nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Kárpátalja, Kárpátontúl 5.
A gyarmat neve: Podkarpatská Rus

A cseh író, Ivan Olbracht az 1930-as években többször is ellátogat a csehszlovák Kárpátaljára – akkori nevén a Podkarpatská Rus elnevezésű területre. A helyi, elmaradott körülmények között élő lakosság iránti szimpátiája több kötetnyi anyag megírására készteti, melyben a helyiek iránti őszinte tisztelet megfogalmazása mellett ugyanakkor saját cseh nemzetét (illetve annak politika elitjét) is könyörtelen módon ostorozza a Ruszinszkóban fennálló állapotokért.

Horváth Krisztián | 2013. október 25.
|  

A Kárpátalja modern kori történetét irodalmi formában feldolgozó művek közül sorozatunk előző részeiben megismerkedhettünk Illés Béla Kárpáti rapszódia és Ivan Olbracht Kárpátaljai trilógia című műveivel. Illés Béla segítségével bepillantást nyerhettünk a Kárpátalját a Monarchia idején is jellemző etnikai sokszínűségébe, valamint az első világháború, a Tanácsköztársaság és az ezeket követő cseh berendezkedés első éveibe. Ivan Olbracht trilógiájára hagyatkoztunk akkor, amikor a csehszlovák uralom első másfél évtizedében követtük nyomon a régió – Podkarpatská Rus – két, talán leginkább meghatározó etnikumának, a ruszinoknak és a zsidóknak sorsát. De ugyanígy a cseh Ivan Olbracht kritikus tekintetével vettük szemügyre az első világháborút megelőző kárpátaljai magyar uralmat is.

Az alábbiakban pedig azt is látni fogjuk, hogy a cseh szerző a Magyar Királyság mellett nem kisebb vehemenciával ostorozza az új Csehszlovák Köztársaságot akkor, amikor számon kéri saját nemzetén Podkarpatská Rus és lakóinak kétségbeejtő helyzetét. Az Európa Kiadó gondozásában magyarul 1987-ben megjelent Kárpátaljai trilógia című kötet utolsó része, a Hegyek és századok című cikksorozat először 1935-ben jelent meg Ivan Olbracht tollából: ezen írásaiban a cseh író komoly vádakat fogalmaz meg a cseh uralommal szemben.

Slovensko és Podkarpatská Rus Csehszlovákiában – 1921
Slovensko és Podkarpatská Rus Csehszlovákiában – 1921
(Forrás: Wikimedia Commons)

Cseh gyarmatosítás Kárpátalján

Az első világháborút követően a modern Csehszlovák Köztársasághoz kerülő Podkarpatská Rus számos tekintetben olyan lehetőségeket kapott a korabeli térség legdemokratikusabb országának részeként, amilyenekről korábban még csak nem is álmodhatott. Visszásságok természetesen már a cseh uralom kezdetén is jelentkeztek. A Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra című kötetben azt olvashatjuk, hogy nemzetgyűlési választásokra (szemben Csehszlovákia többi részével) egészen 1924-ig nem került sor Ruszinszkóban, „arra hivatkozva, hogy a rendkívül bonyolult helyzetben a magyar párti és bolsevikszimpatizáns erők kerülhetnek többségbe. A kormány 1920. május 20-i ülésén elhangzott, hogy Podkarpatszka Rusz még nem integrálódott kellőképpen a csehszlovák államba, ezért fokozott óvatosságra van szükség a választásokat és az autonómiát érintő kérdésekben.” (50. oldal)

Ami az autonómiát illeti, Kárpátalját voltaképpen kézi vezérléssel irányították, közvetlenül Prágából – annak ellenére, hogy formailag megvoltak az alkotmányos és nemzetközi jogi keretek az autonómiához. A Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra című kötetben annak szemléltetésére, hogy mennyire képmutató és elutasító volt Prága a ruszin autonómiát illetően, az alábbiakat olvashatjuk:

Nem kérték ki a lakosság véleményét a belső határok megvonásánál sem, arra való hivatkozással, hogy „Kárpátalján nem volt olyan mindenki által elismert tekintély az őslakosság körében, akivel ilyesmiről egyáltalán beszélni lehetett volna”.

(54. oldal)

Ivan Olbracht
Ivan Olbracht
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az 1930-as évek első felében, amikor Ivan Olbracht több alkalommal is felkeresi a régiót, keserűen állapítja meg, hogy a magyar uralom korához képest kevés dolog változott jó irányban a térségben.

A szabadságot hozó cseh urak 1920-ban jöttek ide. És a ruszinok ujjongva fogadták őket. [...] A nép gyűlöli őket. Nem a cseheket, mert a „Ki a csehekkel!” jelszó csak a legeslegutóbbi időben keletkezett. Hanem az urakat. Mindig is szenvedélyesen gyűlölte az urakat, és a rablókról, e nemes lelkű megtorlókról szóló meséi úri kastélyok felperzseléséről, urak kifosztásáról, urak megöléséről adnak hírt. Akárki jött is ide a történelem folyamán, az mind zsákmányolt, mind korbácsot tartott a kezében, és annyit vett el magának abból a kevésből, amit itt talált, amennyit csak bírt. Tatárok, lengyelek, oroszok, magyarok, zsidók, németek, románok, a nép már nem is emlékszik ezeknek a nemzeteknek a nevére, nem is akar rá emlékezni, nem is lenne értelme, számára elég egyetlen szó: úr. És most a csehek az urak.

(377. oldal)

De mi is a baj a cseh urakkal? – Olbrachtnál ezt olvassuk:

A cseh urak gyarmatosítják Kárpátalját. Elcsehesítenek egy olyan országrészt, amely több száz kilométernyire fekszik az ún. „történelmi területektől”, és amelyet egész Szlovákia választ el Prágától. Ebben az összefüggésben az embernek óhatatlanul eszébe jut Kárpátalja múltja és hajdani urainak gyarmatosító politikája.

(379. oldal)

De hogyan sikerülhet gyarmatosítani több száz kilométerről ezt a vidéket? Hány ember kell és hány elég hozzá? És hogyan zajlik a folyamat?

Statisztika, statisztika...

Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra című kötet adatai szerint az 1930-as népszámláláson az összlakosság 725357 fő (csehszlovák állampolgár 709129), ebből ruszin/orosz/ukrán 446916 (63%), magyar 109472 (15,4%), zsidó 91255 (12,9%), cseh és szlovák 33961 (4,8%) , német 13249 (1,9%), román 12641 (1,8%), cigány 1357. A Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra című kötet Ivan Olbrachthoz hasonlóan „gyarmatosításról” ír a cseh uralom alatti Kárpátalja esetében: „a csehszlovák államnak nem állt érdekében a regionális egyenetlenségek felszámolása, sőt Kárpátaljával kapcsolatban inkább a gyarmati szemléletet tanusított. [...] A gyarmatosító állami politika a gazdaság minden területén megmutatkozott. Hétköznapi jelenség volt a spekuláció, a természeti kincsek elpazarlása, szétlopkodása (főként a fakitermelés tekintetében), egyenlőtlen tarifarendszer alkalmazása, a nyersanyagárak mesterségesen alacsony szinten tartása stb.” (54–55. oldal)

Ivan Olbracht a kárpátaljai magyar és a cseh (gyarmati) uralom összehasonlítása kapcsán nem habozik a statisztika fegyverét is előrántani:

Az 1930-ban közzétett statisztikai adatok szerint az itt letelepedett csehek száma 35157 fő. Ez a számadat nem egészen pontos, mert a statisztikai hivatal csak a csehszlovák nemzetiséget ismeri el, de szlovákokból itt nincs sok, úgyhogy abból az urakat és félurakat magába foglaló 35000 főből nem sok vonható le. Tehát harmincötezer cseh él itt, és ez nagy szám. És ami a legfontosabb, az állam egységes szervezetbe tömörítette őket, egzisztenciájukat tekintve az államtól függnek, engedelmeskednek a parancsainak, és ezért az ő kezükben van a hatalom, a tőke és minden lőfegyver. Harmincötezer ember uralkodik egy hétszázkilencezer lakosú országrészben. Ebből a 709000-ből 447000 ruszin, a többiek – számarányuk szerinti sorrendben – magyarok, zsidók, németek, románok és cigányok. Tehát a számarány: egy a húszhoz. Az előző népszámlálás eredménye szerint ez az arány még egy a harminchoz volt. Vagyis tíz év alatt az összlakosság száma húsz százalékkal nőtt, de a cseheké hetvennyolc százalékkal, azaz több mint tizenötezer fővel. Így volt ez minden gyarmatosító hatalom esetében és minden gyarmaton.

(376–377. oldal)

 

Csehszlovákia nyelvi viszonyai – 1930
Csehszlovákia nyelvi viszonyai – 1930
(Forrás: Wikimedia Commons / Mariusz Pazdziora / CC BY 3.0)

A számsorokat nézegetve azonban maga Ivan Olbracht is olyan következtetésre kénytelen jutni, hogy amennyiben a magyar uralom sikertelen volt a térség asszimilációját illetően, a cseh már eleve kudarcra van ítélve. Az alábbiakban Olbracht ismét azt az Egán Edét hozza fel példának, akivel cikksorozatunk előző részében már találkozhattunk (s akinek neve a kötet fordításában végig következetesen Egan Ede):

Mintha a cseh politikát húszéves fiatalemberek irányítanák, akik már nem emlékezhetnek rá, milyen érzéseket és milyen közhangulatot keltett nálunk az osztrák kormányok germanizáló szándéka és általában bármiféle nemzetiségi elnyomás vagy annak akár csak a látszata is. Azt a csodát, amelyet Egannak ötletes akcióval nem sikerült megvalósítania, az új urak a hivatalnokrétegtől várják. Amit Egan a nép gazdasági felemelésével és iránta érzett őszinte rokonszenvével nem ért el, azt most hivatalos rendeletekkel, végrehajtókkal és a lázadó tömegekre nyitott csendőrsortűzzel akarják elérni. Amit nem sikerült közvetlen közelről véghezvinni, azt most néhány száz kilométeres távolságból és a közbeékelt Szlovákia fölött akarják megvalósítani. És amit nem sikerült megteremteni a még ma is Kárpátalján élő 109000 magyarnak, azt most 35000 csehnek kell végrehajtania, olyan embereknek, akik csak telefonon vagy tizenkilenc órás gyorsvonatút után léphetnek érintkezésbe az őket irányító szervekkel. Ha tehát mérlegelni akarjuk ezeknek a törekvéseknek a célszerűségét, meg kell állapítanunk: ez a munka tökéletesen hiábavaló.

(382. oldal)

Ki tehát az a 35000 cseh csinovnyik, akikre ez a lehetetlen feladat hárul?

„Akikről itt azelőtt nem lehetett hallani”

Kár lenne persze tagadni, hogy pozitív fejleményekkel nem járt a cseh uralom Kárpátalján. Az persze kétségtelen, hogy Prága nem önzetlenül hozta ezeket az újításokat és fejlesztéseket. A Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra című kötetben az alábbiakat olvashatjuk: „A gazdaságfejlődés nehézségei ellenére a demokratikus államberendezkedés hatásai egyre nyilvánvalóbban megmutatkoztak. Kárpátalján a legnagyobb hatása éppen az agrárreformnak volt.” (55. oldal)

Kicsivel később ugyanitt azonban némi kritikát is találhatunk a kérdéssel kapcsolatban: „Azonban a csehszlovák állam ezt a kérdést kárpátaljai viszonylatban meglehetősen felemás módon kezelte, mivel elsősorban a cseh nagybirtokosok érdekeit védte.” (56. oldal). Még később erre bukkanunk: „Az agrárreform célkitűzései között is fontos szerepet foglalt el a földnélküliek földhöz juttatása. Ugyanakkor a kárpátaljai termőföldterületnek mindössze 24%-át érintette a földreform valamilyen formában.” (57. oldal)

Az agrárreform ugyanakkor a cseh központosító politika kezében is eszköz volt: „A földreform egyik lényeges eleme volt az ún. kolonizáció – a többségi [jobbára cseh] képviselőinek államilag szervezett, nemzetpolitikai célzatú betelepítése a kisebbség, adott esetben a magyarok által lakott területekre. Csehszlovákiában a telepítések 1921 nyarán kezdődtek el. Az etnikai viszonyok megváltoztatásának szándékán túl a telepítéspolitikában meghatározó szerepet játszottak a katonai szempontok is. A kolonisták három csoportba sorolhatók: az országban élő, önként jelentkező csehek, szlovákok, morvák, ruszinok; repatriáns (külföldről hazatelepülő) szlovákok és csehek; valamint a legionáriusok A legionáriusok az első világháború idején az antant kötelékében harcoló csehszlovák katonai egységek tagjai voltak.” (56. oldal)

Csehszlovák Légió Vlagyivosztokban – 1918
Csehszlovák Légió Vlagyivosztokban – 1918
(Forrás: Wikimedia Commons)

A Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra című kötetben kicsivel később ezt is olvashatjuk: „Nagy számú hivatalnokot irányítottak Kárpátaljára Csehországból. A közigazgatásban kizárólag a cseh nyelvet használták, ami a lakosság nemtetszését váltota ki. A sajtóban közölt hírek szerint a postahivatalokban és a távírdákban 109 ruszin, 306 ’csehszlovák’ (50 szlovák, s többi cseh) és 48 egyéb nemzetiségű képviselője dolgozott. A pénzügyi szervezetnél mindössze 41 ruszint és 1279 egyéb nemzetiségű (köztük 1182 cseh és 10 szlovák) személyt alkalmaztak. A 2262 kárpátaljai állami hivatalnok között csak 301 ruszin volt. Akkor sem javult lényegesen a helyzet, amikor a ruszin fiatalok egyre nagyobb számban szereztek diplomát a közép- és felsőfokú tanintézetekben. Belőlük rekrutálódott a heyli értelmiség új rétege.” (51. oldal)

Ivan Olbracht Hegyek és századok című cikkgyűjteményének egyik cikke viseli az „Akikről itt azelőt nem lehetett hallani” címet. A csehek, akik 1920 után bukkantak fel a kárpátaljai valóságban, ejtőernyősként a helyi társadalom csúcsán landoltak – a Csehszlovák Köztársaság erősen központosító elgondolásának megfelelően:

Dél van, a hivatalok új Ung-parti épületeiből kitódulnak a tisztviselők: csehek. Tanácsosok, osztályvezetők, bírák, előadók, hivatalsegédek, irodafőnökök, végrehajtók, rendőrök... mind, mind csehek. Ukrán vagy orosz beszédet csak elvétve, ritkán hallani. Cseh- és Morvaország ide exportálja értelimségifölöslegét. A ruszinoknak nincs értelmiségük? Csupán egy vékonyka réteg, úgyszólván az első nemzedék. De ők is ugyanazt teszik, amit valaha a mi értelmiségünk: tanítónak megy, papnak, ügyvédnek. Mert ezekben a foglalkozási ágakban kisebb a cseh konkurencia, vagy egyáltalán nincs is.

(371. oldal)

A csehszlovák Užhorod (Ungvár) térképe – 1933
A csehszlovák Užhorod (Ungvár) térképe – 1933
(Forrás: Wikimedia Commons / Vojenský zeměpisný ústav v Praze)

A helyi – ekkor még csak formálódó – értelmiséggel való konfliktust vizionálja Olbracht az alábbiakban:

És közeledik az idő, amikor az itteni iskolákból özönleni fognak az újabb meg újabb végzett fiatalemberek, akiket ugyan nagyon gyatrán képeztek ki, és nagyon rosszul készítettek föl az életre, de akik mégis élni akarnak majd. A konfliktus elkerülhetetlen.

(379. oldal)

A konfliktus – az ismert világtörténelmi események, Csehszlovákia felbomlása és a világháború miatt – elmarad. Arról nem is szólva, hogy a ruszin értelmiség pár év alatt még nem érett meg a konfliktusra: kevesen vannak, erőtlenek is.

„De hol vannak a ruszinok?”

Podkarpatská Rus városaiban – Ungvár, Munkács, Beregszász viselte e rangot a csehszlovák időkben – utóbbi 1923-tól csak nagyközség – hiába keresi Olbracht a ruszinokat.

A cseh hódítás egyik eszköze Kárpátlaján – a pilseni sör
A cseh hódítás egyik eszköze Kárpátlaján – a pilseni sör
(Forrás: Wikimedia Commons / Speifensender)

Ungvár két hódító nemzet városa: a cseheké s a magyaroké. A régi hódítóé és az újé. A régi utolsó éveit éli, és nemsokára meghal. Az új, a fiatal, széles vállal és katonás léptekkel tör be mindenüvé, és katonás léptei határozottságban, karakánságban semmivel sem maradnak el a porosz és a Posen vidéki hakatisták léptei mögött. Mindkét hódító a maga nyelvén beszél. Kivéve a gyerekeket, akik mind a két nyelven beszélnek. Az ideköltözött csehek gyerekei is, akiket a zengzetes magyar nyelv kifejező szókincsével rendkívül vonz.

A cseh-magyar vagy csak a cseh feliratok ilyenek: Pilseni sörpince, Budějovicei sörpince, Különleges pilseni Prazdroj sörmérés, Cseh konyha, Prágai hentesáruk és palackozott sörök, aztán megint: Budějovicei sör. Mert ebbe a kultúrálatlan országrészbe kultúrát kell hozni. És lakosságát sörivásra kell szoktatni. A sörért kiadott pénz Csehországba vándorol a cseh sörfőzők zsebébe. Viszont minden korona, amit borban isznak el, itt marad. A kárpátaljai síkságokon és a hegyek déli lejtőin elterülő szőlők gazdái pedig magyar parasztok, és így egy kis jóakarattal és fantáziával hangzatos hazafias jelszavakat lehet ráaggatni a kárpátaljai sörbetörésre.

Aztán még ilyen feliratok is vannak itt: Škoda automobilok, Janeček Jawa motorkerékpárjai, Első Cseh Gépészeti szaküzem, Első Cseh Óra- és Ékszerüzem, Schicht szappan, Pilnáček szappan, Meinl kávé, Kolíni cikóriakávé, Orion cukorka, és persze: Baťa. Értsük meg ezeket a cseh kereskedelemnek tisztelettel adózó feliratokat: Minden ezer korona, amelyet automobilért adnak ki, és minden tízfilléres, amin a szatócsüzletben szappant, sót, petróleumot vagy bármi egyebet vásárolnak, Csehországba vándorol, el ebből az országrészből, mindig csak el.

(369–370. oldal)

A Baťa reklámplakátja 1922-ből
A Baťa reklámplakátja 1922-ből
(Forrás: Wikimedia Commons / Thomas Bata Foundation / CC BY 2.5)

A cseh (és az azt megelőző magyar) gyarmatosítás leginkább a városokban érvényesülhet, de furcsamód a vidék nagyobb településein is lámpással kell keresni a ruszin elemet:

A község valamikor zsidó és magyar nyelvű volt, magyarul most már csak néhány nyugdíjas beszél meg az ügyvéd és az öreg orvos. És persze a görög katolikus pap. A papokat egész Kárpátalján nem hallottam másképpen beszélni. Ökörmező ma zsidó és cseh nyelvű. Az utcán csehül és jiddisül beszélnek.

De hol vannak a ruszinok?

(374. oldal)

A folytatásból az derül majd ki, hol – és milyen körülmények közt – találja meg a lakosság döntő többségét alkotó ruszinokat a cseh Ivan Olbracht a két világháború közti Kárpátalján.

Felhasznált irodalom

Ivan Olbracht: Kárpátaljai trilógia – Átok völgye/Nikola Suhaj/Hegyek és évszázadok. Európa, Budapest, 1987.

Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra. Főszerk.: Fedinec Csilla, Vehes Mikola. Argumentum Kiadó, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, Budapest, 2010.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X