Ezúttal nem krumpliból van kevés – mint Európa egyik legtragikusabb éhínségének idején –, hanem munkából és munkahelyből a gazdasági hullámvölgy okán. A heti ezer fő évi mintegy ötvenezret jelent, ami már nagyon számottevő, mivel Írország lélekszámának több mint 1 százaléka. A legújabb emigráció pedig nem az idén kezdődött és várhatóan még évekig nem ér véget. A szigeten már négy és fél millióan sem élnek, holott volt, hogy 8 milliónál is többen lakták. 1840 előtt tetőzött az ír lélekszám, amely 1910-re 62 százalékkal csökkent az éhínség és a hatalmas kivándorlás miatt. A burgonyabetegség okán egymillióan haltak éhen, további félmillióan pedig végzetesen legyengültek.

A mostani kivándorlók közül is sokan tartanak az Egyesült Államokba – ahol népesek az ír kolóniák és így sok segítő kapcsolat adódhat –, ám mivel oda nehéz bejutni a szigorúbb vízumfeltételek miatt, ezért egyre népszerűbb célország Kanada, Új-Zéland és Ausztrália. Az emigráció még évekig eltarthat, mivel a gazdasági betegségekre az ír gyógyír is „hét szűk esztendős kúra”, ami nemigen marasztaló.

A demográfiai kilátások azonban nem csak borúsak: a természetes szaporodás ezer lakosra számítva 10,2, az Európai Unióban a legmagasabb. A mélyen katolikus országban csak nagyon kivételes esetekben engedélyezik a terhességmegszakítást. Kedvező az ír korösszetétel mutatója is: a lakosság egyötöde 14 év alatti. A „zöld szigeté” az unió egyik legzsengébb társadalma.