nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Hányadán állunk a nyelvi ismeretterjesztéssel?

Hogyan juthattunk el odáig, hogy valakit megalázzanak vagy fizikailag is bántalmazzanak nyelvhasználata miatt – a magyar nyelvművelés útja. Csupán egyik témája-e a nyelvi ismeretterjesztésnek a nyelvművelés bírálata? Nyelvész-e a magyartanár? Laikus-e a nyelvész? És fordulhatunk-e szemészhez emésztési bántalmainkkal?

Szűcs Gábor | 2016. november 10.
|  

Korábbi, vitaindító cikkemre Fejes László két részben válaszolt, előbb Van-e baj a nyelvi ismeretterjesztéssel?, majd pedig A nyelvi ismeretterjesztéssel van-e baj? címen. Utóbbi már címében is sejtetni engedi, hogy Fejes szerint nincs baj a létező magyar nyelvi ismeretterjesztéssel, vagy ha esetleg van is, arról én nem szóltam, hanem valami egészen másról állapítottam meg elmarasztaló véleményt: nevezetesen a pedagógusképzésről és a pedagógusok szakmai továbbképzéséről. Mindez nagyon jellegzetesen mutatja azt, két ember miképpen tud lényegében egyetérteni valamiben oly módon, hogy közben mégis úgy tűnjék, mintha szó sem volna (vagy alig beszélhetnénk) egyetértésről. Ennek oka pedig elsődlegesen az, hogy mást tekint a két szerző laikusnak. Természetesen akadnak különbözőségek is bőven. A cikk végén még az is kiderül, nyelvész is lehet laikus nyelvi kérdésekben.

Pártunk és kormányunk

Mielőtt sorra venném a szerző engem ért bírálatának egyes pontjait, kénytelen vagyok szóvá tenni, hogy Fejes a létező magyar nyelvi ismeretterjesztés elméleti kérdéseiről szóló diskurzusba kívülről nézve nem egyenlő félként lépett be: míg én az egyéni észrevételeimet, megállapításaimat tartalmazó, erősen véleményes cikkemet – jelezvén annak szubjektivitását – egyes szám első személyben írtam, addig ő többes szám első személyben válaszolt, azt a látszatot keltve, hogy reflexiói nem csupán a saját álláspontját képviselik, hanem általában az olvasóét, vagy megjegyzései – különösen annak fényében, hogy az impresszum szerint a mai napig Fejes a Nyest egyik felelős szerkesztője – az egész szerkesztőség véleményét reprezentálják. (Az esetleges fejedelmi/királyi többes lehetőségét ezennel jóhiszeműen elvetem.) Az ebbéli értelmezésre persze az lehet a szerző válasza, hogy ő csupán a tudományos ismeretterjesztő műfajok és a szerkesztőség általános gyakorlatát követte, miszerint a Nyest szerzőinek az önreferenciát és az egyes szám első személy használatát kerülni kell – az Objektivitás (vagy csak a látszatának?) szent nevében. Csakhogy az egyes és a többes szám használata befolyásolja az olvasói befogadást, ez pedig egy vitában tisztességtelenül teremthet egyenlőtlenséget. Bár a szerző szerint talán ez kifejezetten olvasói elvárás, vö. az olvasók az elemzésnél „jobban igénylik, hogy az írások érzelmileg is megmozgassák őket”. Ha viszont így állunk, akkor talán mégsem érdemes az objektivitásra hivatkozni. Marad hát annak látszata? A szerző talán a hirdető cégek vagy politikai pártok, mozgalmak számításával apellál az olvasók érzelmeire?

Én, azaz mi
Én, azaz mi
(Forrás: Wikimedia Commons / sailko)

Noha vitaindítóm apropóját egyetlen konferencián tapasztalt anomáliák adták, jól körülhatároltam bírálatom tárgyát:

Ám vajon föltettük-e már azt a kérdést: mi a baj a létező magyar nyelvi ismeretterjesztéssel?

Ezért is aggasztó az, ha – mint kérdésemmel sugalltam – szerintem baj van a létező magyar nyelvi ismeretterjesztéssel.

Véleményem szerint azonban más baj is van a létező magyar nyelvi ismeretterjesztéssel.

Tehát azt gondolom, hogy a létező magyar nyelvi ismeretterjesztés nem csak azért hatástalan…

Nem tudom tehát értelmezni már a szerző fölvezetését sem: „Az írás azt feszegeti, hogy vajon hatékony-e a nyelvi ismeretterjesztés mai (ki nem mondottan, de Magyarországon, magyar nyelvterületen) gyakorolt módja.”

Ízlések és szabályok – no meg (verbális) pofonok

Hogy világosan lássuk, miről van szó, összefoglalom korábbi írásom legfontosabb állításait. 1. A létező magyar nyelvi ismeretterjesztés hatástalan. 2. Ennek számos külső oka van, amiről már sokat beszéltünk – ezt nem részleteztem, de akkor most a jelentősebbeket lajstromba veszem: a) az emberek általában nem kedvelik azt, ami a számukra megszokottól eltér, így azt, ami szokatlan, gyakran negatívan minősítik – így van ez a különböző nyelvváltozatok és egyéb nyelvi jelenségek megítélésében is; b) az emberekre jellemző a nyelvhasználatuk, ezért az egyes nyelvhasználati módok bírálatából szinte egyenesen következik a nyelvhasználó ember elmarasztalása; c) ebből a gyakorlatból pedig szükségszerűen következik a nyelvhelyesség eszméje, amely természetesen a mindenkori társadalmi elit normáit tükrözi, a tradíció és az oktatás révén azonban az elitváltással nem feltétlenül módosulnak az egyes nyelvhelyességi „előírások”; d) a nyelvhelyesség eszméjének nagy múltja, hagyománya van, a magyar nyelvterületen több évszázaddal ezelőttre vezethető vissza: a 16–17. századig; e) a 19. századi nyelvújítók úgy vélték, szükséges irányításuk alá vonni a nyelvi változás folyamatát, s egyetlen nyelvváltozatot kiemeltek a többi közül (mégpedig azért, mert ez a dialektus volt a nyelvművelés apostolának saját anyanyelvváltozata), és standardizálták, azaz mesterségesen normalizálták, szabványosították, és tekintéllyel ruházták fel, később pedig ezt a nyelvváltozatot rögzítették szótárakban és nyelvtankönyvekben; f) a standard irodalmi (értsd: írott) nyelvből hozzávetőlegesen beszélt nyelv is alakult („beszélt köznyelv”), s ez lett a társadalmi és szellemi elit nyelvváltozata, következésképpen követendővé vált; g) az írott és beszélt standardot tekintették az egyetlen nyelvi normának, tehát mindent, ami ettől eltér, normátlannak, szabálytalannak, hibásnak, helytelennek, magyartalannak, igénytelennek stb. tartottak; h) a nacionalista törekvésekből szinte egyenesen következett az idegentől vagy az idegennek tartott dolgoktól való berzenkedés, így aztán az idegen szavak és kifejezések, „idegenszerűségek” és „magyartalanságok” elutasítása, majd purista üldözése, a nyelvtisztítás, nyelvvédelem is; i) a nyelvvédő gondolatok, az esetlegesen (értsd: nem módszeresen) összeállított ún. nyelvhelyességi (tehát nem nyelvi, hanem társadalmi) szabályok az oktatásban elvárt ismeretekké váltak, ezt kellett megtanulniuk a tanítóknak és tanároknak (nem csak a magyartanároknak), és miután megtanulták, tovább is kellett adniuk a diákoknak, merthogy azoknak is meg kellett tanulniuk; j) 1950-ben az MTA átszervezésével „akadémiai szintre emelték” a nyelvművelést, létrehoztak olyan szervezeti egységet, amely kifejezetten nyelvműveléssel foglalkozott, s ezzel együtt a nyelvművelés nemcsak a pedagógusképzés része lett, hanem minden egyetem és főiskola nyelvészettel foglalkozó intézetében és tanszékén oktatták – nota bene: az MTA Nyelvtudományi Intézetén belül ma is működik egy Nyelvművelő és Nyelvi Tanácsadó Kutatócsoport; k) a 20. század eleji nyelvművelő cikkeket és kezdeti rádióadásokat az 1950-es évektől a média minden lehetséges fórumát meghódító, államilag támogatott cikkek, rádió- és televíziós műsorok, előadások, tanulmányi versenyek, ifjúsági táborok követték („nyelvművelő mozgalmat” szerveztek), a nyelvművelők tehát szinte minden emberhez eljuttathatták „javaikat”; l) az egyközpontúság igényének megfelelően csak az egy és oszthatatlan nyelvi normaként értékelt standard lehetett az újságok, a rádió, a televízió és – természetesen már korábban is – a nyilvános megszólalás, az ügyintézés, a közélet, az oktatás egyetlen lehetséges nyelvváltozata; m) így aztán a nyelvművelő gondolatok, ideológiák, mítoszok, babonák, tévhitek az egész magyar társadalom nyelvről való gondolkodását meghatározzák, befolyásolják, torzítják mind a mai napig, s a tudományosan megalapozott nyelvi ismeretterjesztés néhány év vagy egy-két évtized alatt nem rendítheti meg sok generáció több évtizedes-évszázados hitét.

Emlékeznek még, melyik műsor kezdődött így?
Emlékeznek még, melyik műsor kezdődött így?
(Forrás: Youtube)

Továbbá 3. A nyelvi ismeretterjesztés hatástalanságának szerintem mindezeken túl egyéb, belső okai is vannak: a) akadnak olyan nyelvi ismeretterjesztők, akik vagy nem elég felkészültek, vagy felkészültek, de nem képesek a tudásuk átadására, így aztán vannak olyan ismeretterjesztő cikkek, előadások, amelyek nem felelnek meg a tudományos ismeretterjesztés elvárásainak, ezek pedig nem csupán hatástalanok, de kontraproduktívak is lehetnek; b) a nyelvművelést felváltani igyekvő ismeretterjesztés – az ellenpéldák, így például a kiváló munkát végző és szellemes, ezért aztán szerethető Nádasdy Ádám vagy Kálmán László tevékenysége ellenére – még mindig abban a kezdeti stádiumban van, amely a nyelvműveléssel szemben határozza meg önmagát, folyamatosan annak cselekedeteit és művelőit bírálja, s ez a harciasság, egyfajta avantgárd aktivizmus ellenszenvessé teszi a régi tanokon felnövekvő, a korábban terjesztett ismereteket interiorizáló nemzedékek számára; c) az ismeretterjesztő cikkekből (természetesen itt sem Nádasdy Ádám vagy Kálmán László írásaira gondolok) már-már nélkülözhetetlen az irónia, a malícia, nem egyszer a maró gúny, a szarkazmus és a cinizmus, s mindez rendre egyfajta elitizmussal, sznobizmussal, elefántcsonttoronyba zárkózott gőggel párosul, ami szintén nem teszi rokonszenvessé az laikusok számára.

Reszkessetek, nyelvművelők!

Mindezek után lássuk Fejes László bírálatát. Először is azt kifogásolja, hogy leszűkítem a nyelvi ismeretterjesztést az elavult nyelvszemlélet (és az iskolai magyarnyelvtan-oktatás), valamint a nyelvművelő tanok bírálatára, márpedig „valaminek a hatékonyságát egyetlen területen kifejtett tevékenységével mérni nem lehet, ez még akkor sem adhat reális képet a tevékenység egészéről, ha fontos területről van szó”. Mivel egy konferenciaelőadás apropóján írtam a kérdésről, valóban ad hoc a mintavétel, óhatatlanul is csak néhány dologról beszéltem, nem mutathattam be az ismeretterjesztést a maga sokszínűségében. Nem is ez volt a célom. (Ide kívánkozik ugyanakkor, hogy a kritika szerzője is kiindul valamiből, mégpedig abból, hogy az általam bemutatott előadás egy pedagógus-továbbképzésen hangzott el, és ebből a hipotézisből sok következtetést von le, például azt, hogy mivel az észrevételeim, fő példáim nem a nyelvi ismeretterjesztésre, hanem a pedagógusok szakmai továbbképzésére vonatkoznak, számos helyen kisiklok, vitaindító cikkem ezért nem az ismeretterjesztés esetlegesen valós problémáira tapint rá, mindebből pedig az következik, hogy a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy a téma végiggondolásának kiindulópontja legyen. Noha nem pedagógus-továbbképzésről volt szó – akkor sem, ha a hallgatóság nagyrészt magyartanárokból állt.) De Fejes a fentiekkel többet állít: a lajstrom 3b pontját vonja kétségbe. Hiszen ha elfogadjuk, hogy a nyelvművelés tematizálja a létező magyar nyelvi ismeretterjesztést, akkor nem beszélhetünk úgy a nyelvművelés bírálatáról, mintha az csupán az ismeretterjesztés egyik témája lenne a sok közül. Ellenben ha úgy gondoljuk, hogy a nyelvművelés újabb s újabb bírálata csupán egy az ismeretterjesztés számos feladata közül, s a létező magyar nyelvi ismeretterjesztés önnön tevékenységét ennek megfelelően végzi, akkor nem fogadhatjuk el, hogy a nyelvműveléssel szembeni önmeghatározás determinálja az ismeretterjesztés diskurzusát. Látszólag tehát a szerző ez utóbbit sugallja. Csakhogy épp maga írja a későbbiekben:

Amíg a nyelvművelők folyamatosan folyóiratokkal és rovatokkal, tévé- és rádióműsorokkal aknavetőzik az egyszerű nyelvhasználókat, ledobhatják a Nyelvművelő kézikönyv több mint 2500 oldalas atombombáját, magyarító szótárakkal és weboldalakkal golyószórózhatnak, és már az iskolában is beültethetik butaságaikat a gyerekek fejébe, addig bizony meg fogják határozni a nyelvről szóló diskurzust. Ez pedig nem a mi választásunk.

Márpedig én pontosan ezt írtam: „úgy tűnik, hogy akaratunk ellenére is a létező nyelvművelés tematizálja a megszólalásainkat, leginkább a nyelvművelés permanens ellenzésére, a nyelvművelő gyakorlat szüntelen bírálatára alapozzuk az ismeretterjesztés diskurzusát.” Ha ez így van – márpedig Fejes László is elismeri, hogy így van –, akkor viszont, ismétlem: nem állíthatjuk azt, hogy a nyelvművelés bírálata csupán az ismeretterjesztés egyik témája a sok közül. Hanem arról van szó, hogy – újra csak ismétlem – a nyelvművelést felváltani igyekvő ismeretterjesztés még mindig abban a kezdeti stádiumban van, amely a nyelvműveléssel szemben határozza meg önmagát. És akkor ezzel a kérdéssel bizony érdemes volna komolyabban is foglalkozni. Egyébiránt természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az ismeretterjesztés sok más témát is felölel (ezekből jó néhányat említettem is előző cikkemben), de mivel a nyelvművelés-bírálat ennyire meghatározó, ne tekintsünk rá úgy, mintha milliók közül csak egy lenne, sokkal inkább arról van szó: milliók közt az egyetlenegy.

Nincs más út, csak a nyelvművelők útja
Nincs más út, csak a nyelvművelők útja
(Forrás: Wkimedia Commons / Ardfern)

Nem minden rovar bogár

De ha már a pedagógusképzésnél tartunk, érdemes arra kitérni, hogy Fejes szerint az, hogy egy továbbképzésen tartott előadáson mi történik, semmit nem mond a nyelvi ismeretterjesztés helyzetéről, hiszen ez utóbbi, nomen est omen, nyelv(észet)i ismereteket terjeszt a laikusok számára, a magyartanárok viszont nem laikusok, hanem szakmabeliek. Úgy vélem, hogy ez súlyos tévedés. A magyartanár nem nyelvész, a nyelvész pedig nem magyartanár. Ezt jól mutatja már a magyartanárok képzése is: nyelvészeti kurzusokon kívül irodalmi, szakmódszertani, pszichológiai, valamint általános és speciális pedagógiai órákat is hallgatnak. Ez nyilván nem teszi lehetővé a nyelvtudományban s annak különböző területein való elmélyülést. Véleményem szerint Fejes László tévedéséhez igen hasonló hibát követett el Kálmán László a Klubrádió Szószátyár című műsorának utolsó adásában is. Kálmán László meghívta a műsorba egy általa igen tisztelt tanárát, Pataki Pált, aki – mint kiderült – számos nyelvhelyességi babonától nem tudott megszabadulni, s bírálta egykori tanítványának tevékenységét, amiért az nem foglal egyértelműen állást nyelvhelyességi kérdésekben, vagyis túlságosan „megengedő”, „liberális”. (Az is megérdemelne egy cikket, hogy a liberális szónak ma már van egy ilyen, egyszerűen ’megengedő’ jelentése, sőt egy olyan árnyalata is, hogy ’mindent relativizáló’, ez pedig – a politikai jelentés[ek]en kívül – számos félreértés, minősítés, megbélyegzés és indulat forrása lehet.) Kálmán László nem pusztán azért hívta meg az adásba egykori tanárát, mert nagyon tiszteli, hanem mert úgy gondolta, az illető nem laikus. És a rádióhallgatók is úgy vélhették, hogy a műsorban megszólaló nyelvész állításaival szemben nem csupán Pataki véleménye áll, hanem két egyenértékű (értsd a nyelvtudomány ismeretei által egyaránt támogatott) álláspontot hallhatnak. Márpedig ahogy anatómiai kérdésekben sem lehet egyenértékű egy orvos és egy nem orvos állítása, úgy nyelvi kérdésekben sem lehet az egy nyelvészé és egy nem nyelvészé. (Ide kívánkozik, hogy a Nyest cikkei alatt, a kommentszekcióban is aktív szerzők bizony ugyanezt a hibát követik el. Ugyanis a szerzők kommentjei is a nyelvi ismeretterjesztés részét képezik, az alkotók mégsem olyan körültekintőek ezek írásában, mint a cikkek formába öntésekor. Csakhogy azzal is tisztában kell lenni, hogy a cikkbeli megállapításaik súlyával szemben a „vonal alatt” folytatott vitájukban állításaik éppúgy egy egységet érnek, mint a laikusok véleménye.)

Liberális nézet
Liberális nézet
(Forrás: Wikimedia Commons / ForestWander)

De még nyelvész és nyelvész között is nagy különbség van: míg egyik kutatási területe a leíró nyelvtan, másiknak az elméleti nyelvészet, s akad, aki például elsősorban nyelvváltozatokkal vagy a kétnyelvűséggel foglalkozik. Megint más a beszédhangokat, a beszédprodukciót és beszédpercepciót vizsgálja. Akad, aki elsősorban nyelvtörténettel foglalkozik, van, aki leginkább általános és történeti névtannal. A sor hosszasan folytatható. Aki inkább a standard vagy absztrahált nyelv leíró nyelvtanával foglalkozik, az az élőnyelv, a dialektusok vizsgálatában lényegében laikus. Nyilván nem oly mértékben, mint egy orvos, mérnök vagy bolti eladó; nyelvész az egyik meg a másik is, de az egyik ezt vizsgálja, kutatja és oktatja, a másik amazt. A nyelvtudomány egyes területeiről szerzett ismereteik, kompetenciájuk nem azonos. Ahogy emésztési bántalmakkal sem fordulhatunk szemészhez, noha ő is orvos. Ha tehát a leíró nyelvtan kérdésében megnyilatkozó – de nem azzal foglalkozó – nyelvész laikus, akkor a magyartanár még inkább az. Mindebből következik, hogy a pedagógusképzés és a szakmai továbbképzés egyúttal nyelvi ismeretterjesztés is. Ha pedig ezt beláttuk, előző cikkem állításai máris nem kisiklások, és talán mégsem egy botlásnak köszönhetően találom fején azt a bizonyos szöget.

A cikk folytatásában röviden arról írok tehát, mi a feladata az ismeretterjesztőknek a pedagógusképzésben és szakmai továbbképzésben akkor, ha elfogadjuk, hogy az bizony nyelvi ismeretterjesztés, de szó esik nyelvtannácikról, a numerus claususról, a magyar újságírásról, Jupiterről és a (kis) ökörről is, bevetve fegyverként a gúny fejeslászlói parittyáját.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X