nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Újgörög tragédia 2.
Szmirna: egy 20. századi görög tragédia

A 20. század egyik legnagyobb népmozgására az 1919-1922-es görög-török háború alatt és azt követően kerül sor: mintegy 2 millió embernek kell elhagynia otthonát. Ez egyúttal az évezredes múltra visszatekintő kis-ázsiai görög kisebbség gyakorlatilag teljes felszámolásához vezet, mely teljesen átalakítja Anatólia etnikai képét. Erről a nemzeti tragédiáról szól Dido Szotiriu „Egy anatóliai boldog ember” című könyve.

Horváth Krisztián | 2013. október 4.
|  

Cikksorozatunk előző részében láthattuk, hogyan zajlik a kis-ázsiai görögök és törökök (ha nem is mindig felhőtlen), de a 19. század második felében és a 20. század legelső évtizedében egyértelműen prosperitást hozó együttélése Szmirna / İzmir városában és környékén. Ezt a viszonylagos jólétet borítják fel a 20. század elején kirobbanó fegyveres konfliktusok és az ébredő török nacionalizmus.

Az első világháború során a Török Birodalom „megbízhatatlan”, keresztény elemeit (görögöket és örményeket) eredeti lakhelyükről Anatólia belsejébe deportálják, s fegyvertelen katonai szolgálatot kell tejesíteniük az úgynevezett amele taburu (’munkazászlóalj’, tulajdonképpen ’munkatábor’) keretei közt. A körülmények embertelenek – éhínség, betegségek és a török őrök kegyetlenkedései, a szökések egyre durvább megtorlásai között tengeti életét Dido Szotiriu regényének főhőse, Manólisz Axiótisz is, egy kis-ázsiai görög földműves család leszármazottja, aki 1915-ben kerül az egyik ilyen munkatáborba.

Az örmény (és görög) népirtásról

A munkatáborba kényszerített, nélkülözéssel és az embertelen körülményekkel, kivégzésekkel és megtorló akciókkal szembenézni kénytelen görögök is megdöbbennek azon a kegyetlenségen, mely sorstársaikat, az örményeket sújtja. A szemtanú, Manólisz Axiótisz középkori rabszolgavásárokat és a második világháborús deportálásokat idéző valóságos népirtásról, az örmények kálváriájáról számol be:

Kibontott hajú asszonyok jöttek, karjukban csecsemő. Apró gyermekek, akik épphogy járni tudtak, jöttek sírva, anyjuk szoknyájába kapaszkodva. Jöttek nagyanyák, akiket unokáik támogattak, hogy el ne essenek, mert aki elesett, abba azon nyomban belelőttek, és ottmaradt holtan. A rendőrök korbácsa egy percre sem pihent. Véresre vertek fiatalt, öreget egyaránt. [...]

Pillanatok alatt összesereglett a csőcselék a környékbeli török falvakból, zsákmányra, botrányra, szenzációra éhesen. A csendőrök durván röhögve kikapták a csöpp gyerekeket anyjuk öleléséből, és odalökték a török nőknek, mint ahogy a kofák a görögdinnyét árulják a piacon.

– Nesztek, ingyen adjuk! Úgyis megdöglenek az ebadták...

Néhányan, suhancok, lányokat kerestek. Feltépték a blúzukat, hogy megnézzék, szép-e a mellük, a combjukat tapogatták, és trágárságokat mondogattak.

(130–131. oldal)

 

Fegyveres török őrök kísérnek örmény civileket Kelet-Anatóliában
Fegyveres török őrök kísérnek örmény civileket Kelet-Anatóliában
(Forrás: Wikimedia Commons / Artaxiad)

Az örmények tragédiája, az áldozatok száma még a saját, görög tragédiájáról író Dido Szotiriut is megihleti – fontos azonban, hogy a népirtás bűnöseiként nem egyértelműen a törököket jelöli meg: a nagypolitikát véli felfedezni a háttérben.

Vegyünk elő bármely történelemkönyvet, és olvassuk el a néhány szűkszavú sort, amely beszámol „az örmények üldöztetéséről és lemészárlásáról az első világháború után”. Találunk még néhány rideg statisztikai adatot; némelyek szerint az áldozatok száma eléri az egymilliót, mások szerint meghaladja, ismét mások azt állítják, hogy számuk velünk, görögökkel együtt másfél millióra rúg. Ne mulasszuk el azt sem, hogy a bűnösöket megkeressük, mert ez a kérdés nagyon bonyolult. Nemcsak a törökök felelősek. A keresztény népességet, amely kezében tartotta Anatólia kulcsait, gazdaságát, ki kellett irtani, mert útjában állt a német terjeszkedésnek, és később az Antant mögött álló kapitalistáknak.

(138. oldal)

Ha azt gondolhatnánk, hogy az első világháború, az örmény és görög lakosság kálváriája után a béke megváltást hoz a térségnek, csalódnunk kell.

Jönnek a görögök!

Az első világháború világégését követően összeomlik az Oszmán Birodalom. Egyes területeit már a háború alatt elfoglalják az antant csapatai, másokra a háborút követően vetnek szemet. A békekonferencián az antant korábbi ígéretei saját szövetségeseinek komoly akadályokat jelentenek a wilsoni 14 pont megvalósítása előtt. Olaszországnak a szövetségesek az 1915-ös londoni egyezményben olyan ígéreteket tettek anatóliai területeket illetően, ami a békekonferencián joggal vívta ki Wilson és az Egyesült Államok nemtetszését. 1919 áprilisában az olasz küldöttség el is hagyja a tárgyalások helyszínét, Olaszország pedig önálló akcióba kezd: olasz csapatok szállnak partra Anatólia több pontján, hadihajói megjelennek Szmirna előtt is:

Ayassulukban elsőnek az olaszok szálltak partra. Az emberek megijedtek: csak nem határozták el a nagyhatalmak, hogy újabb urat ültetnek a nyakunkba? De nem maradtak sokáig; továbbmentek Sókia és Kusandasi felé.

(176. oldal)

A nagyhatalmak egymás közti versenyfutásában így merül fel annak a lehetősége, hogy az amúgy is ugrásra kész görögöket vessék be Kis-Ázsiában. Az olaszok távol tartása érdekében a nagyhatalmak jóváhagyásával 1919. május 15-én a görögök partra szállnak Szmirnában. A helyi, kis-ázsiai görögök örömmámora leírhatatlan:

Mihelyt megtudtuk, hogy a görög hadsereg partra szállt Szmirnában, az öt szomszédos török falu porrá égett. Újabb tűzvész, új szenvedés, mely egyre új meg új szenvedést hoz! De ugyan ki gondolt volna erre a győzelmi mámorban... [...]

Aznap, amikor a görög csapatok megérkeztek, a falu majd megbolondult örömében. Kora reggeltől szóltak a harangok, de ez nem a megszokott harangzúgás volt, hanem valami egészen más, amihez foghatót sohasem hallottunk.

Házról házra, földecskéről földecskére szállt a hír: „Jönnek a görögök!” Az emberek abbahagyták a munkát, megálltak egy percre, és lassan, szótagolva elismételték, hogy a hír behatoljon az értelmükbe. Azután kikiáltották fennszóval, és szaladtak, hogy másokkal is közöljék. Keresztet vetettek, összeölelkeztek, sírtak.

– Krisztus feltámadott! [...]

Életünknek egyszerre értelme támadt. Úgy hittük, mi vagyunk a rájáknak az a szerencsés nemzedéke, amely bezsebeli a fizetséget öt évszázad vér- és könnyáldozatáért.

(176–177. oldal)

 

Görög csapatok Szmirnában, 1919.
Görög csapatok Szmirnában, 1919.
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az ekkor formailag még a szultán fősége alá tartozó város elfoglalása a görög hadsereg által sajátos módon a Kemál Atatürk vezette török nacionalistákat erősíti. A nemzetközi (és görög) beavatkozás ellen a modern, nemzeti alapokon nyugvó kemáli Törökország és az antant által támogatott Görögország hamarosan fegyveres konfliktusba kerül: a szövetségesek a görögöket használják fel 1920 nyarán, hogy katonailag visszavessék a kemalistákat. Ilyen előzmények után kerül sor 1920. augusztus 10-én a sèvres-i békeszerződésre, mely a kis-ázsiai partokon Görögországnak juttatja Szmirnát és környékét.

A „Megali Idea” jegyében fogant, a sèvres-i békében megszületett Nagy-Görögország
A „Megali Idea” jegyében fogant, a sèvres-i békében megszületett Nagy-Görögország
(Forrás: Wikimedia Commons)

A Török Birodalommal kötött – meglehetősen igazságtalan – békeszerződést azonban a függetlenül tevékenykedő Kemál Atatürk nem fogadja el: a görög-török konfliktus kiújulása a küszöbön áll. A Kis-Ázsiában a Megali Idea (Nagy Eszme) reményében görög szupremáciát megvalósítani kívánó görög politikai elit, úgy tűnik, elveszti a józan mértéket, s még a későbbi diktátor, a tehetséges és legendás tábornok, Ioannis Metaxas is elutasítja a kis-ázsiai hadjárat vezetésének lehetőségét, mondván, ezt a háborút a feléledő török nacionalizmussal szemben nem lehet megnyerni.

A kalandorpolitikát vállaló görög politikai vezetés azonban 1921 nyarán végzetes lépésre szánja el magát, s offenzívát indít Kemál ellen. A regényben így ír minderről Manólisz Axiótisz, aki maga is részt vesz a háborúban, kis-ázsiai görög önkéntesként a görög hadsereg oldalán:

Görögország ott áll győztesen, Törökország kiterítve, mint a hulla, és ne ragadta volna meg az alkalmat? Ne jött volna ide, hogy bennünket felszabadítson, mikor annyi évszázadon át sínylődtünk keserves rabszolgaságban? Hiszen ez a föld a görögség éléskamrája, legnagyobb kincse, és a miénk volt, a miénk időtlen idők óta!

(205–206. oldal)

A háború semmivel sem lesz szebb, ha a görögök élnek vissza hatalmukkal a törökök kárára. – Itt jelenik meg Dido Szotiriu írói zsenialitása; ezzel magyarázható az a tény, hogy regénye még Törökországban is népszerű volt. A győztesnek mindig igaza van, ugyanakkor jaj a legyőzötteknek, legyen az török vagy görög! A görög hadsereg törökök ellen elkövetett atrocitásairól így olvashatunk a regény lapjain:

Egyetlen pillanatra sem jutott eszünkbe, hogy mit éreztünk akkor, amikor hívatlanul betörtek hozzánk a török zsandárok, és házkutatást tartottak, elhurcoltak bennünket. Arra sem gondoltunk, hogy még tegnap fenevadaknak neveztük a törököket. Most a háború a mi kezünkbe adta kegyetlen fegyvereit. Mi kerekedtünk felül!

(188. oldal)

Az offenzíva azonban már 1921 szeptemberére kifullad, s egészen 1922 nyaráig megmerevednek a frontok. Ez idő alatt azonban a nagyhatalmak szép lassan kihátrálnak a görögök mögül, akik képtelenek financiálisan, fegyverben és emberanyagban a háború folytatására. Az egyre inkább megerősödő Kemál Atatürk 1922 nyarán ellentámadásba megy át: a görög hadsereg – nemzetközi támogatás hiányában – menekül Anatóliából. A regény lapjain a szereplők így látják az eseményeket:

Mindenfelől árulás vesz körül bennünket. [... A]mióta az Antant elvégezte a maga dolgát itt Anatóliában, és elhatározta, hogy nem darabolja fel tovább az ottomán birodalmat, azóta a mi helyzetünk itt Kisázsiában olyan, mint a halott magzaté Hellász méhében. Akik ideküldtek, most azt mondják: „Ki innen, kutyák!” [... A]z idegen tőke zsebeli be a hasznot. Attól pedig ne várj együttérzést, méltányosságot. A képviselői ott ülnek a londoni, párizsi irodáikban, maguk elé terítik a térképet, és amikor úgy látják hasznosnak, akkor a népek önrendelkezési jogát, szabadságát, függetlenségét hirdetik, amikor pedig ez nem felel meg érdekeiknek, akkor fognak egy piros ceruzát, és átalakítják a népek, országok határait... Szerencsétlenségünkre a piros ceruza hegye jelenleg éppen a mi fejünket találta el. Amire kellettünk, azt megkapták tőlünk, most fel is út, alá is út. Mi vagyunk a kifacsart citrom, a levét Kemál kapta... [...]

Hej, barátom, ha kis nép vagy és a nagyokkal tárgyalsz, egyetlen pillanatig sem szabad bennük bíznod. Az ő érdekük sosem egyezhet meg a mienkkel.

(236–237. oldal)

 

Görögország területi változásai, 1832–1947.
Görögország területi változásai, 1832–1947.
(Forrás: Wikimedia Commons / Adam Carr / CC BY-SA 3.0)

A menekülő görög hadsereg nyomában pedig menekül a görög polgári lakosság is. A tragédia utolsó felvonására Szmirnában kerül sor, ahol az utolsó menekültek tömegei arra várnak, hogy még a török hadsereg megérkezése előtt hajóra szállhassanak. Reményeikben azonban csalatkozniuk kell.

 Jönnek a törökök!

Az 1922 augusztusában meginduló kemalista támadás szeptember elején éri el az utolsó görög bástyaként álló Szmirnát – melyet a török hadsereg már szeptember 8-án kiürít. A parton maradó civilek kétségbeesése leírhatatlan:

A hadihajók abban a percben szedték fel a horgonyt. Kéményükből dőlt a sűrű, fekete füst. A parton állók kővé merevedtek. Nem szóltak, nem lélegzettek – nem is éltek. Olyanok voltak, mint a sírkövek a török temetőben, egyik a másik mögött... De mit is beszélek? Csak aki eltemette édes gyermekét, és hallotta, amikor a koporsót leengedik a sírba, csak az tudja elképzelni, mit éreztünk mi abban a pillanatban.

(259. oldal)

Szeptember 9-én pedig megérkezik az elkerülhetetlen: a török csapatok bevonulnak a városba. A pánik kézzel fogható:

Másnap reggel lódobogásra, nyerítésre riadtunk fel. Talpra ugrottunk, és tágra nyílt szemmel bámultuk a látványt: a parton török lovasság vonult el nagy büszkén. Senki se mukkant, még a gyerekek is kővé meredtek. Csak egy vékonyka gyerekhang sipította:

– Mit csinálnak velünk a törökök?

Igen, vajon mit csinálnak velünk? Mindenkiben ez a kérdés zakatolt, de kimondani senki se merte. Néhány, idegenek lakta ház erkélyéről bátortalan taps, éljenzés hallatszott. Mikor a felvonulás véget ért, síri csend támadt.

(266. oldal)

Hamarosan lincselések, mészárlások kezdődnek – a nemzetközi közösség minden figyelmeztetése ellenére a bosszúszomjas török hadsereg rászabadítja a poklot Szmirna polgáraira és a városban rekedt menekültekre. Máig ismeretlen körülmények között 1922. szeptember 13-án tűz üti fel a fejét az örmény negyedben. Szmirna égése kapcsán a görögökben azért némi önvád is megfogalmazódik:

– Tűz van!

– Tűz van!

– Szmirna ég!

Felugrottunk. Az eget vörös-fekete lángok nyaldosták.

– Az Örmény Negyedet gyújtották fel!

– Igen, az Örmény Negyed ég.

– Megint az örmények adják meg az árát!

– Csak nem gyújtják fel az egész várost! Mi hasznuk volna belőle? Ha már az övék...

Hát nekünk mi hasznunk volt belőle, amikor felperzseltük a török falvakat?

(266. oldal)

 

A lángoló Szmirna – 1922. szeptember 14.
A lángoló Szmirna – 1922. szeptember 14.
(Forrás: Wikimedia Commons)

A tűz hamarosan átterjed – vagy átterjesztik – a görög és az európai negyedekre is. Mire szeptember 22-én a tűz utolsó gócpontjai is kialszanak, a város kb. 50–75 százaléka semmisül meg: a török városrészek azonban megmaradnak.

A lángok és a mészárlás elől menekülő szmirnaiak
A lángok és a mészárlás elől menekülő szmirnaiak
(Forrás: Wikimedia Commons)

A városban rekedt görögök és egyéb keresztények, túlélők evakuálása kaotikus körülmények és rémületes jelenetek közt zajlik tovább, ám az év végére elmondható, hogy az új Törökország nyugati végein az első világháborút és a görög-török háborút kísérő etnikai tisztogatás eredményeképpen másfél millióval kevesebb görög marad, mint alig 10 évvel korábban.

Szmirna a tűz után
Szmirna a tűz után
(Forrás: Wikimedia Commons)

A hazájukat vesztett kis-ázsiai görögök töredéke talál szervezett körülmények között új otthonra a háborúban tönkrement Görögországban. Manólisz Axiótisz, aki maga is nehezen menekül meg, ébren látott rémálomként írja le a helyzetet:

Odaát a kisázsiai partokon apró fényecskék, fényszemek pislákolnak. Tiszta, szép házakat hagytunk odaát, félretett pénzecskét, menyasszonyi koszorút a szentkép mögött, ősöket a temetőben. Odaát hagytuk gyermekeinket, szüleinket, testvéreinket. Temetetlen holtakat. Hontalan élőket. Lidércekké torzult álmokat. Odaát Kisázsiában, ahol tegnap még a hazánk volt.

(290. oldal)

A lausanne-i békében, melyet már a kemáli Törökország köt a szövetségesekkel, Görögország örökre kénytelen lemondani a Megali Idea által megfogalmazott álmairól és Kis-Ázsiáról, a görög-török lakosságcsere-egyezmény pedig örökre szentesíti azt az tényt, hogy másfél millió görög kénytelen elhagyni azt a földet, melyet ősei évezredek óta laktak. Nem szabad persze azt sem elhallgatni, hogy ezzel egy időben félmillió muzulmán kénytelen elhagyni Görögországot. Nemzeti és egyéni tragédiák Szmirna és Anatólia színpadán, 1922-ből, harag és részrehajlás nélkül: ezt kínálja az olvasóknak Dido Szotiriu könyve.

Felhasznált irodalom

Dido Szotiriu: Egy anatóliai boldog ember. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1970.

Athanasiou Christoforos: Az újkori Görögország története. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2006.

Flesch István: Atatürk és kora. Musztafa Kemál Atatürk függetlenségi háborúja és kormányzása. Corvina, Budapest, 2004.

David Fromkin: A Peace to End All Peace. The Fall of the Ottoman Empire and the Creation of the Modern Middle East. An Owl Book – Henry Holt Company, New York, 2001.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X