Ezzel nemcsak az angol/spanyol kétnyelvüeknek van problémájuk.

3 éves koromig francia nevelőnőm volt és állítólag koromnak megfelelően jól beszéltem a nyelve. közben azt teljesen elfelejtettem.

utána pár évig volt egy német "kisasszon", majd csak órákra jártam, de majd mindent elfelejtettem. Később a kötelező orosz mellett évekig angolul tanultam/tanítottak. Persze nem anyanyelvűek, így megmaradt a magyar kiejtésem még 20 év angliai élet után is. Majd 35 éves koromban átjöttem Bajorországba. Mikor a volt angolmegszállás alatti német területen voltam kiküldetésben, mindig azt kérdezték, hogy "Ugye maga angol", míg Bajorországban azt, hogy "ugye maga magyar".

vagyis a megszokás/ismertség alapján is meg tudják állapítani valakiről a kiejtése alapján az illető fő nyelvét/anyanyelvét.

@reiner Tor: Az akcentus "leküzdése" sok esetben szégyenérzés kérdése. A nyelvtanuló nem meri próbálgatni az idegen kiejtés technikáját (affektálásnak tartja, hogy például ~Landön-t mondjon angolul London helyett), így nagyon erős akcentusa marad. Mások - mégoly ciki is legyen - dünnyögnek maguk elé, így próbálgatva a kiejtés mikéntjét. Mondjuk a fürdőszobában.

(Következtetés: minnél kisebb a nyelvtanuló akcentusa, annál ápoltabb...?)

@El Mexicano:

"Ez a felfedezés viszont a hangtani szubsztrátumhatások szempontjából is érdekes, ugyanis ha valóban úgy lenne, hogy a két anyanyelvű beszélők automatikusan váltanak a két nyelv hangrendszere között, akkor viszont nem lehetne bizonyos hangváltozásokat (vagy hangtani sajátosságokat) szubsztrátumokkal magyarázni."

- Logikus megállapítás, ami újabb kérdést vet föl: Akkor mivel?

@El Vaquero: Ebben valamennyire igazad van. Meg aztán a felnőttek nem szeretik produkálni magukat, mert attól tartanak, hogy kiröhögik, hülyének nézik őket, hiszen mindenhol – jobbára idegen – emberekkel vannak körülvéve. Én sem szeretem produkálni magamat olyanok előtt, hogy "Na mondj valamit spanyolul!", mert minek, ha úgysem értik, és nem szeretek bohóckodni vagy játszani az eszemet. Ha egy anyanyelvivel kell beszélnem vagy anyanyelvi környezetben vagyok, az teljesen más helyzet, ott nyilván nem zavar, hogy beszélnem kell, természetesen használom a nyelvet.

@Sigmoid: megfelelő zenei érzék nélkül is el lehet sajátítani bárkinek, aki nem értelmi fogyatékos, és nincs fizikai-szervi eredetű beszédhibája. Nem kell hozzá sem diploma, sem nyelvészeti ismeret, sem külföldi letelepedés.

Jól írod. Mostohán kezelt terület, csak logopédusok, beszédtanárok foglalkoznak vele. Pedig abszolút megtanulható egyénileg is, nem nehéz.

Mégis, a legtöbben azért nem tanulják meg, mert a kiejtés az, amivel mindenki megbarátkozik. A felnőtt emberek gyorsan megtanulnak együtt élni a kiejtésükkel, kiejtési hibáikkal. Bemesélik maguknak, ha eddig megfelelt nekik, akkor ezután is meg fog felelni, meg különben is, X. életév felett lehetetlen akcentusmentesen beszélni, meg nincs rá idejük, meg a bárányfelhők is az égen, és különben is, eddig még mindenki értette, ami mondani akarnak. Ez ráadásul önbeteljesítő jóslat, azért nem fejlődnek, mert ilyen logikával gondolkodva meg sem próbálják, esélyt sem adnak a dolognak. Sokan a kiejtésük megváltoztatását a személyiségük megtörésének veszik. Nem hajlandók gyakorolni, idegen hangokat megtanulni, mert milyen ciki már felnőttnek hülye hangokat kiadni, idegen hangokat óvodás módjára utánozni, mikor a rájuk kényszerített komolysági társadalmi szerep ezzel ellentétes. Félnek, hogy nevetségessé válnak, főleg, ha hibáznak. Türelmük sincs hozzá, illetve az egészet lenézik, mint szellemileg nem kielégítő, nem izgalmas, gyerekes, megalázó hülyéskedést. Valahogy olyan érzés a legtöbb felnőttnek az idegen hangok kimondása, mintha a nyitott szemgolyójukat nyomkodná valaki.

A kisgyerekek ezért tudják megtanulni a kiejtést. Nem azért, mert még tiszta lappal indulnak, vagy még felkapcsolt állapotban van a Chomsky-féle nyelvi kapcsolójuk. Egyszerűen hajlandók a hangokkal játszani, nem félnek "hülye" hangokat kiadni, másokat majom módjára utánozni. Több idejük van, nincs leterhelve az elméjük, több unatkozni való idejük van. Lelkesebben, játszva gyakorolnak, nem félnek, hogy valaki kineveti őket, vagy komolytalannak tűnnek. Nem tartanak a hibázástól. Nekik ez játék, szórakozás, elfoglaltság, nem érzik szellemi lealacsonyodásnak. Nem korlátozzák be magukat elvekkel. Ezért van, hogy ők még elsajátítják a kiejtést rövid időn belül, anyanyelvi szinten.

De az egynyelvűek nem is tudtak spanyolul? Mert akkor nem értem. :)

De az egynyelvűek nem is tudtak spanyolul? Mert akkor nem értem. :)

Megfelelő érzékkel, "zenei" hallással (az a képesség, hogy feldolgozás nélkül, "zajként" halljuk a beszéd hangjait), lehetséges idegen nyelvek teljes hangkészletének a megkülönböztetése és elsajátítása.

Szóval hogy valaki nem tudja a pa-t és ba-t megkülönböztetni, az csak azt jelenti hogy nem fordított elég energiát a spanyol nyelv tanulására.

Még az afrikai csettintős nyelveket is képesek vagyunk megtanulni. Az egy dolog, hogy a hangkészlet tanítása a modern nyelvtanulás szinte összes lépcsőjén csak másodlagos, aki ebben akar fejlődni, annak specialistához, logopédushoz vagy kifejezetten retorikával és kiejtéssel foglalkozó tanárhoz kell mennie.

Egyesek keverik az akcentust a helytelen kiejtéssel. Ha pl. magyarul az a-t rövid á-nak mondja valaki, az nem akcentus. Az akcentus az, amikor apró, a nyelvi szint alatti jelekből nyilvánvaló, hogy az illető más nyelvi közegben nőtt fel - hangsúlyozás, apró kiejtésbeli különbségek, ilyesmi. Attól még a th ugyanúgy th és nem sz sem t, az ő az ugyanúgy ő és nem ó, és még sorolhatom.

A változások származhatnának olyanoktól, akik nem voltak tökéletes kétnyelvűek.

Ez végül is annyit igazol, amit eddig is tudtunk, hogy az angolnál a zöngésség kezdete kissé "jobbra" van tolódva a spanyolhoz képest, hiszen a "zöngétlen" zárhangoknál ezzel párhuzamosan a zár felpattanása után kezdődik csak a hangszálak rezgése, amit akusztikailag hehezetnek hallunk. A spanyolban viszont időtartamban és "artikulációs feszültség"-ben (tensión articulatoria) is különbség van a [p] és a [b] között: a [p] rövidebb, és erőteljesebb a zár felpattanása még a magyar [p]-nél is (magánhangzó előtt, hangsúlyos szótaggal kezdődő szó elején).

Ez a felfedezés viszont a hangtani szubsztrátumhatások szempontjából is érdekes, ugyanis ha valóban úgy lenne, hogy a két anyanyelvű beszélők automatikusan váltanak a két nyelv hangrendszere között, akkor viszont nem lehetne bizonyos hangváltozásokat (vagy hangtani sajátosságokat) szubsztrátumokkal magyarázni. Bár hozzá kell tenni, hogy a szubsztrátumelméletek ma már eléggé vitatottak, talán pontosan ezért.

Másvalahol meg azt olvastam, hogy kellő energia- és időráfordítással logopédus segítségével idősebb korban is akcentus nélkül meg lehet tanulni egy nyelvet, csak kb. nagyon elkötelezett és unatkozó (idő)milliomosra lenne szükség hozzá. Mondjuk nem tudom, hogy ez mennyire van letesztelve.

Én valahol (talán Steven Pinkernél) azt olvastam, hogy kb. tizennégy éves korig (egyéne válogatja) lehetséges akcentus nélkül megtanulni egy nyelvet. Azt hiszem, valami olyasmi volt, hogy két határ van, az egyik kb. hét, a másik kb. tizennégy éves korban, az első előtt megy a legjobban (és legjobb végeredménnyel) a nyelvtanulás, de még a második előtt is gyakran akcentus nélkül tanulják meg a nyelvet. Azt hiszem, Kissinger öccse volt a példa, Kissinger tizenhat évesen érkezett az USA-ba, és élete végéig vaskos német akcentussal beszélte az angolt, míg az öccse tizennégy volt ugyanakkor, és nem nagyon lehet észrevenni róla, hogy nem amerikai születésű.