nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
  • mederi: @mederi: kiegészítés A hosszú magánhangzót megháromszorozva írom: A magyar nyelvben tovább...
    2023. 02. 04, 09:06  A mi latinunk
  • mederi: @bm: Szerintem a gond a kálcium szó ajánlott leírásával és kiejtésével az, hogy nem csak a...
    2023. 02. 04, 08:18  A mi latinunk
  • bm: @rofia: Ha végigolvastad volna a cikket, bölcs maradtál volna.
    2023. 02. 04, 00:14  A mi latinunk
  • mederi: @szigetva: Az ezer évvel ezelőtti tévedés a "gy" hang írását illetően nem éppen mulandó, r...
    2023. 02. 03, 18:12  Urál‒Altaj
  • szigetva: @mederi: Abszolút tények nyilván nincsenek. A te hozzászólásaidra azonban a „jelen tudásun...
    2023. 02. 02, 10:55  Urál‒Altaj
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Megmenthető-e az oktatás?

Eleve rossz az oktatási rendszer? Ki a felelős azért, hogy az oktatás működésképtelen? Lehetne-e ezen a helyzeten változtatni? – Ken Robinson lenyűgöző TED-előadását ajánljuk olvasóink figyelmébe.

nyest.hu | 2014. augusztus 26.
|  

Rohamosan közeledik az új tanév, a hírekben is megszaporodtak a közoktatással kapcsolatos információk. A híradások – szokás szerint – az apróbb nehézségekről is úgy számolnak be, mintha azok eget rengetőek lennének. Abból nehezebb lenne rövidhírben beszámolni, hogy az egész oktatási rendszer alapvetően elégtelen. Éppen ezért ajánljuk most mindenkinek, akinek valaha is köze volt vagy köze lesz az oktatáshoz Ken Robinson Hogyan szabaduljunk az oktatás Halál-völgyéből? című TED-előadását, amely ugyan az amerikai oktatásról szól, de szó szerint megszívlelendő a magyar oktatással kapcsolatban is.

Ken Robinson abból indul ki, hogy mennyire ironikus az, hogy az amerikai oktatási törvénynek az a mottója, hogy „Egy gyerekről sem feledkezünk el”. Aki ezt megfogalmazta, hiába amerikai, biztosan jól érti az iróniát: a törvény ugyanis több millió gyerekről feledkezik el. Az USA néhány területén a tanulók 60 százaléka bukik ki a középiskolából; az őslakosok által lakott területeken ez az arány akár 80 százalék is lehet. Persze mégsem nem lehetett az a mottója a törvénynek, hogy „Több millió gyerekről feledkezünk el”!

Robinson állítása szerint ha a kibukási arányokat 10 éven belül a felére lehetne csökkenteni, az dollárszázmilliárdokban mérhető bevételt jelentene az USA-nak. Mit lehetne tehát tenni azért, hogy ne bukjon ki ennyi gyerek? Még több pénzt kellene az oktatásba fektetni? – Robinson válasza egyértelmű nem. Amerika sokat költ az oktatásra, itt kisebbek az osztálylétszámok, mint sok országban, és sok száz kezdeményezés irányul az oktatás fejlesztésére. Mi akkor a gond vele?

Robinson szerint az, hogy az élet virágzásának három alapvető elve van, és ezeknek ellentmond az oktatás mai kultúrája. Ebben a rendszerben a tanárok nincsenek megbecsülve, sokat kell dolgozniuk, míg a diákok ahelyett, hogy élvezettel tanulnának, csupán elszenvedői a folyamatnak.

Először is: az iskola nem veszi figyelembe azt, hogy az emberek természetüknél fogva különbözőek és sokrétűek. (Még a gyerekek is!) Az oktatási rendszer nem a különbözőségen alapul, hanem a hasonlóságon. Az iskolában azzal töltik az időt, hogy kiderítsék, hogy a gyerekek egy nagyon szűk tevékenységrepertoárból mit képesek elvégezni. Ezekből rendre vizsgákat is kell tenni; a többi képesség és tevékenység pedig egyáltalán nem fontos. Természetesen nem arról van szó – hangsúlyozza Robinson –, hogy ezekre ne lenne szükség, de ki kell mondani: ezek nem elégségesek. Egy jó oktatási rendszerben ugyanolyan fontosnak kell lennie a mateknak, a természettudományoknak, a szövegértésnek és a művészeteknek, a kreativitásnak és sportnak.

Amerikában mind több gyereket diagnosztizálnak valamilyen figyelemhiánnyal és hiperaktivitással járó zavarral (ADHD-vel). Nem arról van szó, hogy ne létezne ez a tünetegyüttes, de abban kétkedhetünk, mondja Robinson, hogy járványként terjedni kezdene. Ha egy gyereknek órákon keresztül ugyanazt az unalmas munkát kell végeznie, akkor ne csodálkozzunk, ha elkezd izegni-mozogni. A gyerekek nem figyelemzavarban szenvednek, hanem ezt a betegséget úgy hívják, hogy gyerekkor. A gyerekek egy olyan tananyag mellett lennének boldogok, amely elismerné a tudásuk, képességeit sokféleségét, és nem csak néhányat díjazna azok közül.

Sokféleség
Sokféleség
(Forrás: Wikimedia Commons / Oregon Department of Transportation / CC BY 2.0)

Másodszor: az iskola figyelmen kívül hagyja, hogy az ember természeténél fogva kíváncsi lény. Ha egy gyerekben föl tudjuk kelteni a kíváncsiságot, akkor a legtöbb esetben a tanulás már magától megy, nincs szükség különösebb segítségre. A gyerekek természetüknél fogva tanulékonyak. Valójában az iskola óriási teljesítményt visz véghez azzal, hogy ezt képes elrontani. A kíváncsiság motiválja a teljesítményt is. És éppen ezért nagy gond az is, hogy a tanárok szintén meg vannak fosztva a szakértelmüktől és a saját kíváncsiságuktól. A tanítás egy kreatív munka: a tanár nem azért kell az oktatásba, hogy – egyéb adminsztratív teendői mellett – kézbesítse a tudást, hogy pusztán átadja az információkat. A jó tanár persze ezt is megteszi, de ezen kívül: mentorál, gondolkodásra sarkall, bevon és ösztönöz is. A tanár hivatása előmozdítani, facilitálni a tanulást. Tanulás nélkül ugyanis nem lehet oktatásról beszélni.

A jelenlegi oktatási rendszer azonban az oktatás eredményességét nem a tanulással méri, hanem tesztekkel. A sztenderdizált teszteknek persze megvan a maguk helye az oktatásban, de az egész folyamatot nem ezeknek kéne meghatározniuk. Ezeknek diagnosztikai szerepük van, segítségére lehetnek a tanároknak, de az egész tanulási folyamatot nem határozhatják meg.

A mai iskola a kíváncsiság helyett a megfelelésről szól. A tanároknak és a diákoknak is rutinszerűen meg kell tanulniuk alkalmazni bizonyos algoritmusokat, és ezekhez kell alkalmazkodniuk ahelyett, hogy a kreativitásukat és a kíváncsiságukat működtetnék.

A tanuláshoz kíváncsiság kell
A tanuláshoz kíváncsiság kell
(Forrás: Wikimedia Commons / GlacierNPS / CC BY 2.0)

Végül: Az ember természetéből adódóan kreatív – az iskolát azonban ez is hidegen hagyja. Az oktatásnak az egyik feladata pedig éppen az lenne, hogy élessze föl és fejlessze a kreativitásunkat. Ehelyett azonban egy sztenderdizált, szabványosító pedagógiai kultúrában élünk.

Mi a finnek sikerének a titka? – teszi föl a kérdést Robinson. Meglátása szerint az, hogy egy nagyon nyitott oktatási rendszert alakítottak ki. Náluk nincs kibukási ráta. Az a filozófiájuk, hogy ha valaki bajba kerül, azt nem megbüntetni kell, hanem segíteni. Személyre szabják a tanítást és a tanulást. Elismerik, hogy a diák az, aki tanul, és a rendszernek az ő kíváncsiságát és kreativitását kell szem előtt tartania. A tanításnak Finnországban nagyon nagy presztízse van. Fölismerték ugyanis, hogy nagyszerű tanárok nélkül nem lehet fejleszteni az oktatást. És erre pénzt kiadni nem költség, hanem befektetés. Ezen kívül az oktatási folyamatért a felelősség az iskolákat terheli. Tehát nem a központi kormányzat felelőssége az oktatás! A tanulás ugyanis nem a parlamentben, a bizottsági üléseken, a minisztériumokban zajlik, hanem az osztálytermekben. Kulcsfontosságú lenne tehát visszaadni a felelősséget az résztvevők kezébe.

Azokat az iskolákat, amelyek személyre szabott tananyaggal, személyre szabott fejlesztéssel dolgoznak és figyelembe veszik az ember természetéből adódó kíváncsiságát és kreativitását: ma alternatív iskoláknak nevezik. Ha azonban az oktatási rendszer jól működne, nem lenne szükség az alternatívákra.

Forrás

Ken Robinson: Hogyan szabaduljunk az oktatás Halál-völgyéből? (TED-előadás, magyar felirattal)

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X