nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
És Ön szereti a focit?
Futballháború

A legutóbbi, Bukarestben megrendezett román-magyar világbajnoki labdarúgó-selejtezőt megelőzően és a 3:0-ás eredmény után is hallhattunk híreket a játék szeretetét kissé sajátosan értelmező focidrukkerek és a rendőrség összecsapásáról, garázdaságról, vagonok töréséről és zúzásáról. Egy másik selejtező után az abban érintett felek nem álltak meg ennél a pontnál... 1969. június 8-án Honduras fővárosában rendezték meg a Honduras–Salvador világbajnoki selejtező futballmérkőzést. Ezzel az eseménnyel indult az úgynevezett futballháború, amelyet most Ryszard Kapuściński lengyel újságíró szemével követhetünk végig.

Horváth Krisztián | 2013. szeptember 13.
|  

A foci történetében már számos alkalommal láthattunk elrettentő példákat arra, amikor az egyes embereknél és/vagy kisebb csoportoknál a játék iránti szeretet helyébe az értelmetlen tombolás, agresszió, vandalizmus és erőszak lép. A futballhuliganizmus azonban akkor igazán veszélyes, ha a politikai őrület és az állam a maga erőszakszervezetével meg is lovagolja az amúgy is felfokozott hangulatot: a futball ekkor viszont már nem sport, hanem közönséges ürügy az államok közti konfliktusok kirobbantására. Lássuk erre minden idők legismertebb példáját, a Salvador és Honduras közti 1969-es futballháborút, Ryszard Kapuściński tolmácsolásában.

Ryszard Kapuściński (1932–2007)
Ryszard Kapuściński (1932–2007)
(Forrás: Wikimedia Commons / Mariusz Kubik / CC BY 2.5)

Ryszard Kapuściński lengyel újságíró és író, a szocialista világ híres „repülő riportere” szinte valamennyi kontinensről írt riportot, beszámolót, könyvet személyes élményei és tapasztalatai alapján. Nagyon sok nyelvre fordították le műveit; magyar nyelven olyan köteteit olvashatjuk, mint az Ében, a Futballháború, A császár, A sahinsah, A birodalom.

Ryszard Kapuściński Futballháború című kötetében mintegy két tucatnyi rövid írását, tudósítását olvashatjuk a világ akkoriban leginkább forrongó vagy egzotikusan érdekes részeiről: az 1960-1970-es években a szerző bejárja Afrika akkoriban függetlenedő új országait, szovjet Közép-Ázsiát és a spanyol nyelvű közép-amerikai országokat. A kötet – mely magyarul 1988-ban jelent meg az Európa Kiadó gondozásában – címadó írása az 1969-ben Salvador és Honduras között lezajlott futballháború (más néven a „100 órás háború”) eseményeiről szól.

Szeretik a focit?

Kapuściński 1969-ben éppen Mexikóban tartózkodott, amikor már javában folytak az 1970-ben történetesen épp Mexikóban megrendezett labdarúgó-világbajnokság selejtezői, s ezeken a mérkőzéseken a térség két országának, Hondurasnak és Salvadornak a nemzeti válogatottjai is megmérkőztek egymással:

Az első mérkőzésre 1969. június 8-án került sor Honduras fővárosában, Tegucigalpában.

[...]

Salvador csapata szombaton érkezett Tegucigalpába, és az egész éjszakát álmatlanul töltötte a szállodában. A csapat le sem hunyta a szemét, mivel a hondurasi szurkolók által indított lélektani háború áldozatául esett. A hotelt irdatlan tömeg fogta körül. Kövekkel beverték az ablakot, bádoglemezeket meg üres hordókat ütögettek botokkal. Egyre-másra fülsiketítő petárdák robbantak. A szálloda elé vonuló gépkocsik dudáival félelmetes lármát csaptak. A szurkolók fütyültek, üvöltöttek, jelszavakat kiáltoztak. Ez így ment egész éjszaka. S mindezt azért tették, hogy a vendégcsapat ne alhasson, ideges legyen és kimerült, s elveszítse a meccset.

(149. oldal)

 

Salvador nemzeti lobogója
Salvador nemzeti lobogója
(Forrás: Wikimedia Commons / Nightstallion)

A lelkes hondurasi szurkolók destruktív magatartása meghozta gyümölcsét. S vele salvadori oldalon nem várt és kevésbé édes gyümölcsöt is termett:

Másnap Honduras 1:0-ra verte a kialvatlan salvadori csapatot.

Amikor a hondurasiak csatára, Roberto Cardona az utolsó pillanatban belőtte a győztes gólt, a tizennyolc esztendős Amelia Bolaños, aki Salvadorban a tévékészülék előtt ült, felugrott, odarohant az íróasztalhoz, amelynek a fiókjában apja a pisztolyát tartotta. Szíven lőtte magát.

(149–150. oldal)

Amelia Bolaños temetésén a salvadori nemzet és a vesztes csapat együtt vonul fel a gyászmenetben, majd egy héttel a vereség után, 1969. június 15-én következik a visszavágó, San Salvadorban, Salvador fővárosában:

Ezúttal Honduras csapata töltötte álmatlanul az éjszakát. A szurkolók üvöltöző sokasága minden ablakot betört a szállodában, s több mázsa záptojást, döglött patkányt, bűzlő rongyot hajigált be. A versenyzőket páncélautókon vitték ki a stadionba az I. számú salvadori Gépesített Rohamosztag fedezete alatt, így mentették ki őket a vérszomjas csőcselék bosszújától, mely a nemzeti hősnő, Amelia Bolaños képmását a magasba tartva sorakozott az útvonal mentén.

A stadiont körülzárta a hadsereg. A sportpálya körül a Guardia Nacional elit ezrede alkotott záróláncot lövésre kész géppisztolyokkal. Miközben a hondurasi himnuszt játszották, az egész stadion üvöltözött és fütyült. Ezt követően Honduras nemzeti lobogója helyett, amit az örömtől félőrült nézők szeme láttára égettek el, a házigazdák egy szutykos, szakadt rongyot vontak fel a zászlórúdra. Érthető, hogy ilyen körülmények közt a tegucigalpaiaknak nem a futballon járt az eszük. Csak arra gondoltak, megússzák-e élve. „Tiszta szerencse, hogy elveszítettük a mérkőzést” – mondta a vendégcsapat edzője, Mario Griffin nagy megkönnyebbüléssel.

Salvador győzött 3:0-ra.

A pályáról ugyanazon a páncélautón egyenesen a repülőtérre szállították Honduras csapatát. A szurkolóknak már nem volt ilyen szerencséjük. Miután megverték és összerugdosták őket, elmenekültek a határ felé. Két személy meghalt. Tizen-valahányan kórházba kerültek. A vendégek százötven autóját felgyújtották. Néhány órával később lezárták a két ország határát.

(150–151. oldal)

 

Honduras nemzeti lobogója
Honduras nemzeti lobogója
(Forrás: Wikimedia Commons)

Mivel a két mérkőzés után még mindig ugyanolyan pontszámmal rendelkezett a két ország, semleges területen, Mexikóvárosban 1969. június 26-án rendezték meg a döntő meccset:

A döntő meccset semleges területen, Mexikóban játszották (Salvador győzött 3:2 arányban). A stadion egyik oldalára ültették a salvadori szurkolókat, a másikra a hondurasiakat, középen pedig ötezer mexikói foglalt helyet vastag gumibotokkal felfegyverkezve.

(174. oldal)

Ami ezek után következett a két ország között, annak már semmi köze nem volt a játékhoz, a focihoz, a sporthoz. Az már valódi háború volt.

Ez már nem a játék öröme

Kapuściński, látva, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik, hamarosan Tegucigalpába utazik. 1969. július 14-én itt éri a háború kezdete:

Salvador támadt elsőnek, mivel hadserege jóval erősebb volt, és könnyű győzelemre számított.

(174. oldal)

Kapuściński így ír a meginduló salvadori támadásról:

Napszálltakor egy repülő tűnt fel a város fölött, és ledobott egy bombát. Mindenki hallotta a detonációt. A szomszédos hegyeken visszhangot vert a szétrobbanó fém hatalmas döreje, s ezért később azt állították, hogy egy egész sorozat bombát hajítottak le. A városban kitört a pánik.

(152. oldal)

A Tegucigalpában állomásozó lengyel tudósító Honduras helyzetét így jellemzi:

A kisebb, szegényebb Honduras elkeseredetten védekezett. A laktanya nyitott ablakából látni lehetett, amint a magas beosztású tisztek elindítják a frontra a csapatokat. A fiatal sorkatonák laza sorokban ácsorogtak mindenfelé. Apró termetű, kreol fiúk, valamennyien indiánok, feszült, ijedt, de konok arckifejezéssel. A tisztek valamit mondtak nekik, a távoli látóhatárra mutogattak. Aztán a pap következett, és szenteltvizet hintett a halálba induló csapatokra.

(163. oldal)

 

Honduras
Honduras
(Forrás: Wikimedia Commons / US CIA)

Kapuściński és a nemzetközi sajtó helyszínre igyekvő tudósítói a két ország szárazföldi határa és a front felé veszik az irányt. A frontra érve egy nyelvi szempontból rendkívül érdekes mozzanat leírása következik, ami jellemzi a két ország közös múltját és vészterhes jelenét is:

Itt kezdődik a hadműveleti övezet, és bajos eldönteni, hogy melyik hadsereg hol tartózkodik és melyik terület kié. A sűrű bozótban semmit sem lehet látni. A két ellenséges csapat gyakran csak az utolsó pillanatban veszi észre egymást, amikor a bozótban bujkálva váratlanul szemtől szembe találják magukat egymással. Ráadásul a két hadsereg egyenruhája is azonos, ugyanolyan a felszerelésük s ugyanazt a spanyol nyelvet beszélik, így megesik, hogy az egyik csapat, amely egy másikra bukkan, nem is tudja, hogy a saját embereivel áll-e szemben vagy az ellenséggel.

(159. oldal)

Wikimedia Commons A Spanyolországtól való függetlenségüket 1821-ben elnyerő, jelenlegi közép-amerikai államok közül Salvador és Honduras még sokáig és többször is képzik egyazon államalakulat részét a 19. század folyamán: így például 1821 és 1838, valamint 1896 és 1898 között is.

A Csendes-óceán partján elhelyezkedő, alig 21 ezer km² területű, népes Salvador fő csapása a 112 ezer km²-es Honduras Atlanti-óceán felőli partvidéke ellen irányul. Egy kis ország, mely mer nagyot álmodni:

A Csendes-óceán partján fekvő Salvadort hajtotta a becsvágy, hogy megverje az Atlanti-óceán partján fekvő Hondurast. Ily módon a kis Salvador egyszeriben a két óceán nagyhatalmává válna. [...] Salvador páncélos osztagai mélyen behatoltak már Hondurasba. Kijutni az Atlanti-óceánhoz, kijutni Európába, kijutni a világba! – ezt a parancsot kapták.

(163. oldal)

A testvérháború frontján Kapuściński jelenlétében egyszer csak találnak egy halálosan sebesült, öntudatlan katonát, akiről – mindenféle személyi azonosító hiányában – senki nem tudja megállapítani, hogy melyik ország katonája:

– A mieink vagy amazok közül való? – kérdezte a hordágy mellett ülő katona.

– Nem tudjuk – felelte rövid hallgatás után a szanitéc.

– Az édesanyjáé – mondta az egyik katona, aki mellette állt.

– Most már az Istené – tette hozzá kis idő múlva egy másik.

(165. oldal)

Ha pedig már azt sem tudni, ki az ellenség és ki a barát, nehéz megmondani, mi a háború igazi értelme. Egyesek mégis megtalálják…

A háború értelme, a háború oka

A fronton egy támadást követően Kapuściński elkeveredik a bozótban, ahol véletlenül találkozik egy hondurasi katonával, aki utóbbi – úgy tűnik – megtalálta a háború értelmét saját maga számára:

Arról a helyről, ahol a földhöz lapulva feküdtünk, látni lehetett a hason kúszó század bakancsainak vastag gumitalpát, amint előrecsúsztak a fűben, mozdulatlanná dermedtek, azután tovább kúsztak, egy-kettő, egy-kettő, néhány méterrel előrébb és újra stop. A katona meglökött:

– Señor, mire cuántos zapatos! (Oda nézzen, mennyi cipő!)

[...]

– Toda mi familia anda descalzada (Az egész családom mezítláb jár).

[...]

Zihálva mondta, hogy várjam meg itt, most visszamegy oda, ahol a százada harcolt. Az élők bizonyára már előrementek, mondta, mert parancsot kaptak, hogy a határig üldözzék az ellenséget: az elesettek ott maradtak a harcmezőn, nekik már nincs szükségük cipőre. Ő most odamegy és néhány elesett katonáról lehúzza a bakancsát, aztán elrejti a bokorba és megjelöli a helyet. Ha véget ér a háború és hazaengedik, majd visszajön ide, és az egész családját ellátja lábbelivel. Már kiszámította, hogy egy pár katonabakancsot három pár gyerekcipőre lehet cserélni, neki pedig kilenc gyereke van otthon.

[...]

Teljesen hatalmába kerítette a gondolat, hogy most végre cipőt szerezhet, az első vonalba igyekezett zsákmányért, a fűben heverő kincsért, hogy időben összeszedhesse, még mielőtt a földbe ássák. Ezzel az ő számára értelme, tartalma és célja lett a háborúnak. Most már tudta, hogy mit akar és mit kell tennie.

(168–169. oldal)

Azért a szerző – oknyomozó újságíróként – megpróbál tiszta forrásból, az őt kísérő katonától tájékozódni a háború kormányszintű okairól:

Miközben az erdőn lopakodtunk át, megkérdeztem a katonától, voltaképpen miért harcolnak ők Salvador ellen. Azt felelte, nem tudja, ez a kormányok dolga. Megkérdeztem, hogyan lehet úgy harcolni, ha az ember nem tudja, milyen ügyért ontja a vérét. Azt mondta, ha az ember falun él, jobb, ha nem sokat kérdezősködik, mert az ilyen ember rögtön gyanús lesz a bíró szemében. Később mindig őt küldik majd közmunkára. Ha pedig oda rendelik ki, nem dolgozhat eleget a saját gazdaságában, elhanyagolja a családját, és még nagyobb éhség vár rájuk. Pedig hát különben is elég neki a szegénység, amiben él. Úgy kell élni, hogy az ember neve ne jusson a hatóság fülébe. Ha egy név a hatóság fülébe jut, tüstént följegyzi, és annak, akit így számon tartanak, tömérdek baja származhat ebből. A kormányok dolga meghaladja egy falusi paraszt értelmét, mert ők értik a csíziót, a parasztot meg tudatlanságban tartják.

(170–171. oldal)

A háború, ami összesen négy napig (tkp. száz óráig) tartott, az Amerikai Államok Szövetségének közbenjárására ér véget 1969. július 18-án. A fegyverszünet két nappal később lép életbe; a salvadori csapatok pedig augusztus elején távoznak Hondurasból. A két ország között békeszerződést csak 1980-ban kötöttek. Kapuściński így összegzi az eredményeket:

Az áldozatok száma: hatezer halott, tizenvalahány ezer sebesült. Körülbelül ötvenezren veszítették el az otthonukat és a földjüket. Sok falut leromboltak.

(172–173. oldal)

A Chiquita logója
A Chiquita logója
(Forrás: Wikimedia Commons)

A United Fruit Company térségben betöltött szerepéről számos irodalmi mű is szól. Olvashatunk róla a Nobel-díjas és guatemalai Miguel Ángel Asturias A zöld pápa, a Costa Rica-i Carlos Luis Fallas Mamita Yunai című művében; de megemlékezik róla a chilei Pablo Neruda és a kolumbiai Gabriel García Márquez is – utóbbi a Száz év magány című kötetében.

Woody Allen Banánköztársaság című kiváló szatírája, ha humoros formában is, de ad némi betekintést az Egyesült Államok és a banánköztársaságok viszonyába. A United Fruit Company és a hozzá hasonló vállalatok azonban a valóságban komoly privilégiumokkal rendelkeztek Hondurasban és a régió más országaiban, olykor közvetve vagy közvetlenül befolyásolva és durván torzítva a helyi politikai viszonyokat. A United Fruit Company – melynek mai jogutódja a Chiquita – (áttételes) szerepére a futballháború kapcsán 1969-ben már Kapuściński is így utal:

Ennek a háborúnak igazi oka a következő: Salvador egész Közép-Amerika legkisebb országa, itt a legnagyobb a népsűrűség az egész amerikai kontinensen (több mint százhatvan fő jut egy négyzetkilométerre). Kevés a hely, annál is inkább, mivel tizennégy földbirtokos klán kezében összpontosul a föld legnagyobb része. Sőt azt is elmondhatjuk, hogy „Salvador tizennégy család tulajdonát alkotja”. Ezer földbirtokosnak pontosan tízszer annyi földje van, mint százezer parasztnak. A falusi lakosság kétharmadának nincs semmi földje. Ennek a föld nélküli parasztságnak egy része évek óta Hondurasba vándorolt ki, ahol tömérdek gazdátlan föld akadt. Honduras területe (száztizenkétezer négyzetkilométer) majdnem hatszor akkora, mint Salvadoré, de ötven százalékkal kevesebb a lakosa (kb. két és fél millió). A kivándorlás csöndben ment végbe, illegálisan, de a hondurasi kormány évekig szemet hunyt felette.

A Hondurasban letelepedett salvadori parasztok falvakat építettek maguknak, és valamivel jobban éltek, mint saját hazájukban. Mintegy háromszázezren voltak.

A hatvanas években egyre nőtt a nyugtalanság a hondurasi parasztok körében, földet követeltek. A kormány jóváhagyta a földreformról szóló rendeletet. Oligarchikus kormányról lévén szó, mely ráadásul az Egyesült Államoktól függ, ebben a rendeletben nem irányozták elő se a földbirtokot, se az amerikai United Fruit konszern tulajdonában levő földek felosztását. Ennek a konszernnek ugyanis hatalmas banánültetvényei vannak egész Hondurasban. A kormány Honduras parasztjait azokkal a földekkel szándékozta megajándékozni, melyeken már a salvadori parasztok gazdálkodtak ebben az országban. Ez annyit jelentett, hogy háromszázezer salvadori kivándorolt parasztnak vissza kellett volna térnie a saját hazájába, ahol nem volt semmi földje. Salvador oligarchikus kormánya tiltakozott visszatelepítésük ellen, mert attól tartott, hogy parasztlázadásra kerülhet sor.

[...]

A két ország között nőttön-nőtt a feszültség. A sajtó a határ mindkét oldalán rágalom- és szitokhadjáratot indított.

[...]

Ilyen körülmények között került sor a Honduras és Salvador válogatott csapatai közti mérkőzésre.

(173–174. oldal)

Apollo–11: Armstrong, Collins, Aldrin a futballháború és a „racionális és egzakt szellem diadalának” napjaiban
Apollo–11: Armstrong, Collins, Aldrin a futballháború és a „racionális és egzakt szellem diadalának” napjaiban
(Forrás: Wikimedia Commons / NASA)

S miközben zajlik a futballháború, melynek okait a vérüket ontó katonák sem tudják, mely ugyanakkor nyilvánvalóan nem a futballról, nem a sportról szól, s miközben emberek halnak meg ki tudja miért, a rádió bemondja a hírt, hogy „a Kennedy-fokról fellőtték az Apolló–11 rakétát. A három asztronauta, Armstrong, Aldrin és Collins útban vannak a Holdba. Az ember közeledik a csillagokhoz, új világokat nyit meg, a galaktika végtelen térségeiben lebeg. A világ minden tájáról szerencsekívánatok érkeznek Houstonba – mondta a speaker –, az egész emberiség örül a racionális és egzakt szellem diadalának.” (172. oldal)

A foci, a sport politikai eszközként, ürügyként való használata – Kapuściński olvasatában – minden, csak nem összeegyeztethető a „racionális és egzakt szellem” diadalával.

Felhasznált irodalom

Ryszard Kapuściński: Futballháború. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X