Előző levelemben azt fejtettem ki, mi is az az identitáspolitika, és miért fontos szervező elv az amerikai közbeszédben. De mi köze az identitáspolitikának ahhoz, hogy ki melyik nyilvános vécében pisil? Hogy ezt megérthessük, pár évet vissza kell mennünk az időben.

Illemhely az USA-ban. Ki hova menjen?
(Forrás: Mark Buckawicki / Wikimedia Commons)

Szavazóbázist, de gyorsan

A magyarul bevett „melegházasság” elnevezés kicsit félrevezető, mert a házassági egyenlőség nemcsak a melegeknek kedvez. Például egy heteroszexuális transznemű férfi is köthet egy szintén heteró cisznemű nővel házasságot, függetlenül attól, hogy a törvény milyen neműként ismeri el őket.

Az LMBT (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű) mozgalmak sikeresen elérték, hogy Amerikában már két tetszőleges nemű ember köthet polgári házasságot. A jobboldal ezt hatalmas vereségként élte meg; az elmúlt két évben rengeteg véleménycikket lehetett olvasni arról, hogy eltűnik a republikánusok tömegbázisa. A republikánusok azonban rájöttek, hogy a házassági egyenlőség ellen reménytelen harcolni, mert a saját szavazóik nagy része is elfogadja. De a „hagyományos értékek” továbbra is jó hívószók – úgyhogy gyorsan témát változtattak, és kerestek egy olyan kisebbséget, akikről senki sem tud semmit.

Az átlag amerikainak, csakúgy, mint az átlag magyarnak, csak igen halvány és ködös fogalmai vannak arról, mit jelent az, ha valaki transznemű. Ráadásul az amerikai LMBT-mozgalom erős anyagi bázisa fehér, felső-középosztálybeli, cisznemű meleg férfiakból áll. A republikánusok elővették az ókori Róma óta bevált „oszd meg és uralkodj” taktikát, és elkezdtek a transznemű emberek ellen agitálni. Mindebben jelentős szerepe volt annak a számos, kimondottan a transznemű emberek diszkriminációját célzó helyi törvény- és rendeletjavaslatnak, amiket az államok törvényhozásán próbáltak meg több-kevesebb sikerrel keresztülnyomni. A republikánusok nagyon jól tudták, hogy nem véletlenül van az LMBT betűszó végére odacsatolva a T, mintegy mellékesen: a leszbikusok és melegek nagy részét a téma hidegen hagyja. Az pedig a lépéseik nyomán valóban be is bizonyosodott, hogy a transznemű emberek kollektív érdekérvényesítő képessége valóban kisebb, mint a cisznemű meleg közösségé.

Pride-felvonulók Washington DC-ben
(Forrás: S Pakhrin / Wikimedia Commons, CC BY 2.0)

Pisilj a hippikkel?

Az amerikai átlagember leginkább úgy képzeli, hogy a transznemű ember az olyasvalaki, aki a másik nemnek öltözik. Ez egyáltalán nem igaz, de ez a kép él a közgondolkodásban, és így ezt lehetett felhasználni kampánycélokra. A republikánusok így előálltak azzal a témával, hogy „a transznemű emberek nem a megfelelő nyilvános vécében pisilnek”. A fentebbi magyarázat nélkül ez a felvetés teljesen logikátlannak hat. Kit érdekel, hogy ki hol pisil? Magyarországon még holttesteket is lehet a kórházi vécében hagyni és napokig nem veszi észre senki. De a nyilvános vécé, mint téma lehetőséget adott a republikánusoknak arra, hogy továbbra is napirenden tartsák a hagyományos értékek, hagyományos nemi szerepek kérdéskörét.

Hogyan csapódik le mindez a hétköznapi életben? Én vidéken, ráadásul Kansas államban élek, ami a republikánusok radikális jobbszárnyának egyik fellegvára. Viszont Lawrence, ahol lakom, egyetemi (kis)város; hosszú hajú hippikkel vásárolok együtt zöldséget a bioboltban. Korábban pedig Iowa Cityben laktam, ami annyira baloldali hely, hogy a belvárosban minden létező emberi jogi témában belefuthatunk egy tüntetésbe, akár még a híresen fagyos iowai tél idején is. (Iowa Kansasszel szemben hagyományosan billegő állam, de idén Trump vitte – kivéve az olyan helyeket, mint Iowa City, ahol a baloldalnak volt jelentős többsége.)

Iowa télen. A képen kivételesen épp nincs hóvihar
(Forrás: Steve Evans / Wikimedia Commons, CC BY 2.0)

Rólam érdemes tudni, hogy ránézésre nem egyértelmű, milyen nemű vagyok. (Semleges nemű vagyok!) Magyarországon ebből sok gondom volt, Amerikában viszont a repülőtéri biztonsági ellenőrök kivételével nem zavart különösebben senkit. Amíg a republikánusok el nem kezdték bevezetni a „gonosz transznemű emberek nem oda pisilnek, ahova kéne” témát, senki nem szólt egy szót sem, legfeljebb megnézett magának. Azóta egészen megváltozott a helyzet. Kansasben igen hamar rá kellett eszmélnem, hogy a látszat ellenére mégsem csak anarchista hippikkel vagyok körülvéve. A visszafogottnak tűnő, disztingvált fehér felső-középosztály tagjai mára már időnként sportot űznek abból, hogy kizavarjanak az általuk számomra nem megfelelőnek ítélt vécéből. És az sovány vigasz, hogy már több helyen is azután tették ki a nyilvános vécékre a semleges nemű táblát, miután belémkötött valamelyik kedves vásárlótársam. Itt Amerikában különösen éttermekben, üzletekben nagyon gyakori az egyfülkés vécé, ahol ha akarná az ember, sem igazán tudna találkozni más neműekkel (hacsak nem együtt megy be velük...) – szóval a tulajdonos döntése, milyen táblát tesz ki az ajtóra.

Kitűzött szolidaritás

Mindeközben a baloldalnak fogalma sincs, hogyan kezelje a Trump győzelme nyomán kialakult helyzetet, az elszabadult indulatokat. A közelmúltban felmerült, hogy a Brexit ellen tiltakozók mintájára tűzzön ki mindenki a gallérjára egy biztosítótűt, ami az összefogást és a különböző kisebbségekkel való szolidaritást jelképezi. De a baloldalon belül igen heves viták dúltak, hogy ez ócska pótcselekvés-e, jó-e egyáltalán valamire; mindeközben a neonácik lelkesen közölték, hogy ők is ki fogják tűzni a biztosítótűt, mert ez milyen jó balhé.

Azonnal megjelentek a biztosítótű-paródiák és az alternatív kitűzők is: az egyik kedves ismerősöm, Margaret Killjoy anyagáron kínálta a jóval egyértelműbb üzenetű „Szétb*szom azt a bigott arcot, aki b*szakodik veled” feliratú kitűzőket, és pár nap alatt több tízezer példány talált gazdára mind a szókimondó, mind a kissé finomított változatból. Margaret hetekig mást se csinált, csak kitűzőket gyártott.

Az identitás egyértelmű jelei

Nem csak agresszív punk plecsniket hordhatunk. Transznemű emberek angol nyelvterületen régóta készítenek személyes névmásos kitűzőket, ékszereket – mivel az angolban a személyes névmások jelölik a nemet is, ha valakinek a névmásai nem egyértelműek, efféle vizuális jelzés jó szolgálatot tehet. Nálunk az egyetemen újabban a könyvtárban is lehet kapni személyes névmásos kitűzőket, férfi (he), női (she) és semleges (they) változatban. Amióta felraktam a táskám vállszíjára az utóbbit, rendszeresen kapok bókokat; a legkülönfélébb emberek közlik velem, hogy ez milyen szuper. Kérdezgetnek, hogy hol lehet szerezni hasonlót, milyen névmásokból lehet választani. Volt, aki annyira lázba jött, hogy nekiállt bökdösni („Ez [bök] milyen [bök] jó [bök] már!!”), én meg azt se tudtam, hova ugorjak el kínomban. Nem nyomógombnak szántam!

A kitűzőm. Mindent a szemnek, semmit a kéznek
(Forrás: Takács Bogi)

Először nem tudtam mire vélni a helyzetet, hirtelen miért lettek olyan érdekesek a személyes névmásaim, és miért váltanak ki ilyen szeretethullámokat. De aztán rájöttem, hogy a személyes névmásos kitűző Trump ellenzői számára egyértelművé teszi, hogy én sem tartozom a Trump-hívek közé – ha az öltözködésemből vagy az akcentusomból nem adódott volna egyértelműen. A jelenlegi kétségbeesett helyzetben pedig a demokrata szavazók úgy érzik, a legkevesebb, amit tehetnek, az az, hogy a támogatásukról biztosítanak... és erre bizony szükség van.

Következő levelemben arról fogok írni, milyen nyelvi eszközökkel éri el Trump csapata a szavazótáboron belüli szolidaritást. Amerika újra nagy lesz? Addig is mindenkinek békés ünnepeket kívánok!