nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Újgörög tradégia 1.
Szmirna, İzmir és Pandora szelencéje

Kis-Ázsiában már az ókortól kezdve nagy számban éltek görögök, s ez az Oszmán Birodalom idején is így volt, ám a 20. század eleje gyökeres fordulatot hozott Anatólia évezredes nemzetiségi összetételében. Az első világháborút követő görög-török háború valóságos etnikai kataklizmát okoz a térségben, melynek talán legszimbolikusabb fejezete Szmirna/İzmir török bevétele 1922. szeptember 9-én és a város leégése 1922. szeptember 13-22. közt. Cikkünk Szmirna és a kis-ázsiai görögök tragédiájának évfordulója alkalmából jelenik meg - az események elbeszélésében nagyban támaszkodunk Dido Szotiriu „Egy anatóliai boldog ember” című könyvére.

Horváth Krisztián | 2013. szeptember 23.
|  

Az oszmán-törökök kis-ázsiai térhódítását követően az anatóliai görögség hosszú évszázadokon át (a térség más keresztény népeivel együtt) aktív részese a Birodalom életének. Ha a muszlim államhatalommal való együttélés nem is feltétlenül harmonikus, az mindenesetre még a század eleji oszmán statisztikákból is kiviláglik, hogy a Birodalom anatóliai tartományaiban és Kelet-Thrákiában 1914-ben majdnem 1,8 millió görög él.

Muzulmán, görög és örmény lakosság az Oszmán Birodalomban, 1914
Muzulmán, görög és örmény lakosság az Oszmán Birodalomban, 1914
(Forrás: Wikimedia Commons)

Alig 10 évvel később, az első világháborút, a görög-török háborút és az 1923-as görög-török lakosságcsere-egyezményt követően – becslések szerint – ez a szám alig 200000 főre esik vissza. Mire 1923-ban a lausanne-i békeszerződés rögzíti az új Törökország határait, a kis-ázsiai és kelet-thrákiai görögök nagy része – a visszavonuló görög hadsereg nyomában – már elhagyja eredeti lakhelyét – a görögországi mintegy félmillió muzulmán kitelepítésére ezt követően kerül sor. Erről, a 20. század egyik legnagyobb népességmozgásáról, a kis-ázsiai görögök tragédiájáról szól Dido Szotiriu Egy anatóliai boldog ember című könyve. (Eredeti címe: Véres föld, ami talán jobban érzékelteti a kötet mondanivalóját.)

Becslések szerint 1928-ban Görögország lakosságának 20%-a eredeti lakhelyéről elmenekült új telepes
Becslések szerint 1928-ban Görögország lakosságának 20%-a eredeti lakhelyéről elmenekült új telepes
(Forrás: Wikimedia Commons / Spiridon Ion Cepleanu / CC BY-SA 3.0)

A görög lakosság csökkenése nem szűnik meg a modern Törökországban ezt követően sem: 2006-ban számuk alig éri el a 2500 főt. Ezzel szemben Görögországban még ma is kb. 100000 török él.

A kötet írónője, Dido Szotiriu (nevének török alakja: Dido Sotiroğlu) 1909-ben született a nyugat-anatóliai Aydın városában, 8 évesen azonban egy gazdag athéni rokonához küldik. Családja 1919-ben előbb az akkor éppen görög uralom alatti Szmirnába költözik, ahonnan a görög-török háborút követően menekülni kénytelen. Szotiriu baloldali érzelmű gondolkodóként személyesen ismerte Lenint és Alexandra Kollontajt; szembeszáll Ioannisz Metaxasz diktatúrájával s küzd a német megszállás ellen is. Az 1950-es évektől kezd el írni, Véres föld (Egy anatóliai boldog ember) című kötete 1962-ben lát napvilágot. Ennek főhőse Manólisz Axiótisz, egy kis-ázsiai földműves család leszármazottja, aki egyes szám első személyben meséli el a század elejének legnagyobb görög tragédiáját. Mivel a kötetben az írónő igyekszik semleges álláspontra helyezkedni, a kötet – érdekes módon – Törökországban is népszerű volt megjelenését követően. Szotiriu álláspontja szerint „nincs gonosz görög vagy török”. Később ír a görög polgárháborúról és Beloianniszról, 1986-ban pedig (Mikisz Theodorakisszal együtt) megalapítja a görög-török baráti társaságot. 2004-ben hal meg Athénben.

Dido Szotiriu (1909–2004)
Dido Szotiriu (1909–2004)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Sorozatunkban arra törekszünk, hogy Szotiriu Egy anatóliai boldog ember című kötete alapján szemléltessük a 20. század eleji kis-ázsiai görögségének tragédiáját.

Ókori görögök, modern görögök

A Kis-Ázsiában az antik és bizánci romok között élő újkori görögség az Oszmán Birodalomban eltöltött hosszú évszázadok alatt soha nem felejtette el kötődését az anyaországhoz, Hellaszhoz – még akkor sem, ha a hétköznapokban a múlthoz való kötődés talán meg is kopott kissé. Az antikvitás és a modernitás közti kapcsot – Dido Szotiriu könyve alapján – az intelligencia helyi képviselője, a Számoszról érkezett új tanító képviseli:

Falunktól nem messze ott voltak az ókori Efeszosz világhírű romjai; az igazat megvallva nem sokat törődtünk velük. Mellesleg szólván, a házainkon is ókori cirádák ékeskedtek, az ablakpárkánytól egészen a lépcső aljáig. De a legérdekesebb az volt, hogy a falunkat a görög könyvekben Orini Efeszosznak – Hegyi-Efeszosznak – nevezték, és ez, amint mondották, ősrégi eredetünkről tanúskodik.

Mindezeket Számoszról jött új tanítónktól, Püthagórasz Lariosztól hallottam, aki bolondja volt az ókornak. Örökké ott mászkált a romok közt, hol Artemisz istennő templomában, hol a színházban, a bizánci erődben, az Üldözés Kapujánál. [...] Azt mondják, olyan, mint az alvajáró, magában beszél, egyes-egyedül, bizonyos órákban: napszálltával, hajnalban meg holdtölte idején! És amit mond, nem hajaz sem a göröghöz, sem a törökhöz.

Egyik nap én is hallottam, a tulajdon két fülemmel, és mindjárt meg is kérdeztem:

– Miféle nyelven beszélsz, tanító úr?

– Ógörögül – válaszolta, és elnevette magát.

(20–21. oldal)

 

Artemisz templomának maradványai Efeszoszban
Artemisz templomának maradványai Efeszoszban
(Forrás: Wikimedia Commons / Adam Carr / GNU-FDL 1.2)

Az újgörög és az ógörög közti, az évezredek során kialakult jelentős nyelvi különbségekre láthatunk egy példát akkor, amikor a szintén az antikvitás iránt érdeklődő külföldi ősturisták egyike saját, iskolában szerzett ógörög nyelvismeretével próbál meg kommunikálni a helyiekkel. Jobbára sikertelenül:

– [...] Egyszer, még kisgyerek koromban, egy idegen ült be a kávéházunkba, nyilván a romokat akarta meglátogatni. [...] A szó valahogy mintha a torkán akadt volna, úgy öklendezte elő, a falubéliek a fülüket hegyezték, hogy megértsék, mit akar mondani.

– Hé te – szólongatták egymást –, nem tudod, mit akar ez az ánglius? Mert valamit kíván, annyi szent.

– Onosz! – makogta az angol. – Onosz kérek!

– Mit jelenthet az az onosz, te öcskös? Hívjatok ide valakit, aki megérti!

– Én tudom! – kurjantotta Nikolasz kapitány, a bárkás, aki Kusandasiból jött le ügyeit intézni. – Bort kér! A régi görögök onosznak mondták a bort.

– Ahán! – csodálkoztak a falunkbéliek, és gyorsan egy jó nagy kancsóval fejtettek a hordóból, hogy örömet szerezzenek az idegennek.

– No! No! – tiltakozott emez. – Nem oinosz, hanem onosz! [...]

– Tudjátok, mit kér ez a jóember? – mosolygott az orvos. – Egy szamarat, tisztesség ne essék szólván! Dimitrosz úr szamarát szeretné bérbe venni, ógörög nyelven szólva: onoszát...

(225. oldal) 

Görögök a Balkánon és Kis-Ázsiában 1918-ban
Görögök a Balkánon és Kis-Ázsiában 1918-ban
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ha az ógörög ὄνος ’szamár’ és οἶνος ’bor’ az újgörögben már kiszorulnak a használatból, s a nyelv oly mértékben alakul át, hogy az ógörög nyelvismerettel próbálkozó turisták nem jutnak dűlőre az újgörög lakosokkal a hétköznapi kommunikáció terén, joggal merül fel a kérdés: milyen nyelven beszél a jelentős létszámú görög kisebbség a többségi muzulmán népességgel. A válasz – Dido Szotiriu könyve alapján – meglepő.

Török, görög – örökös örömök között

A kötet főszereplője, Manólisz Axiótisz egy Szmirna (törökül İzmir) közelében levő, Efeszosztól sem messze található görög falucskában nő fel, ahol nem élnek törökök. Ehhez képest a lakosság mégis kétnyelvű, sőt:

Török nem volt a falunkban, mégis törökül beszéltünk. De szívünkben örökmécsesként égett a hazaszeretet, görög hazánk szeretete. A környező török falvak [...] lakossága tisztelt és csodált bennünket: azt mondták, vág az eszünk, és szorgalmasak vagyunk. És mi tagadás, sosem tettünk semmi olyat, amitől meg kellett volna változtatniuk a véleményüket. Jó szóval, baksissal, elboldogultunk velük. Nem múlt el nap, hogy török parasztok ne jöttek volna a piacunkra. Hoztak fát, szenet, baromfit, tejszínt, tojást, sajtféléket, Anatólia minden termékét; eladták a piacon, és utána boltjainkban megvették, amire szükségük volt. Este hazamentek a falujukba, de némelyik ottmaradt vendégül egy-egy baráti házban. A mi kenyerünket ették, a mi szalmazsákunkon háltak. És ugyanezt tették a mieink is, ha fölmentek a török falvakba szarvasmarhát, lovat, tejterméket vásárolni. Ha a hegyek közt összetalálkoztunk egy-egy törökkel, mély meghajlással, udvarias jóreggelt- vagy jóestét-köszöntéssel üdvözöltük egymást: „Sabahlarınız hayır olsun, Akşamlarınız hayır olsun”.

(22–23. oldal)

Ezen idillinek látszó – a regény során később számtalanszor visszasírt – közegből a kamaszodó főhőst atyja dolgozni küldi Szmirnába. Szmirna fejlettségéről árulkodó adat, hogy a Török Birodalom első vasútvonalainak kiindulópontja is e város volt, mely további hatalmas lökést adott a város fejlődésének. A gazdag és fejlődő város lenyűgözi főhősünket:

1910 szeptemberében érkeztem Szmirnába. Emlékszem, mennyire féltem, amikor magamra maradtam abban az óriási városban. Furcsák, idegenek az emberek, idegenek az utcák. Senkit sem ismertem, engem sem ismert, nem üdvözölt senki; úgy éreztem magam, mint a gyökerestül kitépett fa. [...]

Mihelyt azonban kiértem a rakpartra, mindenről megfeledkeztem, még félszegségemről is. Elárasztottak, elzsongítottak az új benyomások, azt sem tudtam, merre kapkodjam a fejemet. Mit nézzek először: a tengert? A Hamidie felől érkező kis hajókat, amelyek a víz felszínét hasítják, és nem süllyednek el? A csodálatos márványpalotákat, rejtélyes, zárt farácsos erkélyeikkel? A hintókat, a patkók ütemes dobogását a kövezet gránitkockáin? A lóvontatású vasutat? Vagy a gondtalan, vidám sokaságot, amely zajosan áramlik ki s be a klubok, kávéházak bejáratán, mintha ünnep volna, és nem közönséges, munkás hétköznap?

(36–37. oldal) 

Szmirna 1865-ben – az ekkoriban épülő első vasutak óriási fejlődést jelentettek a város számára
Szmirna 1865-ben – az ekkoriban épülő első vasutak óriási fejlődést jelentettek a város számára
(Forrás: Wikimedia Commons)

A hivatalos török statisztikák szerint 1893-ban a város lakosságának nagyobbik fele török, de van kb. 134 ezer görög, 9 ezer örmény, 17 ezer zsidó és mintegy 56 ezer külföldi is (utóbbiakat nevezik a regény során „levantinoknak”). A vegyes etnikai összetételű városban azonban, a regény alapján legalábbis így tűnik, a görögnek kiemelt státusza volt:

A szmirnaiak mind görögül beszéltek, még a törökök, zsidók, levantinok, örmények is. Az európai negyedben azonban számos nagy áruháznak idegen neve volt, amelyet nem értettem: „Comptoir”, „Louvre”, „Bon Marché”, „Paradis des Dames” és más efféle.

(38. oldal)

Az idegenek, a levantinok jelenléte azonban – a prosperitás mellett – komoly veszélyeket is rejt magában főhősünk egyik kenyéradó gazdájának sarkos véleménye szerint:

A galiba most nem is a törökökkel van, hanem az idegenekkel, a levantinokkal. Ezek az európai piócák a törökök vérét szívják. idejöttek a messzi országaikból, és a fejünkre ültek. Genny és fekély, hogy az ördög vinné el mindahányat. Jegyezd meg, amit mondok: velük fog meggyűlni a bajunk, nem a törökkel.

(55. oldal)

A Birodalom területeinek és gazdagságának megszerzése közvetlen módon is megnyilvánult, nem csak a kereskedelem révén: 1911-1912-ben Olaszország támadja meg a Birodalmat és megszerzi tőle a mai Líbiát (illetve az Égei-tengeren a Dodekániszosz szigeteit), majd 1912-ben kitör az első Balkán-háború (majd 1913-ban a második), mely(ek)nek eredményeképp Törökország (Kelet-Thrákiát kivéve) kiszorul Európából. A görög-török lakosság békés együttélésére mindez meglehetősen negatív hatással van – még Kis-Ázsiában is.

Kinyílik Pandora szelencéje

A helyzet a 20. század elején drámai módon romlik. A háborúk, az ifjútörök mozgalom és a török nacionalizmus előtörése érezhetően súlyosbítja a görög-török viszonyt:

Kitört az 1912-es Balkán-háború. Az ifjútörökök forrongtak, betyárok, dervisek, bégek, Görögországból menekültek, mindent megtettek, hogy fanatizálják, és ellenünk hangolják a népet. [...]

A ráják lelkében ősi szabadságösztönök ébredeztek. De az újtörök mozgalom is terjedt. Ahogy régen Krétáért, most Makedóniáért kiáltoztak. „Bizim Makedónia”. Ez a kérdés egyaránt izgatott bennünket is, meg őket is. „Ébredj, tökfilkó” – biztatták a népet az újtörökök. De a tökfilkó nem akart parancsra ébredni. Itt-ott keresztényüldözések, gyilkosságok kezdődtek.

(56. oldal)

Pandora szelencéje igazán csak 1914-ben nyílik ki, amikor is – a Birodalom további sorsát ismerve végzetes módon – Törökország a központi hatalmak oldalán belép az első világháborúba. A szultán alattvalóiként a kis-ázsiai görögök szinte félve kérdik (okulva a Balkán-háború tapasztalataiból), Hellasz hova áll a konfliktusban:

– [...] A mi Szultánunk, Isten adjon neki hosszú életet, a Kaiser oldalára állt. Ausztriával, Németországgal harcol Anglia, Franciaország és a Szent Oroszország ellen, akiket közös néven Ántántnak mondanak.

[...]

– És a kis országok, mármint az a bizonyos... tudod, a kék-fehér, az melyik féllel tart, mondd [...]?

(72. oldal)

S habár Görögország formailag egészen 1917-ig nem hadviselő fél – ekkor az antant oldalán lép be a háborúba – a kis-ázsiai görögökre (és más keresztényekre) már 1914-től kezdve egyre keményebb napok várnak. Ennek okát – érdekes módon – a kötet lapjain abban látjuk felfedezni, hogy Törökország a németek oldalán belép az első világháborúba, s mindent alárendel a háború céljainak: a „megbízhatatlan elemeket”, a helyi keresztény lakosságot pedig deportálják és munkatáborokba kényszerítik:

Törökország lényegileg német gyarmattá lett. A német „szakemberek” már jóval a háború kitörése előtt elözönlötték az országot, hogy tanulmányozzák a helyzetet: üzletemberek, katonatisztek, titkosrendőrök, régészek, szociológusok, pszichológusok, közgazdászok, orvosok, lelkészek, tudósok! [...] És megfigyeléseik, statisztikáik summájával sehogy sem voltak megelégedve. Valahogy nagyon is sokat nyomtunk a latban mi görögök és örmények. [...] A bégek henyélnek, a rájákra hagyják az ügyek vezetését; Kisázsia lelke és esze a keresztény lakosság. Egy szó mint száz, a görögök és az örmények útját állják a német érdekeknek, s így vagy úgy, de félre kell őket állítani. [...]

A háború kitörése előtt is fordultak elő szórványos kegyetlenkedések, Foçában, Ayvalıban és másutt. De mihelyt Törökország a németek oldalán belépett a háborúba, megkezdődött a partvidéki görög lakosság módszeres kiirtása. Parancs jött, hogy a keresztények órákon belül kerekedjenek fel családostul, és költözzenek az ország belsejébe. Egy szem görög sem maradhat a tengerparton. [...]

Görögök, örmények százezrével hullottak el a havas, járhatatlan hegyek, szakadékok között, a sivatag perzselő hőségében...

(76–77. oldal)

A munkatáborok és munkaszolgálat egyik korai prototípusát, az „amele taburu”-t (tkp. munkazászlóalj) főhősünk sem kerüli el: mivel a keresztény alattvalók fegyveres szolgálatáról szó sem lehet, a görögöket (és örményeket) fegyver nélküli szolgálatra kötelezi a birodalom:

Bennünket az Ikinci Amele Taburuba, a kettes számú munkatáborba vittek, nyolcvan kilométernyire Ankarától, Kilisler faluba. Tizenkét század dolgozott ott az útépítésen meg a vasútvonalon, amelyet egy francia társaság kezdett építeni még a háború előtt.

(97. oldal)

 

Amele Taburu a Török Birodalomban – 20. század eleje
Amele Taburu a Török Birodalomban – 20. század eleje
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az embertelen körülmények, a kényszertelepítések, a betegségek és éhezés, a kegyetlenkedés, a pogromok, szervezett mészárlások megtizedelik a keresztény lakosságot: a háború előrehaladtával a görög és örmény lakosság elleni genocídium egyre nagyobb méreteket ölt. A folytatásban Dido Szotiriu kötete alapján betekintést nyerünk a görög (és örmény) népirtásba, az első világháborút követően tanúi lehetünk a görög-török háborúnak és szemtanúként nézhetjük végig a kis-ázsiai görögség igazi tragédiáját szimbolizáló gyászos eseményt: Szmirna égését.

Felhasznált irodalom

Dido Szotiriu: Egy anatóliai boldog ember. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1970.

Athanasiou Christoforos: Az újkori Görögország története. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2006.

Flesch István: Atatürk és kora. Musztafa Kemál Atatürk függetlenségi háborúja és kormányzása. Corvina, Budapest, 2004.

David Fromkin: A Peace to End All Peace. The Fall of the Ottoman Empire and the Creation of the Modern Middle East. An Owl Book – Henry Holt Company, New York, 2001.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X