nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A soknyelvű Pozsony
Megoldódott nyelvek

Lehetséges, hogy valaki nem tudja, mi az anyanyelve? Hová tűnt Pozsony két háború közötti háromnyelvűsége? Hogyan lesz a többnyelvűség deficit, az egynyelvűség etalon? Egy könyv a régi pozsonyi nyelvhasználatról. Meg még sok minden másról.

Marosz Diána | 2017. május 10.
|  

„Pozsony egy vízcsepp, melyben egy egész óceán tükröződik.” – nyilatkozta nemrégiben egy interjúban Jozef Tancer pozsonyi történész és germanista, a Rozviazané jazyky (Megoldódott nyelvek) című nagy sikerű könyv szerzője. A tavaly megjelent kötet első kiadása néhány hónap alatt elfogyott. Azóta már az utánnyomás is elkészült. A könyvet 2017 márciusában a budapesti Szlovák Intézetben is bemutatták. A szerző reményei szerint a szlovák nyelvű műnek hamarosan megszületik a magyar fordítása is.

Jozef Tancer – bár szülei kétnyelvűek – szlovák anyanyelvű, szlovák identitású emberként nőtt fel. Mint maga írja, gyógypedagógus édesanyja – nem tudván szabadulni az akkoriban uralkodó „tudományos” nézetek nyomása alól – aggódott, nehogy a kétnyelvű nevelés hatására fia dadogni kezdjen, ezért megvárta, amíg első nyelvén már folyékonyan beszél, s csak aztán kezdett vele magyarul kommunikálni. Vagyis csak kezdett volna, mert a hároméves Jozef rendkívül hevesen és elutasítóan reagált anyja érthetetlen nyelvváltására, s ennek az élménynek köszönhetően hosszú évekig elutasította a magyar nyelvet. Csak jóval később ébredt rá, mennyit veszített.

Jozef Tancer. Fotó: Vladimír Holina
Jozef Tancer. Fotó: Vladimír Holina

Talán ennek a tapasztalatnak köszönhetően, már felnőtt fejjel, a pozsonyi Comenius Egyetem német tanszékének oktatójaként úgy döntött, hogy az idegennyelv-ismeretet, amelyért neki keményen meg kellett dolgoznia, ingyen szeretné továbbadni a gyermekeinek. Szlovák feleségével megállapodtak, hogy a férj születésüktől fogva németül fog beszélni a gyerekekhez.

A többnyelvűség mítosza

Ez a családi elhatározás ébresztette föl a szerzőben a kíváncsiságot és az igényt, hogy kutatni kezdjen a régi többnyelvű Pozsony utolsó élő szemtanúi után, s beszédbe elegyedjen velük. Elsősorban azt firtatta, hogyan működött a legendás pozsonyi többnyelvűség, milyen nyelveket használtak beszélgetőtársai gyermek- és ifjúkorukban – a két világháború közötti időszakban – a mindennapi kommunikáció során. Igaz-e a mítosz, hogy minden pozsonyi többnyelvű volt? Hogyan beszéltek a családban, hogyan az iskolában, s hogyan az utcán? Mit olvastak? Milyen idegen nyelveket tanultak? Milyen volt a viszony a különböző identitású pozsonyiak között? S egyáltalán: mi határozta meg egy többnyelvű ember identitását?

A több mint hetven beszélgetőtárs közül végül húszan kerültek be a kötetbe. Magyarok, németek, zsidók, szlovákok. Vannak köztük olyanok, akik ma is Pozsonyban élnek, de sokakat jóval messzebbre sodort az élet: Ausztriába, Izraelbe vagy akár a tengerentúlra.

Jozef Tancer: Megoldódott nyelvek. Hogyan beszéltünk a régi Pozsonyban
Jozef Tancer: Megoldódott nyelvek. Hogyan beszéltünk a régi Pozsonyban

Az interjúk között mintegy közjátékként a szerző tudományos igényességgel megírt, de laikusoknak is érthető, finom humorral átszőtt nyelvészeti elmélkedéseit olvashatjuk.

A könyv vizuálisan is vonzó: az egyes beszélgetéseket a válaszadók családi albumaiból származó korabeli fényképek, dokumentumok szegélyezik. Legnagyobb érdeme azonban a tudományos értéken túl az az abszolút nyitottság és empátia, mellyel a szerző beszélgetőtársaihoz közelít. Ahogy ő maga is írja, interjúalanyait egyenrangú partnernek tekinti, sokukkal az évek során baráti kapcsolatot alakított ki, és sokat tanult tőlük.

Némák voltunk

„Pozsony háromnyelvű város volt.
A negyedik nyelv a hallgatás.”
Tuvia Rübner

Vegyünk egy toleráns várost, ahol évszázadok óta a maga természetességében keveredik sokféle nyelv, náció, vallás. Aztán ez a város egyszer csak egy új állam része lesz. A kialakult nyelvi egyensúlyban ez radikális változást jelent, az eddigi domináns nyelvek hirtelen kisebbségi helyzetbe kerülnek, bár továbbra is aránylag széles körben használhatók. Az új államnyelv lassanként egyre nagyobb teret hódít, s mivel egyben az új társadalmi elit nyelve, presztízse is folyamatosan növekszik. A kisebbségi nyelvek beszélői azonban, bár az iskolában valamilyen szinten tanulják az államnyelvet, a hétköznapi életben továbbra is egészen jól elvannak annak aktív használata nélkül. Aztán jön egy nagy világégés. A régi lakosság jelentős része véglegesen eltűnik. Akit nem ölnek meg, azt kitelepítik. Akik mégis túlélik mindezt, elnémulnak. Nyilvánosság előtt nem tanácsos használni a kisebbségi nyelveket. Szóbeli atrocitás, verés, kopaszra nyírás járhat érte. Marad tehát az otthoni használat, de ez is kockázatos. Mindig résen kell lenni, különösen a gyerekek és öregek esetében.

Mindenféle csőcseléket költöztettek oda, és nem lehetett a szánkat magyarul vagy németül kinyitni, mert megvertek volna. Ott senki nem beszélt se magyarul, se németül. Az érsekújvári nagymamámnak, akit haláláig az otthonunkban gondoztam, mindig mondtam, amikor kiment a kertbe: „Jaj, csak ne tessék magyarúl beszélni!”

***

J. asszony elmesélte, hogyan csapott minden alkalommal az 1945-ben még csak németül tudó kis unokahúga ujjára, hogy gyorsan megállítsa, mikor az kinyitotta a száját, nehogy németül kezdjen beszélni.

***

A szüleim, vagyis az anyám a háború alatt zsidókat bújtatott. Ők aztán hálából segítettek nekünk: amikor 1945. május 5-én ki akartak bennünket telepíteni először Ligetfaluba, majd Magyarországra, ők elintézték, hogy maradhassunk. Akkoriban a németeket is üldözték. A szüleim magukhoz vettek egy német kislányt, olyan három-négyévesformát. A szüleit kitelepítették, és csak fél év múlva jöhettek vissza érte. Emlékszem, hogy amikor a kislány megbetegedett – Waltraudnak hívták –, apám azt mondta neki: „Most nem mondhatod meg, hogy Waltraudnak hívnak, te most Dášenka vagy.” Elvitték orvoshoz, az azt mondja neki: „No, Dášenka“, erre ő: „Ich bin nicht Dášenka, ich bin Waltraud.“

A háború utáni Csehszlovákiában a magyar és a német nyelv a kollektív bűnösség jegyében az ellenség nyelvévé vált. Az ötvenes években ehhez még az osztályharc is hozzátette a maga negatív hozadékát: a többnyelvű rétegek leggyakrabban a „burzsoá elem” kategóriájába tartoztak. Így a többnyelvűség nemcsak etnikai, hanem osztályértelemben is hátrányos helyzetet jelentett, természetes állapotból szégyellnivaló furcsasággá vált. Ennek nyomai a mai szlovák közgondolkodásban is föllelhetők.

1945 után az idősebb, szlovákul nem tudó német és magyar anyanyelvű lakosság rendkívül hátrányos helyzetbe került. Az államnyelv ismerete nélkül nem vállalhattak munkát. Sokan közülük igyekeztek megtanulni szlovákul, de nem mindenkinek ment könnyen a nyelvtanulás. A kötet egyik interjúalanyának elbeszélésében szerepel egy érdekes epizód, melyből megtudhatjuk, hogy német anyanyelvű zsidó szüleit egy magyar hölgy tanította szlovákul.

Nyelvek és sorsok

Jozef Tancer beszélgetőtársainak többé-kevésbé ugyanazokat a kérdéseket teszi fel. Honnan származott a családjuk, mi volt a szüleik anyanyelve s milyen nyelven beszéltek egymással, hol laktak, milyen iskolába jártak, milyen könyveket olvastak otthon, milyen nyelvű volt a személyzet, milyen nyelven beszéltek a játszótársak, hogyan változott a helyzet a második világháború után, milyen nyelven tanították meg később saját gyermekeiket. A könyv mégsem válik unalmassá, mert a feleletekből egyedi emberi sorsok bontakoznak ki. Ezek az idős, kilencven év fölötti emberek válaszaikkal egy örökre letűnt toleráns világot keltenek életre. A szerző elsősorban a nyelvhasználatról faggatja partnereit, de a nyelvhasználat története az egyes emberek egyedi sorsában óhatatlanul összefonódik a huszadik századi történelem tragikus pontjaival. Ebben az értelemben a könyv az oral history szép példája: a nagy történelmet kisemberek élettörténetéből rajzolja meg.

Pozsony látképe a Duna mellől – 1915
Pozsony látképe a Duna mellől – 1915
(Forrás: FORTEPAN / Erky-Nagy Tibor )

Tancer szerint nagyon nehéz tragikus dolgokról úgy írni, hogy a nyelv „ne egyszerűsítsen, ne ködösítsen, és ne változtassa a fájdalmas és kegyetlen eseményeket szentimentális giccsé és hazugsággá”. A könyv sikeresen elkerüli ezt a csapdát, hála a szerző tapintatának és a beszélgetőtársak optimizmusának vagy legalábbis öniróniával átitatott humorának. Az olvasó gyakran szembesül lélekben azzal a kérdéssel, vajon miből merítik ezek az emberek kifogyhatatlan életkedvüket ennyi megpróbáltatás után. Akad azért néhány kevésbé derűlátó válaszadó is, például N. N., aki nem engedi felfedni igazi nevét. „Ezt a beszélgetést fölhasználhatja a munkájában, de sehol nem említheti a nevemet. Maga nem tudja, milyenek az emberek.”

Szvatopluk ivadéka és a többiek

–       Mi az anyanyelve?

–        Nem tudom.

Ez a kérdés és felelet a szerző és egyik beszélgetőtársa, egy ismert pozsonyi muzikológus között hangzik el. Első pillanatban meghökkentő lehet egy egynyelvű közegből származó olvasónak, hogy valaki – különösen egy igen művelt ember – ilyen választ ad az anyanyelvét firtató kérdésre. További beszélgetésükből azonban kiderül, hogy az adott nyelvi környezetben egy ilyen felelet nem a tudatlanság, feledékenység vagy nemtörődömség tanújele, hanem annak kifejezése, hogy az egyértelmű választás egy soknyelvű közegben talán nem is lehetséges.

–       Hogyhogy nem tudja? Milyen nyelven beszélt önnel gyerekkorában az édesanyja?

–       Micsoda kérdés! Talán németül. A szüleim magyarul beszéltek, néha szlovákul. A nagymamám csehül, de németül is.

–       A szülei tehát önnel németül beszéltek?

–       A szüleim egymással magyarul beszéltek, velünk pedig – magyarul és németül. Nem tudom. Lehet, hogy a német volt az első nyelvem. Nem tudom.

A könyv tele van ehhez hasonló izgalmas, elgondolkodtató, sokszor mulatságos történetekkel. Az egyik válaszadó családjában például a magyart használták családi nyelvként, holott mindkét szülőnek más volt az anyanyelve. Ráadásul az apa öntudatos szlovákként nemigen kedvelte a magyarokat. Felesége azonban, aki pozsonyi német volt, nem tudott szlovákul, férje pedig nem beszélt németül. Így aztán nem maradt más hátra, mint hogy azon a nyelven kommunikáljanak egymással, melyet mindketten megtanultak a Monarchia idején az iskolában: magyarul.

Egy 1923-ban született hölgy úgy mutatja be magát, mint a „háború előtti háromnyelvű Pozsony tipikus termékét”. Zsidó szülei közül apja magyar, anyja szlovák anyanyelvű volt. Az északon, szlovák nyelvi környezetben élő anyai nagyszülők egymással németül beszéltek, idősebb gyerekeik magyar iskolába jártak (mivel akkoriban más nem volt). Anyai nagyapja nem szerette, ha gyerekei az iskola hatására egymás között magyarul beszéltek, mert a magyar nyelvet a „kocsisok nyelvének” tartotta. Biztosan nem volt túl boldog, hogy lánya később magyar emberhez ment férjhez. A válaszadó visszaemlékezése szerint apja, a Párkány mellől származó magyar anyanyelvű férj, ha néha haragudott a feleségére, felindulásában Szvatopluk ivadékának titulálta. Közös nyelvük a magyar volt, lányukat német nyelvű zsidó iskolába járatták.

Az 1969-ben lerombolt neológ zsinagóga 1914-ben
Az 1969-ben lerombolt neológ zsinagóga 1914-ben
(Forrás: Martin Kralik / Wikimedia Commons / Public Domain)

Megmosolyogtató a következő jelenet is, annak ellenére, hogy a jelenség, melyet leír, egyáltalán nem vidám.

–       Később is találkozott negatív reakciókkal az idegen nyelveket illetően?

–       Igen. Néhány éve történt. Weiszová asszonnyal sétáltunk a városban, és magyarul beszélgettünk. Hiszen tudja, ő igazi régi pressburgi volt, szeretünk együtt nyelveket gyakorolni. Egyszer csak odajött hozzánk egy fiatalember, elegáns öltözetben, nem holmi huligán vagy csirkefogó, és így szólt: „Na Slovensku po slovensky!” ’Szlovákiában szlovákul!’ Erre én azt mondtam neki: „Tudja, én Rózsahegyen születtem, és egészen biztosan szebben beszélek szlovákul, mint maga. De emellett még tudok németül, magyarul, franciául és valaha tudtam szerbül is!”

Nem mellékes megjegyeznünk, hogy a fenti sorok egy szlovák anyanyelvű válaszadó szájából hangzottak el, aki német anyanyelvű barátnőjével cseverészett a pozsonyi utcán magyarul.

„Nem hagy magát elad semmi nyelvban”

Tudja ön, mi az a Kraxlhuber? Ha esetleg nem, erre a kérdésre is választ kaphat Jozef Tancer könyvéből. A kötetben az egy-, két-, háromnyelvűség jelenségén túl szó esik az irodalmi nyelv és a pozsonyi dialektusok kapcsolatáról is. Izgalmas dolgokat tudhatunk meg továbbá a nyelvi kódváltás jelenségéről (egynél több nyelv vagy nyelvváltozat használata egyetlen megnyilatkozáson belül).

A pozsonyi Albrecht-ház, Albrecht Sándor zeneszerző, majd később fia, a zenetudós János lakhelye legendás találkozópontja volt a pozsonyi fiatal zenészeknek. Házi zenéléseiken a házigazda nemcsak zenére, hanem emberségre, toleranciára, nyitottságra, szabadságra oktatta tanítványait. Itt működött a „Régi Mesterségek Reneszánszának Főiskolája”, melynek egyik kutatási területe a rózsikológia, vagyis Rózsika mondásainak vizsgálata volt. Megismerkedhetünk az Albrecht-ház német anyanyelvű házvezetőnőjével, Rózsikával, aki különlegesen szórakoztató módon, nyelvtani szabályokra teljességgel fittyet hányva töri a szlovák nyelvet. Bohém lelkületű házigazdái egy egész „tudományágat” építenek emlékezetes mondásai köré, a rózsikológiát. Tőle származik a fenti „nem hagy magát elad semmi nyelvban” kijelentés szlovák eredetije is (a magyar fordításban igyekeztünk legalább részben visszaadni az eredeti nyelvtani sajátosságait).

Rózsika kapcsán a szerzővel együtt föltehetjük magunknak a kérdést, vajon van-e értékbeli különbség a nyelvtanilag helyes és helytelen nyelvhasználat között. Kell-e javítgatni azt, aki hibásan beszél? Mindenképpen deficitnek kell-e tartanunk, ha valaki csak töri a nyelvet? Tancer véleménye egyértelműen afelé hajlik, hogy ha a szóbeli kommunikáció betölti funkcióját, tehát két ember között lehetővé teszi a megértést, akkor nincs miért fejet csóválnunk és ítélkeznünk. Rózsika példáját egyenesen inspirálónak tartja azok számára, akik nem mernek idegen nyelven kommunikálni, mert félnek, hogy hibásan beszélnek.

Megoldódhatnak-e az elnémult nyelvek?

Jozef Tancer kötete különös keveréke derűnek és tragikumnak. Azon túl, hogy bepillantást enged a régi Pozsony sokszínű nyelvi szövetébe, újra és újra szembesíti az olvasót azzal, milyen könnyen válthatja fel a normalitást a vészkorszak, milyen váratlanul válhatnak hétköznapi, szorgos polgárok értelmetlen, gyilkos ideológiák áldozatává. A szerzőtől távol áll holmi didaktikus, szájbarágós stílus, egyértelmű, fekete-fehér ítéletalkotás. Ő csak kérdez, lejegyez és gondolkodik.

Vajon mivé lehetett volna ez a város, ha nem söpör rajta végig a huszadik század pusztító förgetege? Érdemes egyáltalán ilyen kérdésekkel foglalkozni? Nem csak meddő múltba révedés ez? A szerző szerint nem, hiszen Pozsony kulturális múltjának ismerete segíthet a mai pozsonyiaknak annak felismerésében, milyen városban szeretnének élni a jövőben. A kulturális emlékezet által megőrzött nyomok ma is fellelhetőek és felhasználhatóak, csak fel kell őket kutatni. Ebben a felkutatásban pedig pótolhatatlan szerep jut a régmúlt utolsó élő tanúinak – a könyv beszélőinek. Rajtunk áll, hogy figyelünk-e a szavukra.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
5 Mr.Covex 2017. május 12. 05:45

Mikor jelenik meg magyarul a könyv? Lesz esetleg háromnyelvű verzió? Anyósomnak (is) jó kis ajándék lenne, őt a németről tiltották le még gyerekkorában itt, Magyarországon. :(

4 Lalika 2017. május 11. 09:12

@Lalika: természetesen _többnyelvű_ közeget akartam írni, nem pedig _köznyelvi_-t, bocs.

3 Lalika 2017. május 11. 09:10

@siposdr: ne haragudj, de ennek a mondatnak mi az értelme? nyilván a gyerek úgy éli meg, hogy a nyelv, amit leginkább magáénak érez, az az ő nyelve. hogy az most az _anya_ nyelve, esetleg a nagymamáé, apáé, stb. tökéletesen irreleváns. az, hogy te nem éltél meg ilyet, nem jogosít fel arra, hogy másokról, en bloc, ennyire lemondóan, sajnálkozva nyilatkozz szerintem - és ezt tényleg nem froclizásból mondom.

a többnyelvűségnek elképesztő kulturális előnyei vannak, az _anyanyelv_ szó - fogalmazzunk így - kispolgári értelmén túl is van élet, méghozzá egészen színes és izgalmas. és nem csak a világlátás szélesedéséről beszélek, de a család és annak dinamikái is egészen csodálatosan alakulnak egy köznyelvi közegben. én mély tisztelettel intenélek óva attól, hogy ilyen elhamarkodott kijelentéseket tegyél.

2 siposdr 2017. május 10. 14:15

Sajnálom azt a kultúrközeget, amelyben az anya nyelve nem lehet anyanyelv...

1 deakt 2017. május 10. 12:23

Dianának sok szeretettel gratulálok a bloghoz amit vezet :)

Információ
X