nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Földhöz ragadt nyelvtörténet

A nyelvi változás általános szabályosságait kutató szociolingvisták elméleti kiindulópontja egy brit geológus, Charles Lyell elve – nem rossz kiindulópont, Darwin is erre alapozta saját nézeteit. Mit is mond ki az uniformitás elve, és hogyan a nyelvészetbe?

Sándor Klára | 2012. november 10.
|  

Miért és hogyan változik a nyelv? Miért változik egyáltalán? Honnan indulnak a nyelvi változások, hogyan terjednek, és hogyan ismerhetjük meg őket a legalaposabban? Egyediek, vagy általános szabályok irányítják őket? Sokan gondolják, hogy ha meg akarjuk érteni a nyelvi változások természetét, elsősorban a nyelvek történetét kell ismernünk. Ez sem árt éppen, de önmagában nem jutunk sokra vele: előbb-utóbb be kell érnünk annyival, hogy a változás kezdő- és végállapotát megismerhetjük ugyan, de sem a változás okát, sem a változás pontos lefolyását nem tudjuk föltárni. Ezzel a problémával nem csak a nyelvészek, hanem valamennyi történeti tudomány művelői szembesülnek – így a megoldást sem kitalálni kellett, „csak” átvenni és alkalmazni. A geológiában két, a biológiában másfél, a nyelvészetben fél évszázada alkalmazzák azt az elvet, amely nélkül a történeti folyamatok nemigen tárhatók föl – a geológusok és a biológusok kiindulópontnak tekintik, de a nyelvészetben mintha még mindig kevesen tudnának róla: a nyelvtörténészek közül még mindig kevesen használják a jelenkori változások tanulságait a múlt folyamatainak földerítéséhez.

Siccar Point: a földlemezek mozgásának nyoma Kelet-Skóciában
Siccar Point: a földlemezek mozgásának nyoma Kelet-Skóciában
(Forrás: Wikimedia Commons / dave souza / GNU-FDL 1.2)

Sziklák és fosszíliák

A történeti nyelvészet alapelvének megismeréséhez látszólag távoli területekre kell merészkednünk, és időben is jócskán visszautazunk. Egészen 1831 karácsonyáig, amikor a még nem egészen 23 éves Charles Darwin nagylelkű ajándékot kapott apjától: noha először az idősebb Darwinnak esze ágában sem volt fedezni fiának a költségeit arra az útra, amelyre a fiatal kutatót meghívták, hogy egy expedíción tanulmányozza Dél-Amerika természetrajzát, a fiatalember december 27-én mégis behajózhatott a Beagle fedélzetén. A papának, mint tudjuk, később nem volt mit megbánnia. Az igen hosszú, öt évig tartó hajóúton Darwin végül nem csak Dél-Amerikába jutott el, hanem lényegében körbehajózta a déli féltekét, járt többek között Ausztráliában, Új-Zélandon, Mauritiuson, Tahitin – és persze a Galápagos-szigeteken.

A Beagle útja
A Beagle útja
(Forrás: Wikimedia Commons / Dave souza, Samsara / GNU-FDL 1.2)

Darwin persze sok könyvet vitt magával az útra, de volt egy, amelyet a hajón kapott Robert FitzRoy kapitánytól: ez Charles Lyell trilógiájának, a Principles of Geologynak (A geológia alapelvei) az első kötete volt. A könyv egy évvel korábban jelent meg, és a kapitányt a szerző arra kérte, figyeljék jól meg az utukba kerülő furcsa sziklákat. Darwin gyorsan megtanult Lyell szemével látni, már a hajó első kikötésekor, St. Jagoban (ma Santiago a Zöld-foki szigeteken) alkalmazta a könyvből tanultakat. A második kötethez út közben jutott hozzá, a harmadikhoz hazatérte után. Olyan lelkesen olvasta a geológia alapelveit – a kötetek jócskán tartalmaztak megjegyzéseket fosszíliákról és már kihalt fajokról is –, hogy Darwin saját vélekedése szerint Lyell nélkül nem született volna meg a darwini evolúcióelmélet. Darwin olyan nagy becsben tartotta a brit geológus természettudományi alapelveit, hogy a műveiben kifejtetteket „legalább felerészben” Lyellnek tulajdonította.

Charles Lyell 1797-ben Skóciában született, de Dél-Angliában nőtt föl. Apja örült volna, ha sikerül jogászt faragni belőle, rövid ideig valóban ügyvédkedett is, azonban sokkal inkább vonzotta a geológia. Már fiatalkori utazgatásai alatt is elsősorban a földrétegeket, ásványokat és kőzeteket vizsgálta, 1828-ban pedig hosszabb útra indult: Franciaországtól Itálián áthaladva Szicíliáig utazott. Az Etnát tanulmányozva vette észre, hogy a vulkán falán az egykori tengerfenék kőzete és üledékei láthatók, s e megfigyelés sokat segített annak az elvnek a kikristályosodásában, amelyet végül a Principles alcímébe is beleírt: „Kísérlet a Föld felszínén korábban bekövetkezett változások magyarázatára, figyelembe véve a ma is működő okokat”. Hasonló gondolatokat már egy másik skót tudós, James Hutton is megfogalmazott valamivel korábban, de kevésbé dolgozta ki, mint Lyell, s jóval kisebb hatása is volt.

Az uniformitás elve

Lyell elve szerint – az uniformitás elvének hívják – nincs okunk föltételezni, hogy a múltban másképpen játszódtak volna le a változások, mint amit ma tapasztalunk: a természeti törvények időtől és helytől függetlenül működnek. Így aztán, ha azt akarjuk megérteni, hogyan alakultak ki, hogyan változnak a geológiai rétegek, a fajok – és tegyük most már hozzá: a nyelv –, akkor elsősorban a ma lejátszódó változások jellemzőit kell alaposan megismernünk. Minthogy ezek a változások a szemünk előtt zajlanak, sokkal könnyebben és teljesebben megfigyelhetjük őket, mint a homályba vesző múltbéli folyamatokat. A Lyell-elv szerint tehát nemcsak használhatjuk a jelen folyamatainak leírását, ha egykor lejátszódott változásokra vagyunk kíváncsiak, hanem egyenesen a jelen a múlt megértésének kulcsa. Az uniformitás elvének része a fokozatosság elve is: eszerint a tapasztalható változások legfeljebb távolról nézve hirtelenek vagy váratlanok (katasztrofikusak), valójában egymást követő apró, észlelhetetlen mozgások összeadódásából keletkeznek.

Charles Lyell
Charles Lyell
(Forrás: Wikiemdia Commons)

Lyell elvét természetesen lehetetlenség volna közvetlenül bizonyítani – hiszen éppen a történeti adatok töredékessége miatt nem ismerhetjük az egykori teljes képet. Mindenesetre eddig nem találtak olyan példát, amely ellentmondana az elvnek. A fokozatosság elvét a geológusok kissé lazábban alkalmazzák, hiszen tudjuk, hogy léteznek drámai hatású, katasztrofikus jellegű változások – például a földrengés okozhat ilyet –, természetesen Lyell is pontosan tudta ezt. A katasztrofikus változások száma viszont elenyésző a fokozatoshoz képest, ezért jó okunk van úgy vélni, hogy a múltban sem voltak gyakoriak, s a jövőben sem lesznek azok. Kérdéses, hogy a nyelv változásában egyáltalán létezik-e katasztrofikus változás – úgy tűnik, hogy nem.

Darwinnak igen jól jött a kapitánytól kapott olvasmány, s később sem véletlenül rajongott Lyell geológiai munkáiért. Egyrészt maga is foglalkozott geológiával, s útján egészen közvetlenül megtapasztalta, hogy Lyellnek igaza van: amikor Chilében járt, látta, hogyan emelkedett a korábbi tengerfenék a partvonal fölé egy erős földrengés következtében. Másrészt viszont égető szüksége volt egy ilyen elvre ahhoz, hogy magyarázni tudja a fajok kialakulását és egymásba alakulását – ha nincs Lyell elve, Darwinnak is meg kellett volna elégednie a töredékesen és esetlegesen fennmaradt bizonyítékokkal, abból pedig igen nehéz lett volna nagyívű elméletet alkotni. Mindenki, aki történeti folyamatokat szeretne megérteni, szembekerül ezzel a problémával: a kutatás ingatag alapra épülne, ha a jelent nem használhatnánk a múlt forrásaként.

Lyell elve a nyelvészetben

Nyolc évvel A fajok eredetének megjelenése után, 1867-ben jelent meg William Dwight Whitney-nek, az amerikai nyelvészet első nagy alakjának Language and the Study of Language: Twelve Lectures on the Principles of Linguistic Science (A nyelv és a nyelv tanulmányozása: tizenkét lecke a nyelvtudomány alapelveiről) című könyve. Whitney jól ismerte Darwin nézeteit, ráadásul fivére, Josiah geológus volt, nem csoda hát, ha Whitney volt az első, aki Lyell elvét a nyelvre alkalmazta. Megfogalmazása szerint a „nyelv természete és használata ... teljes története során nem lehet más, mint lényegét tekintve ugyanolyan ... nincs más mód, hogy ismeretlen történetét tanulmányozzuk, csak az, hogy körültekintően tanulmányozzuk élő jelenét és rögzített múltját, valamint az, hogy ezekből a vizsgálódásokból föltárt elveket és szabályszerűségeket általánosítsuk és alkalmazzuk a távoli körülményekre is.”

William Dwight Whitney
William Dwight Whitney
(Forrás: Wikimedia Commons)

Annak ellenére, hogy az újgrammatikusnak nevezett, a 19. század végének nyelvészetét uraló iskola nyelvészei elfogadták Lyell szemléletét, egy évszázadot kellett várni arra, hogy az uniformitás elve újra kutatási kiindulópontként jelenjen meg a nyelvészetben. Ekkor, 1968-ban, már csak az első számú szerző halála után jelent meg Uriel Weinreichnak (1926—1967) a tanítványaival, William Labovval és Marvin Herzoggal közösen jegyzett munkája a nyelvi változások elméletéről (Empirical foundations for a theory of language change – A nyelvi változások elméletének tapasztalati alapjai). Uriel Weinreich a jónevű német dialektológus, Max Weinreich fia volt, és zseniális nyelvész. Szűk negyvenegy év jutott neki, ez alatt nemcsak a nyelvi változások jellemzőivel, általános elveivel és elméletével foglalkozó evolúciós nyelvészetet teremtette meg: egy másik, 1953-ban megjelent munkája a nyelvi érintkezések kutatásában mérföldkő, s apja munkáját folytatva a jiddis nyelv kutatásában is jelentős eredményeket ért el.

Az elsősorban Weinreichnak köszönhető 1968-as nagy elméleti munka azt fejti ki, hogyan kell a nyelvi változások elméletét empirikus, valódi adatokon nyugvó kutatásokkal megalapozni. A terjedelmes tanulmányban ugyan egyszer sem fordul elő az uniformitás elvének megnevezése, vagy akár Lyell, akár Whitney neve – mégis ez a munka tekinthető a Lyell-elvre alapuló evolúciós nyelvészet elméleti alapvetésének. Weinreich programja ugyanis egyértelműen Lyellt és Darwint követte: azért szorgalmazta a jelenben zajló változások tüzetes megfigyelését és minél több adat összegyűjtését a változások folyamatáról, mert ettől egy egyetemesen érvényes, a múltbeli változásokat is magyarázó elmélet kidolgozását remélte.

Conrad Martensnek, a Beagle házifestőjének képe arról, hogyan üdvözölték az utazókat a bennszülöttek Tierra del Fuegon
Conrad Martensnek, a Beagle házifestőjének képe arról, hogyan üdvözölték az utazókat a bennszülöttek Tierra del Fuegon
(Forrás: Wikimedia Commons / Conrad Martens)

Weinreich szerint a nyelvi változás modellje csak akkor tekinthető érvényesnek, ha egyszerre képes magyarázni, hogyan alakult ki az emberi nyelv a más fajokra is jellemző kommunikációs formákból, s aztán hogyan alakult át ez a proto-nyelv olyan komplex nyelvekké, amilyennek mi ismerjük a nyelvet. Természetesen ugyanebben az elméleti keretben meg kell tudnunk magyarázni a jelenleg zajló és a régmúltbeli változásokat, s magának az elméleti keretnek beilleszthetőnek kell lennie az evolúcióelméletbe. (Hogy létrehozható-e egy ilyen elmélet, azt egyelőre nem tudjuk, de talán igen: a mai nyelvi változásokról már nagyon sok mindent tudunk, a nyelv kialakulásáról viszont nagyon keveset – ezekről később lesz szó.) Lyell elvének nyelvészeti alkalmazása aztán Weinreich tanítványa, William Labov hatalmas összegző munkájának, a Principles of linguistic change-nek (A nyelvi változás alapelvei) az első kötetében már expliciten is megjelenik – a három vaskos kötet lényegében az 1968-as elméleti alapvetést követő évtizedek nyelvi változásra vonatkozó kutatásainak eredményeit összegzi. Nehéz kézzelfoghatóbb bizonyítékot találni arra, hogy Lyell elve a nyelvészetben is érvényes – érdemes róla hosszabban szót ejteni.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X