nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Miért „jössz”?

Olvasónk azt kérdezte, miért mondunk hosszú [sz]-t a „jössz” igealakban. Nyelvész szakértőnk több különböző tényezőt is felsorol, amelyek közre játszhattak a kivételes alak létrejöttében.

Kálmán László | 2012. november 27.
|  

Minden nyelvben megfigyelhető jelenség, hogy a nagyon gyakori szavak alakja különlegesen változik, olyan hangtani és egyéb változások mennek végbe rajtuk, amelyek nem általánosak, nem söpörnek végig az egész nyelven, minden szóalakon. Például a tudom alakot a fesztelen, gyors beszédben nagyjából [tom]-nak ejtjük, de nem arról van szó, hogy általában, minden szóalakban kihagynánk a d-t magánhangzók között, például a sokkal ritkább tudás vagy tudomány szavakat nem ejtjük [tás]-nak vagy [tomány]-nak. A fogom szóalakot általában [fom]-nak ejtjük, ha a jövő idő segédigéjeként használjuk, de nem nagyon mondjuk azt, hogy fom a horgászbotot.

Nagyon általános jelenség, hogy az ilyen nagyon gyakori, sokféleképpen használt, néha már szinte „kiüresedett”, kevés információt hordozó szóalakok esetén a változás az egyszerűsödés, rövidülés irányába vezet. Ennek okai hétköznapi okoskodással is kitalálhatóak. Egyrészt ezeket a szavakat nem formáljuk meg minden alkalommal, hanem csak felidézzük az alakjukat, hiszen a gyakran előhívott emlékeink nagyon egyszerűen és közvetlenül hozzáférhetőek. Olyan ez, mint amikor egy szerelő, ha nagyon gyakran végzett munkát kell elvégeznie, szinte öntudatlanul azonnal a szükséges szerszámokhoz nyúl, és gépiesen végigmegy a munkafázisokon. Viszont ha olyan feladat elé állítjuk, amelyet ritkábban végez, akkor körül kell néznie a műhelyben, végig kell gondolnia, mi mindenre lesz szüksége, milyen részekre kell osztania a feladatot, vagy legalábbis, hogy mivel kezdje. Ez még akkor is így van, ha a gyakoribb munkafolyamat bonyolultabb, több részből áll, mint a ritkább. És az sem biztos, hogy a ritkább munka megtervezését teljesen tudatosan végzi, abban is sok öntudatlan mozzanat lehet, de majdnem biztos, hogy hosszabb időt vesz igénybe.

Rutin
Rutin
(Forrás: Wikimedia Commons / T.Voekler / CC BY-SA 3.0)

A másik ok az, hogy a kevesebb információt hordozó szavak esetében kevésbé fontos a felismerhetőség biztosítása. Sokszor olyan helyzetben hangzanak el ezek, amikor a hallgatóság akár szavak nélkül is megértené a szándékunkat, vagy amikor a mondat egy-egy szava szinte csak a nyelvtani megformálás kedvéért van jelen, mert amúgy kimondatlanul is világos lenne a szándékunk. Például a köszönések, amelyek a leggyakoribb kifejezések közé tartoznak, általában olyan helyzetben hangzanak el, amikor szinte elvárható, hogy a beszélő köszönjön, és nem sok információt hordoz, hogy ezt pontosan hogyan teszi meg. Ezért a köszönésekben igen gyakoriak a furcsa, a nyelv egészére nem jellemző hangváltozások, egyszerűsödések ('Pot! Szasz!). Vagy például a jövő idő kifejezésére szolgáló segédige alakjait (például a fent említett fogom alakot) igen gyakran használjuk úgy, hogy a hallgatóság amúgy is tudja, hogy nem a jelenről, hanem a jövőről nyilatkozunk, és csak azt kell egyértelműen jeleznünk, ha mégsem ezt tesszük.

De a nyelvi változások rengeteg tényezője közül csak az egyik az, hogy ha kicsi a mondandónk információtartalma, akkor a lehető legegyszerűbb kifejezésre törekszünk. Hasonlóan fontos törekvés az úgynevezett analógia vagy rendszeresség elve is, vagyis az, hogy a hasonló tartalmú dolgokra hasonló kifejezésekkel utaljunk. Például azon igyekszünk, hogy egy adott ige különböző alakjai minél jobban hasonlítsanak egymásra, vagy hogy például különböző igék egyes szám második személyű alakjai minél jobban hasonlítsanak egymásra, és így tovább. A magyarban úgy tudjuk ezt a két követelményt egyszerre érvényesíteni, hogy az igealakok elejére legyen jellemző, hogy melyik igének az alakjai, a végére pedig az, hogy mi a nyelvtani személye és száma az alanynak. (Ez is az analógia követelményéből adódik: növeli a rendszerességet, ha következetesen mindig a szóalak eleje utal az igetőre, és a vége az alany személyére és számára.)

Az egyszerűsítés elve és az analógia elve sokszor ellentmondanak egymásnak. Például mindenki, aki tanult idegen nyelveket, vagy elgondolkodott néhány magyar ige alakjain, tapasztalhatta, hogy a leggyakrabban használt igék ragozása sokszor „rendhagyó”, vagyis különleges, a nagyon sok igére érvényes nagy ragozási mintáktól eltér. (Persze ez nemcsak igékre igaz, de a magyarban és sok más nyelvben az igék ragozása a leggazdagabb, legváltozatosabb.) Ezekre a gyakori igékre ugyanis erősen hatnak az egyszerűsítő változások is, ugyanakkor többé-kevésbé az analógia elvét is igyekszik érvényesíteni a beszélőközösség. (És nyilván még más tényezők is hatnak, amelyekről itt az egyszerűség kedvéért nem szóltam.)

Kivételek
Kivételek
(Forrás: Wikimedia Commons / Sebastian Ballard / CC BY-SA 2.0)

Tehát a rendhagyó igék alakjai számos tényező együttes hatására, igen változatos és furcsa módokon alakulhatnak. Ez a nyelvtanulók számára plusz nehézség, bemagolandó információ, a nyelv beszélői számára viszont (és a tanuló számára is, ha már eléggé tudja a nyelvet) semmi különlegességet nem jelent. Ugyanolyan könnyedséggel használják a rendhagyó alakokat, ahogy a szerelő számunkra lenyűgöző könnyedséggel, virtuóz módon végzi el a sokszor ismételt munkafolyamatot, amivel mi egy napon át babrálnánk.

Petra nevű olvasónk kérdése egyetlen rendhagyó magyar igealakra vonatkozik, de hasonló kérdést szinte bármelyik gyakori ige alakjairól feltehetnénk:

Az én kérdésem az, hogyan lehetne logikus magyarázatot adni arra, hogy miért írjuk két sz-szel a jön ige egyes szám 2. személyű alakját kijelentő módban?

Ha jól értem a kérdést, olvasónk nyilván arra gondol, hogy miért mondjuk hosszú [sz]-szel azt, hogy jössz. Ugyanis arra a kérdésre, hogy miért írjuk így, túl kézenfekvő lenne a válasz: azért, mert így mondjuk. Viszont arra, hogy miért mondjuk így, egyáltalán nem egyszerű a válasz.

Először is tisztázzuk, hogy a magyar igék jelen idejű, egyes szám második személyű alakjai mindig -sz-re vagy -l-re végződnek. Ma -l végződést azoknak az igéknek az alakjaiban találunk, amelyeknek a töve úgynevezett szibiláns mássalhangzóra (s, sz, z, zs. c, cs, dz, dzs) végződik: ásol, mászol, hozol stb. Az összes többi ige esetében az E/2. végződése -sz (például írsz, táncolsz, halasztasz). (Régen az -sz és az -l megoszlása az ige ikes voltától függött, de ez most nem tartozik ide.) Ez indokolja a jössz végén az -sz jelenlétét, ezért nem illeszkedne a mai magyar ragozási rendszerbe a *jövöl.

De miért hosszú az -sz a jössz végén? Ha úgy akarnánk ezt magyarázni, hogy a jön igének itt valamilyen jösz- tőváltozata szerepel, és ahhoz járul még egy -sz, ellentmondáshoz jutnánk, hiszen éppen most állapítottuk meg, hogy szibiláns mássalhangzóra végződő tövek esetén -l az E/2. toldaléka. Tehát ha egy jösz- tőváltozatból indulnánk ki, akkor *jöszöl-nek kellene lennie az E/2. alaknak. (Nagyon érdekes ugyanakkor, hogy a többes szám második személye sokak nyelvhasználata szerint lehet jösztök, amiben meg mintha tényleg egy jösz- tőváltozat lenne jelen.)

jön ige töve történetileg a  főnévi tőhöz hasonlít, vagyis úgynevezett v-vel bővülő tő. Ennek máig megmaradtak a nyomai: a jövök, jövünk, jövés, jövet, jövő alakok őrzik őket, ahogy a  alakjai is: követ, kövem, kövön stb. Érdekes módon nem őrzik viszont a jön alakjai a hosszú magánhangzós tőváltozatot: a jő-vel kezdődő alakok (jő, jőnek, jőne, jőni stb.) régiesek, nem használatosak, szemben a  főnév alakjaival: kő, kővel, kőnek stb. Talán csak a „határozó igenévnek” nevezett alakban használjuk ezt a tőváltozatot: jőve.

Tehát a jön alakjai eléggé eltávolodtak attól a toldalékolási mintától, amelyet „v-vel bővülő” mintának szoktak nevezni, és amely fennmaradt például a  főnév alakjaiban. Az eltávolodás lényege egyfajta pótlónyúlás, ami abban nyilvánul meg, hogy a hosszú ő megrövidült, és cserébe az őt követő mássalhangzó megnyúlt. Tehát jősz > jössz, jőtök > jöttök, jőnek > jönnek, jőni > jönni, jőnék > jönnék, és így tovább.

Ráadásul a pótlónyúlás sem magyaráz meg minden alakot. Például a jön alak kialakulása másképpen történt. Valószínűleg a jönnek alak szolgált az alapjául: a rendszeresség jegyében úgy fogták fel a magyar beszélők, hogy a jönnek alak eleje (a jön-) felel meg a tőnek, a vége pedig a személyt és a számot fejezi ki (hiszen a -nak/-nek funkciója éppen ez az összes többi ige esetében is). Arra nincs, és nem is nagyon lehet magyarázat, hogy ezt a felfogást miért nem terjesztettük ki az ige összes alakjára. Ha a jön összes alakjában a jön- tőváltozat szerepelne (vagyis *jönök, *jönsz, *jönve stb.), azon se lenne mit csodálkozni.

Nem tudhatjuk, mi okozhatta a pótlónyúlást, vagyis az jősz > jössz típusú változást. Rendhagyó igéről van szó, ezért nem furcsa, hogy olyan hangtani változást figyelhetünk meg a történetében, ami nem terjed ki a nyelv egészére. Az úszik ige hangalakjában nem történt ilyen változás (nincs *usszik), ahogy más szavakban sem (nincs kósza helyett *kossza, bőr helyett *börr, és így tovább). A lősz igealakot sem mondja senki lössz-nek (legalábbis úgy tudom, bár még az is lehet, hogy van ilyen nyelvváltozat). 

Az viszont igaz, hogy a és a igéken kívül, amelyek igen ritkák, alig van a magyar igealakok között olyan, amelyben hosszú magánhangzó után következik a személyraghoz tartozó mássalhangzó (mint például ezekben: rónak, rótok, lőjünk, lőve): az ilyen személyragok mindig mássalhangzó után állnak (például adnak, írtok, kérjünk, hozva) vagy hosszú mássalhangzó részei (például üttök, hozzunk). A pótlónyúlás lezajlása után tehát a gyakori jön igének ezek az alakjai jobban hasonlítanak a többi hasonló igealakra.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
20 mederi 2013. október 23. 12:30

Kálmán László:

"..az igealakok elejére legyen jellemző, hogy melyik igének az alakjai, a végére pedig az, hogy mi a nyelvtani személye és száma az alanynak."

Szerintem nem mindig..

A késztetés-eredmény igék általában E3-ben vannak:

Pl. támaszt// támad(t), éleszt// éled(t), bomlaszt// *bomlad(t) (bomlik), halaszt// halad(t), *leszt (les(s)z(t)// *ledt (lett), stb.

A "*jöszt (jössz?)// *jöd(t) (jött) esetén valószínűnek gondolom azt, hogy az "ő hív" E3 szavunk "betöltötte/ betölti" az "ő *jöszt" helyét (és elvesztette késztetés jellegét E3-ban), ezért lekophatott a "*jöszt-öl" (vagy "*jöszt-esz(t)?") végéről az "-öl" E2 személyrag.

Erdélyben ma is mondják, hogy "jösztök?" "jöttök? helyett T2-ben (talán olyan értelemben, hogy "van késztetésetek jönni?/ készek vagytok jönni?")! /Az eredmény "*jödtek (jöttek)", vagy jelen időben "jőnek, jönnek"/.

19 mederi 2013. május 6. 20:20

@Fejes László (nyest.hu):

Valóban.. ..Tehették a "j-"-t vagy a "d-"-t a szótő elejére is felszólító módban.

Azért remélem, egy "jaj"-nál hosszabb vélemény is lehetséges, ha nem is fogalmazok mindig szakszerűen..:)

18 Fejes László (nyest.hu) 2013. május 6. 11:20

@mederi: „Szerintem a "jer valahová!" és a "djere ide/oda" korai általános és határozott felszólító alakok, olyan nyelvi rétegből valók, ahol "még" a szótő elejére (is) kitették a felszólító mód jelét.” Jaj!

17 mederi 2013. május 6. 10:12

Szerintem a "jer valahová!" és a "djere ide/oda" korai általános és határozott felszólító alakok, olyan nyelvi rétegből valók, ahol "még" a szótő elejére (is) kitették a felszólító mód jelét. Valószínű, hogy kicsit későbbi az "-szt/ -dt" késztetés-eredmény toldalék pár (amiről az itteni blogomban "magyarázó nyelvünkkel" kapcsolatban írtam), melynek részei szintén kerülhetnek a szótő elejére is (pl. "sztor/ dor, tor" ma angolul), a magyarban általában a szótő jobb oldalára kerültek/ kerülnek, és időnként a "j-" és "d-" bal oldalon rögzült változatával együtt is előfordulhatnak.

pl. "jössz (ide)!?", djer(e) ide!". Az eredmény: "ide (d)jödt".

Ilyenkor a késztetés "-szt" végzősés hasonulással felszólító móddá lesz, de úgy látszik, hogy a "j-" általános felszólítás mely bal oldalon helyezkedik el, kicsit enyhébbé, kérdésessé, határozatlanná teszi a felszólítást. "Dj-"-vel elől, már nyomatékosabb, határozottabb lesz, és az "ide" is jobban illeszkedik a mondandóhoz, bár azt is mondhatjuk, hogy "djere, ha mondom!!", ahol a feltételszabás erősíti meg a felszólítást...

Szerintem a "jött" múlt idő kettős "t"-je az eredmény "-dt" hasonulásával megerősíti azt, hogy a "jössz!?" egy valamikori "jöszt/ jödt" késztetés pár, és a késztetés ige felszólító alakja hasonló mint az "ússz!", de ez előtt a szó előtt nincs ott az elbizonytalanító, kérdésessé tevő, általános felszólítás értékű "j-".

(Nekem "djódj" szavunk pl. azért tetszik nagyon, mert úgy vélem, nagyon biztosak akartak lenni a szó létrehozói a gyógyítás sikerében, így kitették erős óhajuk jelét, a határozott felszólítást, a szótő mindkét oldalára..:)

16 Avatar 2012. november 28. 17:39

@szigetva: Én hallottam már olyat is élőszóban, hogy "Jöszöl már?"

@szilva: No meg a hűtő(gép) is sokaknak hüttő.

@Fejes László (nyest.hu): A linkekben (href) még mindig ott van a ")" mindkettőnél.

15 szilva 2012. november 28. 14:44

@Fejes László (nyest.hu): Termeszetesen az elsovel tisztaban voltam, csak szerettem volna felhivni a figyelmet ezekre a peldakra is. Egyebkent van erre valamilyen szabaly, hogy akkor az egyet es a leszt miert igy irjuk? Regen igy ejtettek? Hagyomany elve?

Koszonom a valaszt!

14 Fejes László (nyest.hu) 2012. november 28. 09:12

@tkis: mEGTÖRTÉNT.

13 Fejes László (nyest.hu) 2012. november 28. 09:11

@szilva: Az egy-ben valóban [ggy] van, ahogy a lesz-ben is [ssz]. Én azt mondom, na[í]v, de azt, hogy t[i]zes. Szerintem a cikkíró nem arra gondol, hogy mindent kiejtés szerint írunk, hanem inkább arra, hogy sok mindent írunk kiejtés szerint. Pl. a „kiejtés” szót azért írjuk így, mert így ejtjük.

A nyelvjárásokban sok minden lehetséges, de a szerző nyilván úgy érti, hogy a jössz esetében azokban a változatokban is van nyúlás, ahol egyébként (pl. az úszik-ban) nincs – azaz a változás nem egy nagyobb tendencia része, hanem egyedi.

12 szilva 2012. november 27. 23:22

Szép estét. Lenne egy kérdésem, és egy hozzáfűzni valóm.

"Ugyanis arra a kérdésre, hogy miért írjuk így, túl kézenfekvő lenne a válasz: azért, mert így mondjuk. "

A válasz tényleg ilyen egyszerű? Az én szavajárásom és hallásom szerint pl. a "lesz"-et két esszel és az "egy"-gyet két gyével mondjuk. Pl: egy ember/ *eggy ember.

"Az úszik ige hangalakjában nem történt ilyen változás (nincs *usszik), ahogy más szavakban sem."

Mikor én Békés-megyéből Székesfehérvárra költöztem, a helyiek beszédében épp ilyen pótlónyúlásra figyeltem fel, konkrét példák: csúszik --> csusszik; fűtés (fűtök) --> füttés (füttök) stb.

11 tkis 2012. november 27. 18:09

A linkek végéről töröljétek a zárójelet, amit hozzácsapott a Nyest;-).

10 tkis 2012. november 27. 18:06

Jakab László: Tanulmányok az igeragozás köréből (mnytud.arts.klte.hu/sorozat/igerag/) , ezen belül is: Egy hangtani változás rendszertani következményei (mnytud.arts.klte.hu/sorozat/igerag/08jon.doc)

9 szigetva 2012. november 27. 11:33

@viktor: Maga a _jövöl_ is van? Mert az tudjuk, hogy van _ordítol_ meg _lakol_ (ez utóbbi épp ikes is!).

8 viktor 2012. november 27. 10:53

Lehet, hogy a "jövöl" alak nyelvtanilag helytelen, de egyes tájegységeken mindennapos a használatuk: "Miért ordítol?" "Hol lakol?"

Sőt, ugyanitt megspékelnek néhány nem ikes igét -ik végződéssel: "Nézd a kisfiút, milyen ügyesen pisilik egyedül!" stb.

7 szigetva 2012. november 27. 10:44

Nem akarom, hogy rágyere :)

Van _jer, jertek_, megy _gyön, gyöjj_ is. Meg _jár_(!), te a TESz nem lát ezek közt kapcsolatot.

6 Sultanus Constantinus 2012. november 27. 09:57

@Roland2: Szerintem ez hangtanilag is levezethető (a j~gy, e~ö változást nem is kellene különösebben magyarázni), egyedül az a kérdés, hogy az [r] honnan jön.

Az összes hozzászólás megjelenítése
Információ
X