nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
„Hát megölték a Ferdinándot...”

Száz éve, 1914. június 28-án Szarajevóban merénylet áldozata lett Ferenc Ferdinánd és hitvese. Az eseményről, mely így az első világháború közvetlen ürügyeként is szolgált, Jaroslav Hašek „Švejk” című kötetével emlékezünk meg; megvizsgálva a soknemzetiségű monarchia utolsó – regényes – éveit.

Horváth Krisztián | 2014. június 27.
|  

Egyesek talán képtelenek a végére jutni, mások talán többször is olvasták, az azonban bizonyos, hogy Hašek Švejk című regénye az egyik legemblematikusabb, mely a szarajevói merénylet és következményei kapcsán született. Jaroslav Hašek (1883–1923) maga is volt a Monarchia katonája; s mint oly sok cseh katona, ő is dezertált az oroszokhoz a fronton. 1920-ban tért haza régi-új hazájába, az immár Csehszlovákia néven létező államba, ahol megírta Švejk, a derék katona kalandjait taglaló emblematikus regényét. Befejezni azonban – sajnos – nem tudta: korai halála ebben megakadályozta.

Jaroslav Hašek (1883–1923)
Jaroslav Hašek (1883–1923)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az alábbiakban – a szarajevói merénylet és az első világháború centenáriumára emlékezve – az ő regénye alapján próbáljuk felidézni švejki kor hangulatát, a dualista és soknemzetiségű monarchia utolsó éveit, ahol csehek, németek, magyarok, zsidók, bosnyákok, lengyelek és ruszinok haladnak (ha nem is feltétlenül karöltve) a háború útján az Osztrák-Magyar Monarchia végső megsemmisülése felé.

„Hetet bele, mint Szarajevóban!”

Hašek regénye a nevezetes merényletet követő felütéssel kezdődik. Jobb kezdőmondatot talán nem is találhatott volna ki a szerző, hiszen az esemény súlyánál fogva a következő nyolcszáz (és befejezetlen) oldalon milliók sorsát befolyásolja.

A szarajevói merénylet
A szarajevói merénylet
(Forrás: Wikimedia Commons)

Hát megölték a Ferdinándot – mondta a takarítónő Švejk úrnak, aki évekkel azelőtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katonaorvosi bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította; azóta kutyakereskedőként élt, azaz ronda korcsokat vásárolt, és hamisított pedigrével eladta őket.

(9. oldal)

A merénylet után még egy hónap telik el a Szerbia elleni hadüzenetig; de odahaza már megindul az ellenségkeresés. A titkosrendőrség áldozata lesz Švejk is és sokan mások. Bretschneider titkosrendőr keresztkédései elől a kocsmáros Palivec sem bújhat ki.

– Azelőtt a császár őfelségének a képe lógott azon a falon – szólalt meg egy idő múlva –, éppen ott, ahol most a tükör lóg.

– Az, jól tetszik emlékezni – felelte Palivec úr –, ott lógott, és leszarták a legyek, hát felraktam a padlásra. Mit tudom én, valaki még tehet rá egy megjegyzést, és csak kellemetlenségem lenne belőle. Kell ez nekem?

(13–14. oldal)

Palivec urat tehát azért tartóztatják le, mert „Ferenc Jóskát leszarták a legyek”, de ezzel ő egyedi eset a letartóztatottak tengerében. A többség Ferdinánd miatt kerül dutyiba:

Még furcsábban bánt el a megboldogult Ferdinánd a negyedik fogollyal, egy tiszta erkölcsű és jó hírben álló úriemberrel. Ez két teljes napon át sikeresen elkerülte, hogy bármiféle beszélgetésbe keveredjék Ferdinándról, de azután este máriást játszott a kávéházban, és amikor a tök hetessel – tök volt az adu – elvitte a makk királyt, így kiáltott fel:

– Hetet bele, mint Szarajevóban!

(23. oldal)

Švejknek a szarajevói merényletet követő kálváriája a hadüzenettel új fordulatot vesz. Végre tanúbizonyságot adhat Ausztria mellett elkötelezett hazafiságának:

– Soká éljen Ferenc József császár! Ezt a háborút megnyerjük.

A lelkes tömegből valaki olyat ütött a kalapjára, hogy a füle egészen eltűnt benne, és jó sok ember összecsődült, amíg Švejk, a derék katona, ismét át nem lépte a rendőrkapitányság küszöbét.

– Még egyszer mondom, uraim: ezt a háborút feltétlenül megnyerjük – ezekkel a szavakkal búcsúzott el Švejk a tömegtől, amely a kapuig kísérte.

(54. oldal)

A hadüzenet, Švejk erre adott reakciója, sőt, a Monarchia egésze Hašek narratívájában azonban egyfajta totális elhülyülést tükröznek.

Demencia rulez

Švejk a hadüzenet napjaiban éppen reumája miatt gyakorlatilag mozgásképtelen – mindez persze Ausztriát nem akadályozza meg abban, hogy őt is mozgósítsa a haza oltárán meghozandó áldozat érdekében.

Amikor a galíciai Raba folyó partján mást se láttak az erdők, mint a folyón keresztül menekülő osztrák katonaságot, s amikor lent Szerbiában az osztrák hadosztályok egymás után kapták meg a régóta esedékes elfenekelést, akkor az osztrák hadügyminisztériumnak eszébe jutott Švejk is, mint aki fölöttébb alkalmas arra, hogy kisegítse a monarchiát a slamasztikából.

(67. oldal)

 

Švejk, Ausztria megmentője, hadba vonul – Jozef Lada rajza
Švejk, Ausztria megmentője, hadba vonul – Jozef Lada rajza
(Forrás: Wikimedia Commons / Josef Lada (1887–1957))

Švejk tehát a 91. gyalogezred katonájaként kezdi meg pályafutását Ausztria nagyobb dicsőségére, melyet – Hašek interpretációjában legalábbis – komplett idióták vezényelnek a harcterekre. Ezek egyike Friedrich Kraus von Zillergut ezredes, akinek végső soron Švejk és akkori „gazdája”, Lukáš főhadnagy a frontra vezénylésüket köszönhetik (igaz, egy kutyalopást követően). Az ezredesről ezt olvashatjuk:

Szellemi képességeit elemezve arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy semmivel se voltak jobbak azoknál, amelyek a nagypofájú habsburgi Ferenc Józsefet mint notórius idiótát tették híressé. [...]

Agyalágyultsága mellett még rendkívül vallásos is volt. Házioltárt is tartott a lakásán. Gyakran járt gyónni és áldozni az Ignác-templomba, s a háború kitörése óta buzgón imádkozott az osztrák és német fegyverek győzelméért. Kereszténysége a germán hegemóniáról szőtt álmokkal keveredett össze. Istennek segítenie kell, hogy megszerezhessük a legyőzöttek kincseit és tartományait.

(235–236. oldal)

Hogy kétségünk se legyen róla, Hašek valóban az uralkodót, I. Ferenc Józsefet tekintette szellemi etalonnak a regényében szereplő katonai felsővezetés demenciájának ábrázolása során, íme egy hosszabb eszmefuttatás őfelségéről, néhány oldallal későbbről:

I. Ferenc József – úgy tűnik, Hašek nem volt róla túl jó véleménnyel
I. Ferenc József – úgy tűnik, Hašek nem volt róla túl jó véleménnyel
(Forrás: Wikimedia Commons / L. Schumann (1843–1912))

– A császár őfelsége már bele kellett, hogy hülyüljön ebbe – jelentette ki Švejk –, sose volt valami okos, de ez a háború biztos beteszi neki a kaput.

– Hülye az – mondta határozottan a kaszárnyából jött katona –, hülyébb már nem is lehet. Talán azt se tudja, hogy háború van. Lehet, hogy szégyellték megmondani neki. Hiába van ott az aláírása azon a kiáltványon az összes nemzeteihez, csalás az egész. Az ő tudtán kívül nyomtatták ki, mert neki már semmire se mozog az agya.

– Ki van készülve – tette hozzá Švejk bennfentes arccal –, mindig összecsinálja magát, és úgy kell hogy tömjék, mint egy csecsemőt. A múltkor mesélte egy úr a vendéglőben, hogy két dajkája van, és a császár őfelsége mindennap háromszor van szoptatva.

– Bárcsak ott tartanánk már – sóhajtott a kaszárnyából jött katona –, és jól kiporolnának bennünket, mert Ausztria addig úgyse fér a bőrébe.

S így folytatták a párbeszédet, míg végül Švejk a következő szavakkal egyszer s mindenkorra elintézte Ausztriát: – Ilyen hülye monarchiának nem is szabadna a világon lenni – s a másik, mintha gyakorlati irányban tovább akarná fejleszteni ezt a kijelentést, hozzátette: – Én ahogy kiérek a frontra, mindjárt meglógok nekik.

(240. oldal)

A regény egy jóval későbbi pontján Hašek tábornoki vizitet akaszt szereplői nyakába. A vizitet levezénylő tábornokon a szerző leírása szerint szintén az előrehaladott agylágyulás tünetei jelentkeznek – és ezzel a tábornoki karban nincs egyedül:

Aztán a második gyermekkorát élő tábornok megkérte Ságner kapitányt, hogy mutassa be neki, hogyan számolnak a katonák, amikor kettős rendekbe fejlődnek, s egy pillanat múlva már zengtek is a kiáltások:

– Egy...kettő, egy...kettő, egy...kettő.

Ezt nagyon szerette a hullajelölt tábornok. [...]

Ausztriának rengeteg ilyen tábornoka volt.

(583–584. oldal)

A nyers megfogalmazás és nyelvezet miatti apológiaként Hašek ezt írja:

Ez a könyv egy meghatározott korszak történelmi képe.

(247. oldal)

Hozott anyagból dolgozunk, nincs mit tenni – mondhatnánk a szerzővel. Mindennek ellenére a kor világpolitikai térképén Ausztria-Magyarország – akárhogy is nézzük – előkelő helyet foglalt el, noha a szatíra eszköze ennek árnyalása során is rendelkezésre áll. Hašek a regény egy pontján Ausztria világhatalmi státusát ábrázolva az alábbi párbeszédet adja szereplői szájába:

– Azt mesélték – szólt közbe Švejk –, hogy Ausztriának mégis van gyarmata, valahol északon. Valami Ferenc József-földnek hívják...

– Hagyjátok ezt, fiúk – mondta az egyik kisérő katona –, manapság nem okos dolog valami Ferenc József-földet emlegetni. Ne nevezzetek meg senkit, és jobban teszitek...

– Nézze csak meg a térképen –vágott közbe az egyéves önkéntes –, hogy tényleg van egy föld, amit a mi legkegyelmesebb uralkodónkról, Ferenc József császárról neveztek el. A statisztika szerint ott minden csupa jég, és a prágai jéggyárak tulajdonát képező jégtörő hajók szállítják el onnan a jeget. Ezt a jégipart a külföld is rendkívüli módon tiszteli és becsüli, mert jövedelmező, de veszélyes vállalkozás. A legnagyobb veszély akkor fenyeget, amikor a Ferenc József-földről átviszik a jeget a sarkkörön. El tudja ezt képzelni?

(355–356. oldal)

A Ferenc József-föld. Jég van.
A Ferenc József-föld. Jég van.
(Forrás: Wikimedia Commons / RM4Y / CC BY-SA 3.0)

Ha pedig ilyen a felsővezető réteg, milyen a tisztikar többi része?

A tiszteletre kevésbé méltó tisztikar

A tisztikar ábrázolása során Hašek nem tudja és nem is akarja elkerülni a soknemzetiségű Monarchia soknemzetiségű tisztikarának problémáit. Cseh lévén, középpontban a cseh-német viszony és a monarchia iránti lojalitás áll. Kezdjük őrnagyi szinten:

Wenzl őrnagynak cseh asszony a felesége, és borzasztóan fél a nemzetiségi viszályoktól. Mikor évekkel ezelőtt mint kapitány szolgált Kutná Horában, egyszer részegen káromkodni kezdett valami hotelben a főpincérre, hogy „cseh bagázs”. Mellékesen megjegyzem, hogy Wenzl őrnagy társaságban és otthon is kizárólag csehül beszél, és a fiai cseh iskolába járnak.

(338. oldal)

Švejk, a derék katona – Jozef Lada (1887–1957) rajza
Švejk, a derék katona – Jozef Lada (1887–1957) rajza
(Forrás: Wikimedia Commons)

Mindez azért különösképpen érdekes, mert a tisztikar egymás közti párbeszédei Hašek narratívájában a Lajta túlfelén németül zajlanak . De lássuk, mit tudunk meg Švejk már fentebb is látott „gazdájáról”, Lukáš főhadnagyról:

Lukáš főhadnagy típusa volt a korhadt osztrák monarchia aktív katonatisztjeinek. A kadétiskola kétéltűvé nevelte. Társaságban németül beszélt, németül írt, de cseh könyveket olvasott, és amikor az egyéves önkéntesek iskolájában csupa cseheket tanított, bizalmasan ezt mondta nekik: – Legyünk csehek, de erről senkinek se kell tudni. Én is cseh vagyok.

A cseh nemzetiséget valami titkos szervezetnek tartotta, amelyet jobb messziről elkerülni.

(195. oldal)

Végül jöjjön mindenek a legalja, Dub hadnagy:

Dub hadnagy civilben a cseh nyelv tanára volt, s már civil korában igen erős hajlam élt benne aziránt, hogy ahol csak lehetett, kifejezésre juttassa lojalitását. Diákjainak a Habsburg-dinasztia történetéből vett témákról kellett írásbeli dolgozatokat írniuk. [...]

Dub nagy súlyt vetett arra, hogy diákjai a császári születésnapokon és más hasonló császári ünnepségeken nagy lelkesedéssel énekeljék az osztrák himnuszt. Társaságban nem kedvelték, mert köztudomású volt, hogy fel szokta jelenteni a kollégáit.

(579–580. oldal)

Švejknek számos „kalandja” van Dub hadnaggyal. Egyik párbeszédükben a hadnagy így förmed a derék katonára, amikor Švejk azt állítja, van testvére:

– Biztosan az is olyan nagy marha, mint maga. Mi volt civilben?

– Tanár, jelentem alássan. Aztán őt is behívták, és letette a tiszti vizsgát.

(588. oldal)

Ilyen és ezekhez hasonló emberek vezetik a vágóhídra a bakák százezreit – Ausztria nagyobb dicsőségére.

Schlachthof Galizien – Galícia vágóhíd

Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regénye a második világháború (és Drezda bombázásának) erősen szatirikus feldolgozása. Hašek a Švejkben nem kevésbé emlékezetes kritikáját nyújtja a galíciai front eseményeinek 1914-1915 fordulójáról.

Korábban már láthattuk, hogy Lukáš főhadnagyot és puccerjét, Švejket a 91. gyalogezred keretében a frontra vezénylik. Az 1914-1915-ös hadi helyzet persze még nem engedteti látni, pontosan melyikre. De a sereg elindul; Pestig biztos az irány. Lukáš főhadnagy így kommentálja az eseményeket:

A keleti front 1914-1915-ben
A keleti front 1914-1915-ben
(Forrás: Wikimedia Commons)

E sifrírozott szöveget fejtegetve Lukáš főhadnagy felsóhajtott:

– Der Teufel soll das buserieren.

(497. oldal)

Az oroszok 1914-es galíciai offenzívája Galíciában kényes helyzetbe hozza az osztrák-magyar hadvezetést; rendkívüli intézkedésekre van szükség. A Csehországból Bécs felé haladó menetoszlop az alábbiakat látja:

Közeledtek Bécshez. Akik nem aludtak, az ablakból nézték a Bécs körüli drótakadályokat és erődítéseket, s ez a látvány némileg nyomottá tete az egész vonat kedélyét.

Ha eddig szüntelenül harsogott is a hátulsó vagonokból a Kašrské Hory-i hegylakók üvöltése: „Wann ich kumm, wann ich kumm, wann ich wieda, wieda kumm’, most elhallgatott, olyan kedvezőtlen benyomást tettek a szögesdrótok, amelyek az egész Bécset körüldrótozták.

(394–395. oldal)

Közeledve a fronthoz, Švejk nem szűnik meg (színlelt) lelkesedést mutatni a hősi halál iránt. Így raportál főhadnagyának:

– Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy borzasztóan boldog vagyok – felelte Švejk, a derék katona –, az valami csudaszép lesz, amikor mi ketten együtt elesünk a császár őfelségéért és családjáért.

(246. oldal)

Ha a regényt olvasva felidézzük magunk előtt Otto Katz tábori lelkész felejthetetlen figuráját, az is eszünkbe juthat, hogy az általa celebrált tábori misék hangulatukban egészen más képet mutattak a kötet későbbi sodrában citált istentiszteletekhez képest. Utóbbiakról Hašek így írt:

Az emberek gyilkolásának előkészületei mindig is az isten nevében zajlottak le, vagy általában valami képzelt felsőbbrendű lény nevében, akit az emberiség kitalált magának, és megteremtett a saját képére és hasonlatosságára. [...]

A világháború nagy vágóhídja sem nélkülözhette a papi áldást. Valamennyi hadsereg tábori lelkészei imádkoztak, és tábori miséket celebráltak annak a félnek a győzelméért, amelynek a kenyerét ették.

(146–147. oldal)

Rögtön Magyarországra érve is éri Švejket egy hasonló élmény, melyet később így idéz fel:

– Nagyon gyönyörű lesz, ahogy az a feldkurát mesélte, amikor majd csöndesen leszáll az alkonyat, és a nap az ő arany sugaraival elbújik a hegyek mögött, és a harctéren majd hallani lehet, mint mondta, a haldoklók utolsó leheletét meg az összeesett lovak hörgését, meg a sebesült katonák nyögését, meg a lakosság jajveszékelését, amikor a kunyhók égni fognak a fejük fölött. Én borzasztóan szeretem, ha az emberek ilyen totál hülyeségeket beszélnek.

(502. oldal)

Budapestre érve az egyházi áldás mennyisége nem csökken:

A tiszteletre méltó érsek szerint az irgalmas úristennek legfőbb kötelessége volt nudlivá és paprikás gulyássá aprítani az oroszokat, angolokat, szerbeket, franciákat és japánokat. Az irgalmas úristennek az ellenség vérében kell fürödnie, és halomra kell gyilkolnia őket, mint ahogy az a goromba Heródes tette a kisgyerekekkel.

A főtisztelendő budapesti érsek például ilyen szép mondatokkal is élt imácskáiban: „Isten áldja meg szuronyaitokat, hogy mélyen belefúródjanak ellenségeitek gyomrába. Vajha a mindenek fölött igazságos Úr tüzérségi tüzet zúdítana az ellenséges vezérkarok fejére. Bárcsak megadná az irgalmas Atyaúristen, hogy minden ellenség fulladjon önvérébe, amely az általatok ütött sebekből eredend”!

Ezért kell még egyszer elismételnünk, hogy ezekhez az imácskákhoz semmi se hiányzott, csak a „megazisten”.

(584–585. oldal)

A szervilizmusnak (és a hülyeségnek) persze vannak polgári szakértői is: egy cukorgyár ajándékaként a katonák szájpasztillákat kapnak ajándékba:

Képeslap 1914-ből. A német módi kicsit más
Képeslap 1914-ből. A német módi kicsit más
(Forrás: akpool.de)

Az illatos szájpasztillák szép kidolgozású pléhdobozának fedelén egy magyar honvéd volt látható, amint kezet szorít egy osztrák népfölkelővel, és fölöttük a szentistváni korona sugárzik. Körülöttük német és magyar felirat: „Für Kaiser, Gott und Vaterland – Császárért, Istenért és Hazáért.”

A cukorgyár olyan lojális volt, hogy az úristennél is előbbre helyezte a császárt.

(584. oldal)

Különösen akkor válik érthetetlenné ez a fajta lojalitás, amikor egyre közelebb jut az ember a fronthoz:

Negyedóra múlva tovább indultak Újcsabina felé, leégett falvakon át, amilyen például Brestov és Radvány volt. Látszott, hogy itt már nem babra ment a játék.

(660. oldal)

Hašek végül nem kevés figyelmet szentel a soknemzetiségű monarchia katonáinak egymás közti, a monarchiával és az állampolgárokkal szembeni viszonyára.

Csehek, magyarok, ruszinok, bosnyákok, olaszok, egyebek

Tény, hogy a háború a cseh alakulatok körében nem volt éppen népszerű. Nem volt ritka teljes alakulatok átállása az ellenség oldalára. 1915 tavaszán cseheket megszégyenítő hadparancsok látnak napvilágot:

Az egyik hadseregparancs volt, Ferenc József aláírásával, a másik parancsot József Ferdinánd főherceg adta ki, a keleti hadseregcsoport főparancsnoka, s mindkettő azokra az eseményekre vonatkozott, amelyek 1915. április 3-án játszódtak le a Dukla-szorosban: ekkor ugyanis a 28. ezred két zászlaja tisztestül átvonult az oroszokhoz az ezredzenekar hangjai mellett.

(505. oldal)

A hatóság elítéli az oroszokhoz átálló cseheket, de nem kevésbé kíméletes a frontvonal ruszin lakosságához sem:

Azután, amikor délfelé befutottak Homonnára, melynek állomásán szintén meglátszott a harcok nyoma, ebédfőzéshez kezdtek készülődni, s közben a legénység betekintést nyert abba a nyilvános titokba, hogy a hatóságok az oroszok kivonulása után hogyan bánnak a helybeli lakossággal, amely nyelvi és vallási szempontból rokona volt az orosz seregeknek.

A peronon, csendőröktől körülvéve, egy csoport állott: letartóztatott magyarországi ruszinok. Volt köztük néhány pópa, tanító és paraszt az egész környékről. A kezük hátrakötve, páronként fűzték őket egymáshoz. A legtöbbnek be volt verve az orra, s a feje csupa daganat attól a veréstől, amiben a csendőrök közvetlenül az elfogásuk után részesítették őket.

(639–640. oldal)

Švejk szobra a homonnai vasútállomáson annál a kútnál, amelyből a regény egy jelentéből jól ismert, konyakszínű víz folyt – Jaroslav Drotár alkotása
Švejk szobra a homonnai vasútállomáson annál a kútnál, amelyből a regény egy jelentéből jól ismert, konyakszínű víz folyt – Jaroslav Drotár alkotása
(Forrás: Wikimedia Commons / CC BY-SA 3.0)

Kelet és nyugat közt, Budapesten pedig egy bosnyák alakulat kallódik a hadvezetés felsőbb rendelése folytán:

Volt itt egy bosnyák transzport is, amely ismeretlen okokból már két napja tartózkodott az állomáson, mindenkitől elfeledve és elhagyatva. A bosnyákok már két napja nem faszoltak menázsit, és Újpestre jártak kenyeret koldulni. Nem is hallatszott más az állomáson, mint a hevesen gesztikuláló, elveszett bosnyákok izgatott beszéde, a szüntelen „jeben ti boga, jeben ti dusu, jeben ti majku” [trágár káromkodások].

(586. oldal)

Hogy a bosnyákokat melyik frontra vezényelték, talán örök rejtély marad; már csak azért is, mert 1915 májusában újabb front nyílik Ausztria számára. Olaszország is hadat üzen:

– Most, hogy megint új háborút kaptunk – folytatta Švejk –, és eggyel több az ellenségünk, és megint van egy új frontunk, persze majd spórolni kell a munícióval. „Minél több gyerek van a családban, annál jobban fogy a nádpálca”, mondogatta mindig a motoli Chovanec bácsi, akit a szomszéd szülők pausáléban fizettek, hogy porolja ki a gyerekeiket.

– Én csak attól félek – mondta Baloun, minden ízében remegve –, hogy e miatt az Olaszország miatt kisebbek lesznek a porciók.

Vanĕk számvivő őrmester elgondolkozott, majd komoly arccal így szólt:

– Az bizony meglehet, mert most ez a mi győzelmünk el fog húzódni egy kicsit.

(575–576. oldal)

Az olasz front 1915-1917 közt. „Ez a mi győzelmünk el fog húzódni egy kicsit”...
Az olasz front 1915-1917 közt. „Ez a mi győzelmünk el fog húzódni egy kicsit”...
(Forrás: Wikimedia Commons)

S hogy a hadseregen belüli cseh-magyar kapcsolatok 1914-1915 körüli képe is kirajzolódjon előttünk, hallgassuk meg Vodička árkász beszámolóját:

Van ott egy közeli faluban valami honvéd géppuskás osztag, és mi véletlenül mind bementünk egy kocsmába, ahol ezek a csárdásukat járták, mint az eszeveszettek, és tátott szájjal bömbölték, hogy „Uram, uram, bíró uram”, meg „Lányok, lányok, lányok a faluba”. Mi leültünk velük szemben; csak odatettük magunk elé az asztalra az übersvungot, és azt mondtuk: „Majd adunk mi nektek lányokat”, és egy Mejstřik nevű pajtás, akinek akkora mancsa volt, mint a Fehérhegy, mindjárt ajánlkozott, hogy ő táncolni megy, és elszedi ott az egyik tekergőtől a párját. A lányok marha jóképűek voltak, olyan bögyösek-farosak, vastagcombúak, nagyszeműek, és ahogy ezek a magyar legények tapogatták őket, látszott, hogy jó teli, kemény mellük van, mint a duda, és hogy nagyon jólesik nekik, és értik a módját.

(409. oldal)

Ezek után nyilván kitör a verekedés – az interkulturalitás iránt érdeklődők legnagyobb örömére. A cseh-magyar viszony háborús körülmények közötti elmérgesedésében szokás szerint Švejk hozza a feloldozást:

– Egyszóval, a magyarok a begyemben vannak – fejezte be elbeszélését Vodička, az öreg árkász, mire Švejk megjegyezte:

– Nem minden magyar tehet arról, hogy magyar.

(410. oldal)

Švejk és Vodička ezt követően természetesen – a magyarok miatt – ismételt verekedésbe kerül, majd az eljárást követően ki-ki megy saját útjára. A jövőt Švejk javaslatára így beszélik meg:

– Ha vége lesz ennek a háborúnak, gyere el hozzám látogatóba. Minden este hat órától fogva megtalálsz a „Kehely”-ben a Bojištĕn.

[...]

– Hát akkor a háború után, este hat órakor – kiáltotta lentről Vodička.

(447. oldal)

S hogy vajon Švejk és Vodička találkozott-e a háború után este hat órakor a „Kehely”-ben, amikor a Monarchia már nem létezett, de a „Kehely” igen, nem tudhatjuk. Hašek befejezetlenül hagyott remekműve azonban minden szatírájával együtt is gyönyörű képet ad számunkra arról az Osztrák-Magyar Monarchiáról, melyet egy merénylet és következményei örökre kitöröltek a jelen valóságából.

Felhasznált irodalom

Jaroslav Hašek: Švejk. Egy derék katona kalandjai az első világháborúban. Magyar Helikon, Budapest, 1969.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
5 Roland2 2014. július 13. 16:33

A Monarchiának Kínában is volt egy kvázi gyarmata : falanszter.blog.hu/2011/01/19/az_osztrak_magyar_monarchia_kinai_gyar

4 hun 2014. június 27. 17:21

– Nem minden magyar tehet arról, hogy magyar.

Nem, mert jónéhány magyarul beszélő német.

3 Galván Tivadar 2014. június 27. 16:59

Akinek van hozzá türelme, affinitása, nyelvtudása, az elolvashatja németül is. Kettős haszonnal jár, egyrészt megismeri a monarchiabeli osztrák katonai szlenget, másrészt eredetiben élvezheti a Réz Ádám által erősen delfinizált magyar "erőkifejezéseket" (Kraftausdruck).

2 Krizsa 2014. június 27. 16:06

A világ legjobb könyve.

1 deakt 2014. június 27. 15:37

1984-ben már volt olyan kortárs, aki máshogy értékelte a Monarchiát.

www.youtube.com/watch?v=gYt0XfDHGKc

Információ
X