nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Önellátó gazdálkodás a 20. századi Moldvában
Kendert termesztettek, tojással fizetek

Gyakran halljuk: a csángók „középkori” magyar nyelvet beszélnek, és életmódjuk is igen archaikus – Moldvába utazva mintha időgéppel érkeznénk. De igaz ez egyáltalán? Milyen a hagyományos csángó kultúra, és hogyan változik az utóbbi évtizedekben?

Sándor Klára | 2015. március 10.
|  

A csángók a közbeszédben elterjedt fordulat szerint nemcsak nyelvükben őrizték meg „a Müncheni kódex korát” – azaz a 15. századot, hanem minden szempontból „középkori életet élnek”. Általában a csángók filmes, képes bemutatása is ezt támasztja alá: a 20. század végén, a 21. század elején Moldvába látogató fotósok és filmesek jó részét mintha nem a valóság rögzítésének vágya vezette volna, hanem ennek a kicsit fájdalmas, de mégis magasztos csángóképnek a megerősítése. Kétségtelen, a moldvai csángó falvak ma sem az osztrák falvak nyírt füvű és muskátlis jólétét mutatják, de nem is csak régi házakból állnak, akkor sem, ha valóban mások még mindig. Nemcsak az építkezés, nemcsak a falukép, az utak és utcák (sokszor hiánya), hanem a bennük élő emberek életmódja, szemlélete, értékrendje miatt is. A csángók történetének több részes áttekintése után azt vesszük majd sorra több részben: mik voltak a hagyományos csángó kultúra jellemzői, s hogyan alakul át ez a kultúra rohamtempóban.

Az idei Csángó bál plakátja
Az idei Csángó bál plakátja
(Forrás: csango.hu)

Elzárva a világtól

A csángók hagyományos életformája olyan létmódnak tekinthető, amelyben a gazdálkodás, a hétköznapi élet, a tárgyi és szellemi kultúra nem vált szét, hanem egységes, szerves egészet alkotott, amelyet részben a gazdálkodás módja, részben a metafizikus rendezőelv, azaz a csángók mély katolicizmusa szervezett egységes egésszé.

A csángó kultúrát mindenekelőtt az elzártság alakította olyanná, amilyennek részben még ma is látjuk, s mint amilyennek a 19–20. század kutatói előtt megmutatkozott. A magyar kultúrától a 17. században kezdett elszigetelődni, amikor nemcsak a moldvai és a Kárpát-medencei magyarok közötti kereskedelmi kapcsolatok szakadtak meg, hanem a vallási kapcsolatok is gyérré és esetlegessé váltak azzal, hogy Róma vette át a moldvai katolikus tevékenység irányítását. A 18. századi székely betelepülés volt az utolsó alkalom, amikor jelentősebb magyar hatás érte a moldvaiakat, ez a magyar hatás azonban inkább a területre, mint a már korábban megtelepedett moldvai magyarságra vonatkoztatva értelmezhető, hiszen a székelyek zöme önálló falvakban telepedett meg. A csángó falvak egymástól is el voltak szigetelve: a földrajzi helyzet, a nehéz útviszonyok és a hagyományos, zárt közösségi életmód lehetetlenné tette a csángó falvak közti napi kapcsolatot. A székely hatás így jobbára csak azokban a falvakban érvényesülhetett, ahol közösen telepedtek meg a korábban ott élő nem-székely csángókkal.

Egymástól is távol
Egymástól is távol
(Forrás: Kálló Péter)

A hagyományos csángó társadalomból – a 17–18. századtól kezdve – hiányzott az európai értelemben vett rétegződés: nem volt nemesség, iparosok, kereskedők, hivatalnokok, értelmiségiek. Könyv, újság, iskolázottság hiányában a közelmúltig, sokak számára máig a pap a fő információforrás a gyakorlati életen kívüli dolgokban is: ő a magaskultúra képviselője. A csángók többsége ma is földműves, a gazdálkodást tekintik létalapjuknak azok is, akik valamelyik városba ingázva az iparban dolgoznak. A csángó falvakban az emberek között inkább csak származásbeli és vagyoni különbségek voltak.

Kert és szántó

A csángók jelenkori életét vizsgáló Benedek H. János 1997-ben úgy vélte, hogy az akkori csángó társadalom „körvonalaiban még mindig egy iparosodás előtti paraszti társadalommodellnek feleltethető meg.” A csángók gazdálkodásában megmutatkozó szemlélet lényege, hogy a holnap is olyan lesz, mint a ma, a feladat tehát a mindennapi kenyér biztosítása, és ezzel függ össze talán az is, hogy bár ma már egyre több mindent vásárolnak pénzért, a gazdálkodás ideálja a csángók között ma is az önellátás, mert ezt a függetlenséggel azonosítják.

Moldvában még a 20. század elején is nagybirtokos rendszerben művelték a földet, ez jogilag nem jelentett jobbágyságot, gyakorlatilag viszont hasonló volt hozzá: a parasztok a nagybirtokosoktól bérelték a földeket. Így a szocialista kollektivizálás nem hozott gyökeres változást a csángók többségének. 1990-től kezdve mindenki a maga gazdája lett, de a gazdaság továbbra sem tudott fejlődni. Ennek egyik oka az, hogy egy-egy család földtulajdona nagyjából a fele, harmada annak, mint amiből a család meg tudna élni. Másik oka a szegénység: a gazdáknak nemcsak saját gépeik nincsenek, még a legegyszerűbbek sem, de bérelni sem tudnak, így maguk által készített, kezdetleges kisgépekkel művelik a földet. Általában még mindig kevés és gyenge minőségű gazdasági eszközt alkalmaznak – a kukoricát még 15 évvel ezelőtt is kézzel vetették, a takarmánynak szánt kukoricakocsányt baltával aprították. A sok munkát igénylő, a legegyszerűbb kisgépeket – például kukoricamorzsolót vagy cséphadarót – is nélkülöző gazdaságokban a nagycsalád együtt dolgozik, s általában házuk is egymás közelében van. Mivel a családban munkaerőben mindig inkább fölösleg volt, mint hiány (Moldvában ma sem ritkák a 8–10 gyermekes családok), inkább választották a sok kézi munkát, de kevesebb gépesítést igénylő növények termesztését.

A csángók hagyományos gazdálkodása tehát mindenhol a mezőgazdaságra és az önellátásra alapul, de földrajzi helyzettől függően némiképpen változik, hogy hol mit termelnek nagyobb mennyiségben. Egész Moldvára jellemző viszont, hogy az emberi táplálkozás és az állatok takarmányozásának alapja a kukorica (puj). Búzalisztből készült ételeket leginkább csak ünnepeken fogyasztanak. Mindenhol termesztenek burgonyát (pityóka) és a szintén alapvető élelmiszernek számító babot (faszujka, fuszulyka – egyes csángó nyelvjárásokban megmaradt az ly!). A saját fogyasztásra szánt veteményeket a ház melletti kertben termesztik: káposztát, hagymát, fokhagymát, répát (murok), tököt (bósztán), dinnyét, görögdinnyét (herbuc), paradicsomot (padladzsika), paprikát (árdél), padlizsánt (vinete), uborkát, retket. A földeket nem trágyázzák, még a házak körüli kerteket is nagyon ritkán. Nem általános az öntözés (locsolás), és ritkán használnak növényvédő szereket permetezésre (öntözés). A veteményeket általában köztesen vetik: egy területen nem egyetlen zöldség van, hanem kétféle, és ezek nem egyszerre érnek, tápanyagigényük sem azonos, így használják ki leginkább a földet. A zöldségeket télre vermeléssel, szárítással, savanyítással vagy sós vízben tartósítják.

Útban a mezőre
Útban a mezőre
(Forrás: Kálló Péter)

Moldvában sok gyümölcs terem, ezeket aszalva tárolják. Moldva déli része egykor jó hírű borvidék volt, a szőlőkből és a borból még a 16–17. században is jelentős bevételük származott a püspököknek és a kolostoroknak. A szőlő ma is minden kertben megtalálható, főként saját fogyasztásra készítenek belőle bort, de a szőlő levelét is fölhasználják a egyik ünnepi ételükhöz, a galuskához – ez eredetileg párolt zöldséggel kevert köles volt szőlőlevélbe csomagolva. A gyümölcs és a szőlő maradékából csaknem minden faluban főztek pálinkát.

A legutóbbi időkig nagy volt a kendertermesztés jelentősége is, mert a csángó falvakban a nők saját készítésű viseletben jártak. A lányok hozományának szintén szigorúan előírt részét képezte a kenderfonalból szőtt sokféle textília – a kenderrel bevetett terület méretét éppen ezért a családban lévő lányok száma határozta meg. Az utóbbi évtizedekben, mióta nemcsak a férfiak, hanem a nők is inkább boltban vett ruhákat hordanak, és boltban vett textilt használnak, egyre kevesebben termesztenek kendert.

Kenderföld
Kenderföld
(Forrás: Wikimedia Commons / Aleks / GNU-FDL 1.2)

Állattenyésztés, kézművesség, kereskedelem

A tenyésztett állatok közül az egyik legfontosabb a juh. A tejéből készült túró az alapvető táplálékok egyike, de természetesen fölhasználják a juh gyapját, húsát és bőrét is. Szintén napi élelmiszer a szarvasmarha teje. A házaknál nevelnek kevés baromfit és néhány disznót is, ezt általában karácsonyra vágják le. Igavonásra inkább az ökröt, mint a lovat használták, a lovak száma inkább az utóbbi évtizedekben növekszik. Az állattenyésztés módja visszamaradott, a téli takarmányozás silány, így nagyobb hús- és tejhozamú fajták nem élnek meg a csángó gazdaságokban. A legeltetéshez nem fogadnak pásztort, általában a gyerekek dolga, szabályrendszere sincs.

A növénytermesztés és állattartás kiegészítéseképpen a folyó- és patakpartok alkalmat adnak a halászatra – néhány falu, például Trunk kivételével ez azonban rendszertelen, alkalmi jellegű. Régebben saját ellátásukra egy-két kaptár méhet is tartottak, ma egyre inkább veszik a mézet olyan gazdáktól, akik méhészettel foglalkoznak.

Kifejezetten piacra termelés nemigen folyik a moldvai csángó gazdaságokban, de ha valahol jobban terem valamelyik növény, akkor azt más árura cserélik vagy eladják, többnyire a városi piacokon. Az önellátásra törekvés miatt moldvai csángóknál nem alakult ki kézművesipar sem: a családok a szövéstől az egyszerűbb bőrmunkákon át a fafaragásig igyekeztek minél több tevékenységet maguk ellátni. Aki a rosszabb termőterületeken – főként a nyugati, hegyes vidéken – fekvő falvakban kézművesiparral foglalkozott, az is csak a mezőgazdasági munka kiegészítéseképpen tette, s nem alakított ki egész évben működő műhelyt, nem dolgozott alkalmazottakkal. A 20. század közepéig jelentős volt a fatermékek – hordók, ládák, zsindely, kerék – előállítása, de a kollektivizálás után ez visszaszorult. Továbbra is fontos azonban a vesszőből font kasok, kosarak és a fazekastermékek előállítása és más árura cserélése vagy eladása. A csángó asszonyok általában nem szőttek eladásra, de egy-egy szegényebb közülük rendelésre is dolgozott hozott anyagból.

A csángók kereskedelme sem foglalkozásszerű: a kereskedésnek ritka kivételtől eltekintve két oka volt. Az egyik a lehetőség: bő termés, szerencsés halfogás. A másik az, hogy valamilyen terményre, termékre vagy pénzre volt szükségük. Azokból a falvakból, ahol valamilyen áru előállítására szakosodtak – például Gorzafalván a fazekasok – rendszeresen, többnyire szekérrel hordták áruikat a moldvai falvakba. Azokat a településeket pedig, amelyek többletet termeltek valamilyen zöldségből – például a Szeret lejtőin fekvő lűtűszi falvakat – rendszeresen látogatták kereskedők, és fölvásárolták a terményt. Természetesen a vásárokon, piacokon is kereskedtek áruikkal.

A legelőn
A legelőn
(Forrás: Kálló Péter)

A kereskedelem leggyakoribb formája sokáig az árucsere volt, például kézműves- vagy fonott termékeket terményre cseréltek. Fizetőeszközként „filléres dolgokra” a tojást használták, és ha valakinek a tulajdonát, például kemencéjét, földjét vették igénybe, akkor általában a megtermelt javak egy részét adták cserébe. A sajtot, pálinkát, halat, mézet még nemrégiben is használták fizetőeszköznek, hogy különböző hivatali ügyeik intézését fölgyorsítsák. Pénzre régebben elsősorban az egyházadóra, esetleg a bérelt föld bérleti díjára, orvosságra, a nem otthon előállított ruhákra, a szerszámok otthon el nem készíthető, általában vas alkatrészére volt szükség. Az utóbbi néhány évtizedben ez a helyzet alaposan megváltozott: a csángók sokkal több mindent vesznek pénzért, így áruikat is szinte kizárólag pénzért értékesítik.

Változások persze nemcsak ebben történtek Moldvában – de még mielőtt erre rátérnénk, érdemes lesz a hagyományos csángó tárgyi és szellemi kultúra más jellemzőit is megismernünk.

Irodalom

Benedek H. János: Csángó falvak gazdasági problémái és Egy moldvai magyar parasztcsalád gazdálkodása. In: Pozsony (szerk.), Dolgozatok a moldvai csángók népi kultúrájáról, 195–223.

Halász Péter: Bokrétába kötögetem vala. A moldvai magyarok néprajzához. 2002.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X