűlöletig fokozódó ellentét, hogy nem is olvasták egymás írásait és ezért nem voltak hatással egymásra.

(134. oldal)

A ruszinságot kettéosztó kulturális és nyelvi lövészárkok mentén zajló állóháború kapcsán joggal merül fel a kérdés: van-e harmadik út?

Hová álljanak a ruszinok?

Az esetleges harmadik utas, önálló, nem orosz és nem ukrán ruszin identitással kapcsolatban ismét hallgassuk meg Ivan Olbrachtot:

De van itt egy harmadik irányzat is: a kárpátaljai. És ez azt állítja:

– Nem vagyunk sem oroszok, sem ukránok. És ahogy nem akartunk magyarok lenni, úgy nem akarunk csehek sem lenni. Azon a nyelven akarunk beszélni és írni, amelyet az Úristen aodtt nekünk: Ruszinul.

Nem kétséges, hogy ez az irányzat, amely Kárpátalján egy új kis szláv nemzetecskét szeretne létrehozni, egy olyan nemzetet, amely csak a Csehszlovák Köztársaság határain belül fejlődne, és senkit sem fenyegetne sem orosz, sem ukrán irredentizmussal, a prágai kormánynak a legrokonszenvesebb volna. [...] A csehszlovák kormányok időnként ebben az irányban haladva, a nyelvi szeparatizmus támogatásával a maguk napi-politikai céljai szempontjából talán hasznos munkát végeznek, de egyáltalán semmit sem érnek el vele. Egy félmilliós kis nemzet nyelvi, tehát kulturális folytonosság nélkül a huszadik században elképzelhetetlen.

(401–402. oldal)

 

A független Kárpáti Ukrajnát kikáltó Avgusztin Volosin, aki néhány napig annak vezetője is volt
A független Kárpáti Ukrajnát kikáltó Avgusztin Volosin, aki néhány napig annak vezetője is volt
(Forrás: Wikimedia Commons)

A történelemből ismert, hogy a prágai kormányzat által állandóan ígérgetett, de csak névleg létező kárpátaljai autonómia csupán 1938 végével valósul meg: az első igazán autonóm kárpátaljai kormány 1938. október 11-én alakul meg. (Érdekesség: tagjai közül négy ruszofil, kettő az ukrán irányzat képviselője.) A függetlenség ezt követően a kis nemzet számára csak jelképes időtartamra adatott meg: az Avgusztin Volosin által vezetett autonóm kormányzat 1939. március 14-én kinyilvánítja Kárpáti Ukrajna néven a régió függetlenségét, amit másnap a szojm jogerőre is emel. Ugyanezen a napon azonban, 1939. március 15-én a Horthy-rendszer hadserege három irányban, Husztnál, Ilosvánál és Perecsenynél lépte át Kárpáti Ukrajna határát. A kérészéletű ruszin függetlenség hamarosan a történelem süllyesztőjébe került: március 18-án Kárpáti Ukrajna utolsó védői is letették a fegyvert a magyar csapatok előtt.

A cseh és magyar uralomtól független, az orosz és ukrán irányzat harcában egyensúlyozni próbáló ruszinság önálló nemzetté válásának kísérlete, úgy tűnik, a függetlenség pár napja után elbukott: Kárpátalja átmenetileg ismét magyar uralom alá került. S hogy vajon mi történt az 1930-as népszámlálás szerint a térség csaknem 13 százalékát kitevő zsidósággal? – Sorozatunk következő részéből kiderül.

Felhasznált irodalom

Bonkáló Sándor: A rutének (ruszinok). Franklin-Társulat kiadása, é. n.

Ivan Olbracht: Kárpátaljai trilógia. Európa, Budapest, 1987.

Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra. Főszerk.: Fedinec Csilla, Vehes Mikola. Argumentum Kiadó, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, Budapest, 2010.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 Roland2 2013. december 1. 16:45
Információ
X