nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Nyelvtörvény hétmilliós bírsággal

A magyar nyelvstratégia egyik előzménye hétmilliós bírságot helyez kilátásba, ha valaki vét a nyelvtörvény ellen. A nyelvművelők szerint ez „példaértékű”.

Kiss József | 2016. június 9.
|  

Egyre gyakrabban hallunk nyelvstratégiáról, a nyelvművelőket megihlető s általuk követendőnek tartott külföldi modellekről, előzményekről. A 2016. május 14-én rendezett, a Balázs Géza szerkesztette Jelentés a magyar nyelvről (2010–2015) című – a magyar kormánynak ajánlott (!) – kötet sajtóbemutatójával egybekötött „közép-európai nyelvstratégiai fórum”-ról készült beszámolóban a szerzők úgy fogalmaznak: „A négyórás rendezvényt végighallgatva, az emberben az a benyomás alakult ki, hogy az észt és a lengyel nyelvstratégia példaértékű”. Az észt nyelv és Észtország nyelvpolitikája a legkevésbé sem hasonlítható össze a magyar nyelvvel és a nyelvművelők elképzeléseivel – legalábbis amennyit tudhatunk ez utóbbiról a magyar nyelvművelés elmúlt majd másfél évszázadának (vagy legyünk megengedőbbek: elmúlt 26 évének) történetéből, illetve a Magyar Nyelvstratégiai Intézet létrehozásáról szóló és az intézet feladatait megfogalmazó kormányrendeletből.

Az észt nyelvvel és nyelvpolitikával már többször is foglalkoztunk korábban. Mint megírtuk: Észtország minden harmadik-negyedik lakosa orosz anyanyelvű, az ország északkeleti területeit a szovjet időkben teljesen eloroszosították. Ezért az ország mindenkori vezetése eurómilliókat költ az észt nyelv oktatására, kutatására, új szótárak megalkotására, nyelvtechnológiai fejlesztésekre és az észt nyelvjárások megőrzésére. Az észtek növelik a nyelvjárási rádió- és tévéadások műsoridejét, és támogatják a területi nyelvváltozatok használatát az ügyintézésben, a közleményekben és feliratokon is. 1995-től kezdve van nyelvtörvényük, amelyet folyamatosan módosítanak. Jelentős orosz kisebbség él az országban: a lakosság kb. 28%-a tartozik ide. Csupán a lakosság 65%-a észt. Nyilvánvaló tehát, hogy az észt és a magyar nyelv társadalmi státusza összehasonlíthatatlan.

Idegen vagy nem idegen?

Ezúttal a „lengyel példát” vesszük szemügyre. A lengyel nyelv státusza sokkal inkább összehasonlítható a magyaréval, ugyanis Lengyelország lakosságának több mint 95%-a lengyel nemzetiségű és anyanyelvű. Történelmileg persze Lengyelország és a lengyel nyelv helyzete sem mentes a konfliktusoktól. 1793-ban megszűnt a független Lengyelország, akkori szomszédai (Oroszország, a Porosz Királyság és a Habsburg Birodalom) felosztották maguk között, a napóleoni háborúk alatt pedig francia befolyás alá került. Ezt követően a bécsi kongresszus döntése alapján Lengyelország nyugati része a poroszoké, a Napóleon által alapított Varsói Hercegség pedig az oroszoké lett. A lengyel felkeléseket az orosz cár rendre leverte, s a 19. század végén megkezdődött a lengyelek irányított asszimilációja. Eközben a porosz, később a német területeken is visszaszorult a lengyel nyelv használata. Az első világháború végén, 1918 novemberében Lengyelország visszanyerte függetlenségét, ám ez nem tartott sokáig: a második világháború éppen az ország németek általi megtámadásával, majd megszállásával vette kezdetét. 1945 után szovjet befolyás alá került a lengyel állam, s ez 1989-ig így is maradt.

Édes anyanyelv
Édes anyanyelv
(Forrás: filantropicum.com)

A lengyel nyelv ma kb. 44 millió ember által beszélt nyelv, ezzel a világ (ismert) nyelveinek rangsorában a 27. (a magyar a 39.), az európai államnyelvek között pedig a 10. helyen áll (a magyar a 12.). Van írásbelisége, sztenderdje, s a lengyel kodifikált nyelv (vannak nyelvtanai és szótárai). A társadalom minden nyelvi kommunikációs szükségletének a kielégítésére alkalmas, így például a családias-mindennapi, közéleti-szakmai és a publicisztikai-szépirodalmi kommunikációs színtereken egyaránt funkcionál. Ennek ellenére még a mai napig üldözik a lengyel nyelvművelők a russzicizmusokat, tehát azon nyelvi formákat (pl. szavak, kifejezések, ragozás, mondatszerkesztés), amelyekből orosz nyelvi hatásra lehet következtetni. Csakhogy a lengyel és az orosz rokon nyelvek, számtalan esetben meglehetősen nehéz – vagy lehetetlen – eldönteni nemhogy a nyelvművelőknek, de a nyelvtörténészeknek is, mi számít orosz hatásnak, s mi valamely más szláv nyelv befolyásának, netán alapnyelvi örökségnek. Ha azonban a nyelvészek megállapítják, esetleg a nyelvművelők tudni vélik valamely szó orosz származását, akkor utóbbiak – akárcsak magyar társaik – vindikálják maguknak a jogot, hogy értékeljék azokat, s publikálják e nyelvi formák „nyelvhelyességi megítéléséről” szóló eszmefuttatásaikat.

Ahogy Zoltán András írja: „a görög és latin eredetű, vagy e nyelvek elemeiből mesterségesen alkotott tudományos és műszaki szakszókincs terjedését nem kifogásolják a lengyel nyelvművelők, jelenlétüket nyelvükben az Európával fenntartott kulturális kapcsolatok természetes következményének tartják”. Ugyanígy viseltetnek a görög és latin tükörfordítások iránt is. Ellenben az oroszon kívül a német és az angol (tehát az újabb) nyelvi hatást kíméletlenül üldözik. Hasonlóan következetlenek az idegen és a nem idegen kifejezések megítélésében is. Halina Rybicka például (akinek Losy wyrazów obcych w języku polskim [Az idegen szavak sorsa a lengyel nyelvben] című könyvét Zoltán András ismertette 1978-ban a Magyar Nyelvőrben) a ping-pong-ot angol jövevénynek, míg a tenis stolowy-t lengyel kifejezésnek minősíti. Ez azzal egyenértékű, mintha a magyar nyelvművelők a pingpong-ot kárhoztatnák idegenszerűsége miatt, s helyette magyar szóösszetételként az asztalitenisz-t ajánlanák. (Lehet, hogy van is, aki ezt teszi?) Csak hát mi van azzal a tenisz-szel?

Purista Úr
Purista Úr
(Forrás: en.wikipedia.org)

Vagyis a különféle jövevényeket kétféleképpen minősítik a lengyel nyelvművelők (akárcsak a magyarok): ami régi átvétel, s így elveszítette „idegen jellegét”, kiváltképp ha a görög-latin, avagy a zsidó-keresztény műveltségnek tulajdonítható, vagy legalábbis a nyelvművelők annak tekintik, megőrzendő – ezt nevezi Lanstyák István nyelvi domeszticizmusnak, ami az a meggyőződés, hogy a már meghonosodott nyelvi formák eleve helyesebbek a kevésbé meghonosodott vagy meg nem honosodott nyelvi formáknál; ami azonban új(abb) vagy újszerű, illetőleg politikailag-társadalmilag, netán ideológiailag kevésbé rokonszenves, kerülendő.

A nyelvművelés nem nyelvpolitika

Makaronizmusnak a „nyelvkeveredést” vagy „kevertnyelvűséget” nevezik. Az ilyen nyelv a makaróni nyelv. Vö. magygol (magyar X angol), Hunglish (Hungarian X English), Germlish (German X English), Frenchlish, Russlish stb. Az elnevezést Tolnai Vilmos terjesztette el (Makaróni szavak, Magyar Nyelv, 1920, 142–143; Makaróni nyelv és irodalom, Magyar Nyelv, 1930, 241–248, 337–346), de modern nyelvtudományos szempontból értelmezhetetlen. A „makaróni-költészetreˮ vezethető vissza. A Pallas nagy lexikona szerint: „(ol[asz] poesia maccheronies) tréfás költői műfaj, mely modern, latinizált szavakkal kevert konyhai latin nyelven van irva. Eredetileg Olaszországból származik és tulajdonképeni föltalálójának Tifo degli Odassi (megh. 1488.) padovai költőt tartják, kinek Maccheronea c. kötete 1490 körül jelent meg Velencében […] A műfaj nevét egy társulattól (secta macaronea) vette, melynek tagjait macaroninak, vagyis durva, ostoba, neveletlen embernek csúfolták. A M[akaroni-költészet] szónak ez az átvitt értelme még ma is megvan az olasz nyelvben.” Balázs Géza a makaróni nyelvet természetesen a makaróni tésztára vezeti vissza (Makaróni helyesírás, Magyar Nemzet, 2016. június 16.).

2008-ban Bańczerowski Janusz ismerteti a lengyel nyelvművelést a Balázs Géza és Dede Éva szerkesztette Európai nyelvművelés című kötetben. Nézzük, mit ír: „A felvilágosodás korában kidolgozták a nyelvművelés nyelvelméleti alapjait, amelynek értelmében a nyelvpolitikának arra kell törekednie, hogy eltávolítsa a nyelvből a makaronizmusokat, a felesleges jövevényszavakat, valamint a panegirisz stílust is.”

Ez az idézet némi magyarázatra szorul, nem is maradhatunk adósak vele. Először is nem egyértelmű a „felvilágosodás kora” időmeghatározás, ugyanis nem egységesen értelmezik az eszmeáramlat megjelenését és elterjedését a franciák, a németek, az angolok, a magyarok, s nyilván a lengyelek sem. A részletekbe azonban nem érdemes belemenni, a felvilágosodás korát itt feltételezhetően tágan kell értelmezni, s nem tévedhetünk nagyot, ha nagyvonalúan a 18. századra gondolunk. Szigorú értelemben vett, módszertanilag kidolgozott, következetes, szisztematikus nyelvelméletről azonban nem beszélhetünk ebben a korban, majd csak a század végén, s még inkább a 19. század elején, Wilhelm von Humboldt munkásságának kiteljesedésével és elterjedésével lehet (pre)modern nyelvtudományról szólni; a nyelvművelés esetében pedig különösen nem érdemes elméleti megalapozottságról beszélni, nemhogy a 18. században, de még ma sem (lásd az „idegen”/„nem idegen” kifejezések megítélésének fenti példáját). A Kultura języka (A nyelv kultúrája) című könyv szerzői 1952-ben például így írnak: „Semmit sem használ itt a nyelvész puristák felháborodása, ugyanis a nyelv természetes fejlődését nem tudjuk és nem is szabad lefékeznünk” (idézi Gregor Ferenc). Ehhez képest a szerzők könyvükben az egyes idegen kifejezésekről eldöntik, melyiket mikor és hol lehet használni, az egyes kifejezéseknek mikor és hol helyes, illetőleg jogos az alkalmazása  – „hogy ezáltal a nyelvtisztaságon, a gondolat világosságán, a stílus erején ne essen csorba.” Erre szokás azt mondani: nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal.

A „panegirisz stílus” a panegyrikosra/panégürikoszra vezethető vissza (<panégürisz ’ünnepi gyülekezet’), amely ünnepi gyülekezet előtt elmondott/elénekelt dicsőítő beszédet/éneket jelentett az ókori görögöknél. Lényege a dicséret és a magasztalás. A panégürikosz gyakran őszintétlen dicshimnusz volt, ezért idővel legalábbis gyanús, sőt kifejezetten megvetett műfajjá vált: a megjátszás, színlelés, tettetés, alakoskodás kontextusának tekintették, s egybeforrt a szépelgés, édelgés, negédeskedés, kényeskedés, manírosság, mesterkéltség, modorosság fogalmával. A magyar nyelvben talán az affektálás vagy affektáló beszéd kifejezések lehetnének a legmegfelelőbbek a „panegirisz stílus”-ra. Vö. például Juhász Judit, az Anyanyelvápolók Szövetsége elnökének előadásában elhangzottakkal: „A sokak által oly régen várt M2-s gyermekcsatorna külföldi mese- és animációs filmjeinek erőltetett, affektált, a magyar nyelv hangzását és színeit megcsúfoló változatai naponta intéznek támadást a kisgyermekek ízlése és anyanyelvi fejlődése ellen.”

A következő, amit észrevehetünk, hogy Bańczerowski összemossa a nyelvművelést és a nyelvpolitikát, pedig két különböző dologról van szó. A nyelvpolitika általában a nyelvtervezéssel van szoros kapcsolatban. A nyelvtervezés a nyelvek társadalmi vonatkozásának tudatos befolyásolása, például egy írásrendszer kiválasztásával, megváltoztatásával, a helyesírás szabályainak megalkotásával és módosításával, sztenderdizációval (egy nyelvváltozat kiválasztása és tekintélyessé tétele, szabványosítása a nyelvi egységesítés céljával), kodifikációval (a sztenderd norma nyelvtanának, valamint szókincsének rögzítése nyelvtanokban, illetve szótárakban), a kijelölt norma elterjesztésével – elsősorban az oktatás révén stb. A nyelvpolitika valamilyen ideológiára épül, s a követendőnek tartott eszmének megfelelően lehet asszimilációs (a többségi vagy presztízses nyelv/nyelvváltozat támogatásával), pluralista (a különböző nyelvváltozatok egyenjogúságának elfogadásával és törvényi garantálásával), vernakularizációs (a helyi, elsődleges, kisebbségi vagy stigmatizált nyelv/nyelvváltozat támogatásával), internacionalizációs (valamilyen világnyelv vagy nemzetközi nyelv támogatásával) vagy purista (egy eszményített nyelv/nyelvváltozat megtisztításával minden más [idegen], illetőleg alacsonyabb rendűnek tekintett nyelv/nyelvváltozat hatásától). A nyelvművelők rendszerint asszimilációs és purista ideológiát követnek, ám míg a nyelvtervezés alapjait jobbára nyelvészek dolgozzák ki, a nyelvpolitikát pedig politikusok gyakorolják, addig a nyelvművelés civil mozgalom, az anyanyelvük, annak is elsősorban sztenderd változata iránt érdeklődő, azt „szerető”, „féltő” és „szépnek találó” emberek – elsősorban „az átlagosnál jobb nyelvérzékükre” és szubjektív intuícióikra támaszkodva – próbálják meg „segíteni a nyelv egészséges fejlődését”, „zavartalanná, pontossá tenni a kapcsolatteremtést”, továbbá értékelnek, megítélnek minden új vagy annak gondolt nyelvi jelenséget, s eldöntik, hogy szükség van-e rájuk vagy sem: a nyelvművelés „károsnak, szükségtelennek, tűrhetőnek, szükségesnek vagy fontosnak ítélve az új jelenséget, akadályozza, tiltja elterjedését, elterjesztését, vagy éppen segíti, javasolja, esetleg szűkebb területen használva elfogadja a használatát” (idézet a Nyelvművelő kézikönyv második kötetének nyelvművelés szócikkéből).

A nyelvművelők rendszerint teljesen azonos jelentésű szavakként kezelik a nyelvtervezést, a nyelvpolitikát, a nyelvművelést és a nyelvstratégiát. Legutóbb a Klubrádió Szószátyár című műsorának június 3-i adásában váltogatta e terminusokat Balázs Géza. Bańczerowski Janusz említett írásának már a címe is a szavak szinonim használatát igazolja: A lengyel nyelvművelés (nyelvpolitika) egyes kérdéseiről.

Hogyan gondolkodnak a nyelvművelők?

A második világháború utáni társadalmi változások azt eredményezték, hogy igen gyorsan és nagymértékben növekedett a paraszti és munkás származású értelmiségiek száma, akik az irodalmi nyelvet csak az iskolában tanulták, és a nyelvhasználatuk át volt itatva a nyelvjárási, illetve elővárosi vagy városi beszédjelenségekkel. Az átlagos értelmiségi nyelvi kultúráját tovább gyengítette a nyelvtani ismeretek hiánya, a nem megfelelő szókincsismeret, valamint a szépirodalmi minták gyenge kihatása. Ez óriási kötelezettséget rótt a lengyel nyelvészekre, akik széles körű elméleti és gyakorlati nyelvi ismeretterjesztő munkába kezdtek, amely a mai napig is tart.

Jól látszik tehát, hogy a különféle „idegen nyelvi hatás”-nál sokkal nagyobb problémának tartották a lengyel nyelvművelők az „irodalmi nyelv”-et (tehát az ún. köznyelvet, vagyis a sztenderd nyelvváltozatot) veszélyeztető egyéb nyelvváltozatok („nyelvjárási”, „elővárosi”, „városi” „beszédjelenségek”) „terjedését”. Természetesen „elővárosi” vagy „városi” beszédjelenségekről beszélni értelmetlen, soha senki meg nem tudná mondani, mit jelentenek ezek a kategóriák. Vélhetőleg itt – mások, így az aszfaltnyelvnek is nevezett szleng, valamint az argó mellett – arra gondol a szerző, amit a hagyományos magyar dialektológia (a magyar nyelv területi nyelvváltozatait kutató és leíró nyelvészeti tudományszak) regionális köznyelviségnek nevez. Kiss Jenő meghatározásában: „Regionális köznyelviségnek azt a nyelvjárási beszélőktől köznyelvnek érzékelt, tehát az ő nyelvhasználatukban köznyelvi szerepkörű, de területi vonásokat mutató, sajátos köztes nyelvhasználatot nevezzük, amely a nyelvjárások és a (tömegtájékoztatási eszközöktől közvetített, illetőleg annak megfelelő) beszélt köznyelv között helyezkedik el.” Peter Trudgill terminológiatárában a regionális köznyelv mezolektus (lektus ’nyelvváltozat’), amely a társadalmi dialektuskontinuumban (az angolszász szociolingvisztikában a dialektus is rendszerint ’nyelvváltozat’, nem pedig ’nyelvjárás’ jelentésű szakkifejezés) a kontinuum legfelső pontján levő akrolektus (presztízses nyelvváltozat, pl. sztenderd magyar) és a kontinuum legalacsonyabb pontján levő bázilektus (stigmatizált nyelvváltozat, pl. szleng, argó vagy hagyományos nyelvjárások) között helyezkedik el. Tehát nem pusztán területi, hanem társadalmi alapú meghatározottságról is szó van a regionális köznyelv esetében.

Nyelvőrségen
Nyelvőrségen
(Forrás: biztonsagpiac.hu)

A lengyel és magyar nyelvművelők – mint általában a társadalom, de nem a nyelvészek (!) – hierarchikus rendben képzelik el a különféle nyelvváltozatokat. A hierarchia csúcsán a sztenderd lengyel, illetőleg magyar található, minden más (így például a nyelvjárások, a regionális köznyelv, a szleng, az argó, vagy a teljes mértékben meghatározhatatlan, ám igen gyakran emlegetett„ ifjúsági” és „édinyelv”) ennek van alárendelve. Általában az alárendelt nyelvváltozatoknak a sztenderdtől csak hangtani és szókészletbeli különbségeit fogadják el (igaz, sok esetben elsősorban valóban ilyen különbségekről van szó, a legnyilvánvalóbb kivételek a nyelvjárások és a regionális köznyelvek), normának csak az egyetlen sztenderd változatot tekintik (a többi tehát szerintük normátlan), a nyelvtani-mondattani eltéréseket hibának tartják, így helytelenítik. A hangtani-szókészletbeli eltéréseket is csak „a maguk helyén” tűrik meg, a nyelvhasználóknak pedig tudniuk kell, hol a helyük – a nyelvi változóknak és persze nekik maguknak is. A nyelvváltozat alárendeltsége rendszerint együtt jár a nyelvhasználó alárendeltségével is, az alacsonyabb rétegbe sorolt nyelvhasználók pedig többnyire műveletlenek is a nyelvi hierarchizmus ideológiáját vallók szerint. Az idézett szöveg azt mondja: a „paraszti és munkás származású értelmiségieknek” hiányosak a nyelvtani ismereteik, szegényes a szókincsük, nem olvasnak. A paraszti és munkás értelmiség alacsonyabb iskolázottsága és ezzel összefüggésben alacsonyabb műveltsége a polgári értelmiséghez viszonyítva a jelen esetben persze nem valószerűtlen, ám nyelvtani ismereteik hiányossága legföljebb a sztenderd nyelvtanra lehet igaz, illetőleg a nyelvi tudatosságra (tehát a nyelvtani ismeretek explicit, elméleti ismeretére), a mindennapi nyelvhasználatuk során természetesen a sztenderdével egyenértékű nyelvtani szabályok, normák szerint beszélnek, enélkül nem is tudnának beszélgetni. Az természetes, hogy a sztenderdétől eltérő nyelvváltozatok nyelvtana nem írható le a sztenderd grammatikájával. Ám nem a nyelvet kell egy megkonstruált grammatikához igazítani (ezt nevezik preskriptív, előíró szempontnak, ezt követik a nyelvművelők), hanem a grammatikát kell a létező nyelvnek megfelelően leírni (ez a deskriptív, leíró, nyelvtudományos szempont). Egy analógiával élve: annak, aki az állatok viselkedésével foglalkozik, nem az a dolga, hogy előírja egy csimpánznak, hogyan kommunikáljon társaival, hanem hogy megfigyelje és leírja a csimpánzok létező kommunikációját.

Az idézet továbbá azt sugallja, hogy a helyes és értékes nyelvváltozat az, amelyiket az iskolában használják és tanítják (minden más helytelen, s így értéktelen), továbbá a nyelvművelők jobban tudják, milyen nyelvváltozatokra, nyelvi normákra van szüksége az adott beszélőközösségnek, mint a laikus beszélők, a beszélőközösség tagjai.

Műveljük kertjeinket – és a nyelvet!
Műveljük kertjeinket – és a nyelvet!
(Forrás: pixabay.com)

Vészhelyzet

A lengyel nyelvművelők szerint a jelen kor társadalmi-gazdasági-politikai változásai pozitív hatásuk mellett több olyan negatív következménnyel is járnak, amelyek „vészhelyzet”-et is előidézhetnek. Például:

1) a nyelvváltozatok kommunikációs hierarchiájának a megingása, ami az irodalmi nyelv presztízsének a csökkentésével, a rétegnyelvek és más köznyelvi változatok megerősítésével, valamint a nyelvi agresszivitásnak és vulgarizációnak a toleranciájával párosul;

2) a magas szintű kultúra rangjának csökkenése a társadalmi életben;

3) az alacsony és közepes szintű kultúra pozíciójának a megerősödése, ami odáig vezethet, hogy a nyelvhasználók csak korlátozott, alacsony funkcionális fokú nyelvi kóddal fognak rendelkezni, és végső soron nem lesznek képesek ellátni magasabb társadalmi, politikai és más jellegű funkciókat;

4) a nyelvi és kultúrszervilizmus, amely az idegen nyelvi elemek és kultúrminták (főként az amerikai minták) kritikátlan átvételében nyilvánul meg.

Vagyis nem nagy túlzás, ha azt mondjuk: egy valamirevaló lengyel (és magyar) állampolgár sztenderd nyelvváltozatot használ, operaházban ül, miközben a legfrissebb szépirodalmi regényt és elbeszéléskötetet, illetőleg versantológiát lapozgatja, máskor a magas művészet körébe fogadott vagy sorolt képzőművészeti alkotásokat (festményeket, szobrokat, plasztikákat, grafikákat, metszeteket, fényképeket, filmeket stb.) szemléli, továbbá klasszikus vagy kortárs baletton edzi esztétikai érzékét, elismert, komoly darabokat játszó színházba jár, a vezető értelmiség által favorizált lapokat és portálokat olvassa. Mindemellett azért hobbifolkloristaként őrzi a lengyel (vagy magyar) népmonda-, népmese és népdalkincset, a népi tánc minden formáját. Mert jól tudjuk, hogy ami régi (antik, klasszikus), vagy archaikus (népi), netán naiv (természetes), önmagában érték, ellenben az új legtöbbször akkor értékes, ha fölfedezi és követi a régit, archaikust, naivat, vagy ha az ítészek által rendkívül hasznosnak, szükségesnek minősíttetik. És milyen szerencse, hogy ezek az ideális állampolgárok mind sztenderd beszélők, elvégre a magasabb funkciókat nem is lehetne ellátni más „nyelvi kóddal”, mivel az összes többi „korlátozott”. (Ez szép megcsúfolása Basil Bernstein elméletének, amelyről több cikkben is írtunk.) A szöveg szerint a különféle területi és társadalmi változatok veszélyt jelentenek a köznyelvre, csökkentik annak presztízsét, a „rétegnyelvek és más köznyelvi változatok” megerősítése káros, ezek beszélői könnyen elfogadják a nyelvi agressziót és a vulgáris nyelvhasználatot, és ezzel együtt csökken a magas szintű kultúra rangja. Hát így nézünk ki!

Az egészséges nyelvfejlődésért felelős kormánybiztos
Az egészséges nyelvfejlődésért felelős kormánybiztos
(Forrás: pixabay.com)

A lengyel nyelvtörvény üzenete: Fizess!

Lengyelországban 1996. szeptember 9-én megalakult a Lengyel Nyelvi Tanács, amelynek feladata „véleményt nyilvánítani minden olyan ügyben, amely a lengyel nyelv használatát érinti a tömegkommunikációban.” 1924 és 1945 után 1999. október 7-én új lengyel nyelvtörvényt hoztak, amely első fejezetének harmadik cikkelyébe például a következő szöveg került (a törvény szövegét szintén Bańczerowski Janusz fordításában idézzük): „A lengyel nyelv védelme elsősorban a következőkre vonatkozik: 1) a helyes nyelvhasználatról való gondoskodásra, a nyelvhasználók nyelvhasználatának tökéletesítésére, valamint a nyelvnek mint az emberek közötti kommunikációs eszköznek a helyes fejlesztéséhez szükséges feltételek megteremtésére”. Törvény szabályozza tehát a lengyel állampolgárok „helyes” nyelvhasználatát. Ez persze nyilvánvalóan betarthatatlan, a jogalkotás és a jogalkalmazás messze van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Van azonban olyan cikkely is, amelynek megszegése szankcionálható:

1. Azt, aki a Lengyel Köztársaság területén a jogalkalmazás során az árucikkek és a szolgáltatások, hirdetések, reklámok, használati utasítások, az áruk és szolgáltatások leírása, a jótállási feltételek ismertetése, faktúrák, számlák, nyugták esetében kizárólag idegen nyelvű megnevezéseket használ, pénzbüntetéssel sújtják.

2. Az 1. bekezdésben meghatározott szabálysértés büntetése esetén legfeljebb 100 000 zloty pénzbüntetés szabható ki…

A törvénytervezet a Szejmben (a lengyel országgyűlésben) heves vitát váltott ki. A törvény ellenzői azt állították, hogy nincs szükség a nyelv változásának hivatalos szabályozására. Az előterjesztők és a támogatók az idegenszerűségek térhódítását, ezek megakadályozásának szükségességét és a nyelv vulgarizálódásának veszélyét hozták föl ellenérvként. Az országgyűlés többsége végül elfogadta a tervezetet, amely 2000 márciusában lépett hatályba. Az Európai Unió szerint „akadályozza a kétoldalú gazdasági együttműködést, és a társulási szerződés rendelkezéseinek megszegését jelenti” a lengyel nyelvtörvény. Ezért 2004-ben egy rendeletben határozzák meg a lengyel nyelv megkövetelt használatának a korlátozását a kereskedelemben és a munkaszerződésekben. A törvényt azóta többször is módosították. Többek között erre a lengyel nyelvtörvényre hivatkozott Lezsák Sándor, az MDF képviselője (ma az országgyűlés egyik fideszes alelnöke és a nemzetbiztonsági bizottság tagja) hozzászólásában, a Hende Csaba, az 1998–2002 közötti Fidesz–FKGP–MDF-kormánykoalíció igazságügyi minisztériumi államtitkára (2010–2015 között honvédelmi miniszter) által előterjesztett, T/4899. számú, „(A magyar nyelvnek) a gazdasági reklámok és az üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények (közzététele során való használatáról) magyar nyelvű közzétételéről” szóló önálló indítványának szentelt 2001. szeptember 3-i országgyűlési általános vitán. A magyar reklámnyelvtörvényt aztán megszavazta az országgyűlés többsége. A mások mellett a nagy arányú magyar és a kis arányú lengyel kisebbséget sújtó szlovák nyelvtörvény 2009. évi módosításánál aztán a jogalkotók például épp a lengyel és a magyar nyelvtörvényre hivatkoztak. A kör bezárult.

A cikk elején említett, „közép-európai nyelvstratégiai fórum”-ról készült beszámolóban a szerzők úgy fogalmaznak: „Az észt vendégek után Janusz Bańczerowskinak, az ELTE lengyel professzorának szavaiból egy rendkívül kemény, súlyos büntetésekkel szankcionáló lengyel nyelvpolitika és nyelvstratégia körvonalai bontakoztak ki. […] A százezer zlotys, hétmillió forintos bírság kirovásától sem idegenkedő lengyel gyakorlat valamennyi nem-lengyel résztvevőt meglepett. […] A négyórás rendezvényt végighallgatva, az emberben az a benyomás alakult ki, hogy az észt és a lengyel nyelvstratégia példaértékű”.

Valóban példaértékű?

Felhasznált irodalom:

Bańczerowski, Janusz: A lengyel nyelv törvényi védelméről. Magyar Nyelvőr, 2001/2, 152–158.

Bańczerowski, Janusz: A lengyel nyelvművelés (nyelvpolitika) egyes kérdéseiről. In: Balázs Géza – Dede Éva (szerk.): Európai nyelvművelés. Budapest, Inter – Prae, 2008, 136–143.

Bańczerowski, Janusz: Lengyel gyakorlati példa: Törvény a lengyel nyelvről. In: Balázs Géza – Dede Éva (szerk.): Európai nyelvművelés. Budapest, Inter – Prae, 2008, 144–149.

Biliński, Lucja: Nyelvtörvény Lengyelországban. Ford. Futala Tibor. Kisebbségkutatás, 2000/3, 559–560.

Gregor Ferenc: A lengyel nyelvművelés néhány kérdése. Magyar Nyelvőr, 1955/3, 310–313.

Grétsy László – Kovalovszky Miklós (szerk.): Nyelvművelő kézikönyv. II. Budapest, Akadémiai, 1985.

Hącia, Agata (szerk.): A lengyel nyelv. Ford. Kozák Ildikó. Varsó, The Council for the Polish Language, 2007.

Kiss Jenő (szerk.): Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Osiris, 2003.

Trudgill, Peter: Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Ford. Sándor Klára. Szeged, JGyTF, 1997.

Zoltán András: Lengyel nyelvművelő könyv az idegen szavakról. Magyar Nyelvőr, 1978/4, 409–412.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
19 deakt 2016. szeptember 16. 11:56

" Az Európai Unió szerint „akadályozza a kétoldalú gazdasági együttműködést, és a társulási szerződés rendelkezéseinek megszegését jelenti” a lengyel nyelvtörvény"

A szlovák nyelvtörvényre elböfögte magát így ez a sóhivatal vajon?

18 aphelion 2016. szeptember 16. 11:39

"...klasszikus vagy kortárs baletton edzi esztétikai érzékét..."

Nah, látszik hogy műveletlen vagyok, a "baletton" szó láttán először csak néztem mint borjú az új kapura, aztán kezdett derengeni, hogy ez az, amit én úgy mondanék hogy "baletten", aztán azért szép lassan eszembe jutott hogy az igei alakot viszont mindig úgy hallottam hogy "balettozik" és valószínű nekem is úgy jönne a számra...

17 okeyo 2016. június 11. 10:29

A rachunek szóval kapcsolatban én is a szlovák účet, illetve a francia note, compte, addition szavakra gondoltam. Ezeknek a magyarban, ha nem tévedek, 'számla' a jelentése, vagyis ugyanaz, mint a szlk. faktúra, illetve a fr. facture szavaknak.

Üdvözlet: LvT-nek!

16 LvT 2016. június 11. 09:24

@unikornis: >> kikerestem, az eredetiben faktura és rachunek szerepel, mindkettő számlát jelent, a faktura talán az áfás számlának feleltethető meg <<

Az adóügyi bizonylatként használható számla szlovákul is <faktúra>. A magyar szokásokkal ellentétben ennek kiállítását sokkal komolyabban veszik és szigorúbb feltételekhez kötik, vélhetően a lengyel gyakorlat is hasonló, és ezt tükrözi a kétféle elnevezés.

@Untermensch4: et al. >> G.T. egy riposzttal: "Ezt a faktúrát egy nyelvművelő mondta..." <<

A könyvtáramban van fonetikai-fonológiai irodalom Janusz Bańczerowskitól, szerintem nem érdemli meg, hogy magyarul lenyelvművelőzzük. A nyelvműveléshez való szakmai viszony nyilvánvalóan ugyanúgy eltér magyar-lengyel viszonyban, ahogy az áfás számlához való (a fogalmak nem teljesen fedik egymást).

Egyébként akik itt tényleges kritikával illetnék a magyar fordításban a <faktúra> szót, azoknak jelzem, hogy egyrészt Bańczerowski lengyel, ezért nem biztos, hogy ugyanolyan mérvű magyar nyelvi kompetencia várható el tőle, még ha lengyelül nyelvművelői attitűdje is van. Másrészt a <faktura> : <rachunek> párnak nincs is magyar megfelelője. Ilyenkor, szerintem, még jobb a fordításban is idegen szóval jelezni azt, hogy maga a fogalom is idegen.

@El Vaquero: >> amire El Galvano gondol szállítólevél alatt, az a fraktúra lesz, nem a faktúra. <<

Gyors beszédben én is hajlamos vagyok az /r/-et betoldani, de <fraktúra> : ’törés’ ≠ <faktúra> ’(művészi) kivitel, megformáltság; számla’. A német <Faktur(a)> egyébként (talán a svájci nyelvhasználat kivételével) valóban ’szállítólevél, áruszámla’, de a lengyel <faktura> (és a szlovák <faktúra>) nem ennek felel meg, hanem a német <Rechnung>-nak. Viszont a lengyel <rachunek> (és a szlovák <účet>) is ez utóbbinak fordítható.

15 Galván Tivadar 2016. június 11. 09:17

@El Vaquero: Der grejszte ázeszpónem von ejnem kereskedő se írta már akkor se a faktúrát fraktúrával ;)

14 El Vaquero 2016. június 11. 04:44

@Galván Tivadar: szerintem, amire El Galvano gondol szállítólevél alatt, az a fraktúra lesz, nem a faktúra.

13 Untermensch4 2016. június 11. 00:24

@Fejes László (nyest.hu): Sztem Galván Tivadar viccelt. Ezt abból gondolom hogy a "faktúra" tipikus nyelvművelői célpont lenne, erre aztán "statáriálisan" (minő latinizmus) büntetni olyasmi amire az egyszeri nyelvművelő azt mondja hogy "igen, büntetni de ne használjunk latinizmusokat", mire G.T. egy riposzttal: "Ezt a faktúrát egy nyelvművelő mondta..." :)

12 unikornis 2016. június 10. 20:50

kikerestem, az eredetiben faktura és rachunek szerepel, mindkettő számlát jelent, a faktura talán az áfás számlának feleltethető meg, itt találtam hozzájuk magyarázatot: www.firmino.pl/poradnik/kiedy_faktura_a_kiedy_rachunek

lehetne poén, hogy a vogelfrei nyelvtannáci beszól az idegen szavak használatát szankcionáló törvényt népszerűsítő intézményes nyelvtannácinak idegen szó le nem fordításáért, de nagyon-nagyon túl sikerült már tolni ezt a kisstílű szűklátókörűséget. nem vicces.

11 unikornis 2016. június 10. 19:04

@Galván Tivadar: nekem ez nem tűnik szállítólevélnek: pl.wikipedia.org/wiki/Faktura_(dokument)

sőt, németül se hallottam még ebben a jelentésben

10 nadivereb 2016. június 10. 17:01

@unikornis: Én kizárólag ezt az egy esetet tekintettem. Az általad leírt gyakorlat természetesen elítélendő, de jelen esetben nem éreztem olyan súlyosnak a dolgot, túltolt poénnak gondoltam.

Egyébként tényleg nem ismertem a szót, de most már megjegyeztem. :)

9 Galván Tivadar 2016. június 10. 15:52

@nadivereb: Köszönöm, ámbár én közismert nyelvtannáci vagyok, és mint ilyen, vogelfrei.

Galván egyébként éppen eleget programozott Hannoverben ahhoz, hogy tudja, hogy a Faktura az a szállítólevél, amely a joghurtos raklapokkal együtt utazik a rewéhez mondjuk Cellébe, a számla (Rechnung) az a pénzügyhöz megy Kölnbe.

És valóban, Magyarországon mindenki tudja, mi a szállítólevél, és csak az egészen vájtszeműek (pun intended) tudják, hogy mi az, hogy faktúra.

8 hhgygy 2016. június 10. 15:18

@lcsaszar: mint ahogy a beléget is

7 lcsaszar 2016. június 10. 15:09

@hhgygy: A magyar magyarban használták még a 60-as, 70-es években is, a kereskedelmi nyelvben, nem a köznyelvben. Gondolom német örökség. Az angol térhódításával kiszorult ez is.

6 unikornis 2016. június 10. 14:14

@nadivereb: na jó, te nem ismerted, de ez miért indokolná, hogy valaki érdemi hozzászólás helyett folyton beírogassa, hogy fúúúúj, de ocsmány, amint meglát egy idegen szót? én is a falat kaparom már az ilyen fasságtól. tényleg az.

5 hhgygy 2016. június 10. 14:10

@nadivereb: De ha romániai magyar lennél, rögtön tudnád.

Az összes hozzászólás megjelenítése
Információ
X