-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Neked csak az kell, hogy ideöntsd a mantráidat. Idézel egy mondatot, a...2024. 11. 02, 21:51 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
Sándorné Szatmári: Kiegészítés: Nem értettem félre amit írtál, csak a "valamilyen szinten konstruktív" beszél...2024. 11. 02, 21:48 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
Sándorné Szatmári: @ganajtúrós bukta: 280 Ezt írod.. "amikor mi "vitázunk" (=beszélgetünk) az legalább vezet ...2024. 11. 02, 21:43 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
ganajtúrós bukta: Mondjuk az ilyen vitákat én sem értettem.. Még amikor mi "vitázunk" (=beszélgetünk) az leg...2024. 10. 31, 16:26 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Valójában semmi értelme nincs annak, amit írsz. Az ilyesmit bullshitel...2024. 10. 31, 12:01 Hat tévhit a magyar nyelvről
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Sok amerikai fordult meg Magyarországon – ki turistaként, ki katonaként. Milyen tényezők alakítják az amerikaiak Magyarország-képét, és mi köze van mindehhez a rakétavetővel pózoló katonanőknek?
Előző levelemben írtam arról, milyen funkciót is szolgál a „honnan jöttél?” kérdés Amerikában. De milyen reakciókat vált ki a „Magyarországról” válasz? A Középnyugaton leginkább kétfélét, ráadásul etnikai alapon... Hogyan kapcsolhatók a társadalomtudományi kutatások a személyes tapasztalatokhoz?
(Forrás: Wikimedia Commons)
Tudom, Csehszlovákia!
Tapasztalataim szerint az emberek általában el tudják helyezni Magyarországot nagy vonalakban Kelet-Európában; arra azért időnként rákérdeznek, hogy „Ugye ez ott van Csehszlovákia [sic] mellett?” vagy „Szomszédos Oroszországgal?” Igaz, eddig egyetemi kisvárosokban éltem, de az a tapasztalatom, hogy még a szomszéd faluból az éjszaka közepén megérkező villanyszerelő is nagyjából tudja, Magyarországot eszik-e vagy isszák. (Mindenkinek ez úton is kívánom, ne szoruljon az éjszaka közepén villanyszerelőre.)
A többség nyugtázza, hogy aha, Magyarország, milyen érdekes. Akik viszont tovább firtatják a témát, azok nagyjából két csoportba oszthatóak: középkorú és idősebb fehér nők, valamint fekete férfiak. A fehér nők összecsapják a kezüket és azt mondják: „Magyarország, jaj, voltunk ott kettő-öt-tíz éve turistaként a párommal, kelet- és/vagy közép-európai körúton! Budapest csodálatos, az a sok régi épület igazán gyönyörű!” (Korombelitől ezt még egyszer se hallottam; igen élesen elválik, melyik generációnak mennyi pénze van utazásra.) Magyarország dicshimnuszát zengik, én meg zavartan hümmöghetek, hogy mégis miért nem ott vagyok, miért éppen itt. A magyar politikáról elképzelésük sincs, eddig három, lassan négy év alatt egyetlen fehér emberrel találkoztam, aki hallott valamit a témában.
(Forrás: Maurice / Wikimedia Commons, CC BY 2.0)
A fekete férfiak ellenben szélesen elmosolyodnak és közlik, hogy voltak ám Magyarországon – katonaként. A többségük Németországban szolgált és a kimenőjén látogatott el több környékbeli országba: Ausztria, Csehország, Szlovákia jellemző még Magyarország mellett. Ők általában rögtön tudják, melyik ország melyikkel szomszédos, és gyakran valamit tudnak is mondani a régió politikai helyzetéről. Arra pedig rendszeresen rákérdeznek, hogy „ugye probléma az idegengyűlölet?” illetve „még mindig probléma az idegengyűlölet?”
Torz mintavétel?
Amikor már a sokadik fekete férfitól hallottam, hogy katonaként járta be Magyarországot, felmerült bennem a kérdés, miért van ez így, és vizsgálták-e a társadalomtudományok a jelenséget. A külföldön szolgáló amerikai katonák többsége fehér, habár kisebb arányban, mint az átlagnépességben. A fekete emberekben mélyebb nyomot hagy az európai kiküldetés, mint a fehérekben? Vagy csak velem állnak inkább szóba?
A társadalomtudomány személyesen velem e tekintetben nem foglalkozott (azért ez mégis csak furcsa lenne), de az elképzelhető, hogy itt a nem reprezentatív mintavétel esete áll fenn, mint arról már korábban kutatásmódszertani sorozatomban írtam: ha az európai környezet ugyanakkora benyomást tesz a fehér, mint a fekete amerikai katonaviselt férfiakra, de az utóbbiakkal gyakrabban szoktam beszélgetni, akkor téves kép alakulhat ki bennem a helyzetről. Ez lehetséges, de valóban csak erről lenne szó? Korántsem – amerikai, német és magyar kutatók egyetértenek abban, hogy a fekete katonák a külföldön állomásozó amerikai alakulatokban egészen más tapasztalatokat szereznek, mint a fehér katonák, és a helyi lakosság szemében sajátos szerepet töltenek be.
(Forrás: Wikimedia Commons / Amerikai Kongresszusi Könyvtár)
Barátságos németek?
Mi magyarok nem is igazán vagyunk tudatában, milyen hatalmas erőket állomásoztatott Amerika Nyugat-Németországban, mielőtt leomlott a berlini fal: a 250 000 katona mellett még legalább ennyi civil kiszolgáló személyzet és családtag tartózkodott az országban. Ez a szám 1989 óta folyamatosan csökkent – ma már nincs félmillió szegről-végről a hadsereghez köthető amerikai polgár Németországban, „csak” körülbelül 180 000 (ebből 71 000 katona).
A második világháború után Nyugat-Németországban szolgáló amerikai fekete katonák tömegei élték meg igazi felszabadulásként azt, hogy az Egyesült Államokkal szemben Nyugat-Németországban ekkor nem volt hivatalos szegregáció. Ahogy Colin Powell, későbbi honvédelmi miniszter megfogalmazta, a fekete katonák „oda mehettek, ahova akartak, ott ehettek, ahol akartak, azzal randevúzhattak, akivel akartak, csakúgy, mint bárki más” – ő az ötvenes évek végén katonáskodott Európában.
A náci Németország nem sokkal korábban emberek millióit gyilkolta meg, faji alapon. Hogyan lehet akkor, hogy a fekete harcosok mégis pozitív személyes tapasztalatokat szereztek? A témát kutató Maria Höhn német történész szerint „ez többet mond arról, hogy ebben az időben mennyi diszkrimináció érte az afroamerikaiakat az Egyesült Államokban, mint arról, arról, mennyire voltak toleránsak a németek”. Az amerikai polgárjogi harc eredményeként a faji megkülönböztetés azóta értelemszerűleg csökkent, de még élnek azok a generációk, akiknek a német kiküldetés személyiségformáló alapélményt jelentett. De mi a helyzet Magyarországon?
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Hatalmi szimbólumok
Miután leomlott a vasfüggöny, az amerikai katonák Kelet-Európába is kiruccanhattak, sőt voltak, akiket egyenesen ide vezényeltek. A délszláv háborús időszakban üzemelő taszári IFOR-misszió amerikai résztvevői „mások voltak, hatalmasak és rengeteg jött belőlük,” ahogy Kovács Éva antropológus terepkutatásában olvashatjuk. Egyharmaduk volt színes bőrű (kérdés, közülük mennyien voltak feketék), de mégis velük azonosították a jövevényeket, mert ők jelenítették meg legélesebben az amerikaiak és magyarok közti különbséget. A média képzelőerejét különösen a női harcosok csigázták fel: „a másság szélsőséges megragadásaként gyakran közöltek képeket színes bőrű katonanőkről hatalmi szimbólumok társaságában (harckocsin, fegyverrel, más high-tech eszközzel), vagy magyar gyermekek és idősek körében.”
(Forrás: Wikimedia Commons)
Mindezek ellenére csak kisebb amerikai-magyar konfliktusok adódtak a bázis körül. De a magyar közvélemény szemében az amerikai katona nagydarab, hangos, állig felfegyverzett fekete emberként jelent meg, és ebbeli minőségében vált a sztereotípiák célpontjává. A közbeszédben gyarmatosítóként megjelenő amerikaiakra gyakran orientalista sémákat húztak – ahogy Kovács írja, „a Keletnek tulajdonított képzetekkel ruházták fel a Nyugatot: az amerikaiak váltak civilizálatlan barbárokká, nőkké, feketékké és egzotikusakká. Az addig plurálisnak és etnikailag sokszínűnek tekintett amerikai társadalmat e felfogás gyakran a fekete rasszba zárta.” És, tegyük hozzá, ennek megfelelően is viselkedtek velük.
Beszélgetőpartnereim közül az amerikai fehér nők Magyarországon a „turista” kategóriába kerülve csupa pozitív tapasztalatot szereztek a magyarok vendégszeretetéről; még akkor is, ha gyakorlatilag semmit sem tudtak az országról, és nem is különösebben érdekelte őket a téma. A fekete férfiak viszont a „gyarmatosító” szerepébe kerültek, abba a kényelmetlen helyzetbe, ahol annak az országnak az agresszív képviselőjét látták bennük külföldön, amelyik otthon elnyomta őket – az 1950-es, 60-as években igen durván, ma finomabb eszközökkel. Ez a kettősség valószínűleg elég jól magyarázza az általam tapasztalt különbségeket.
Kérdés, mit hoz a jövő. Legközelebb viszont egészen másról fogok szót ejteni: olvasói kérdésre kitérek arra, milyen viták dúlnak Amerikában a szexuális kisebbségeket jelölő betűszók körül!