Valami nem stimmel... nálam. Ha ennyi emberrel beszélgettem, stb. s még én sem értem, miért nem beszéltek a Holocaust túlélől még (sőt elsősorban) a saját családjukban sem mindarról, amit átéltek, akkor a "nem-túlélő" hogyan érthetné meg? Azt mondták, hogy nincsenek erre szavak, meg hogy "nincs mihez hasonlítani".

Ahelyett, hogy ítélkeznék...

Előrebocsátom, hogy nekem még, 68 évesen, valóban szörnyű élményben nem volt részem... Néhány perces igazi halálfélelmeket leszámítva, amire csak kétszer volt valódi okom – további három esetben csak képzeltem. Egy mandulaműtét, 4 egészséges szülés – s egy munkahelyi balesetet láttam közelről. Ennyi az egész.

Az este megpróbáltam megérteni és most megkísérlem megmagyarázni. Miért nem beszéltek a túlélők? Azt hiszem azért, mert szégyenkeztek. Az elmesélt "képet" nem lehet többé megsemmisíteni a MÁSIK ember képzeletében.

Most akkor mondok két banális példát az én apró "szégyeneimből". Gyerekkoromban megfertőződtem gilisztával. Akárkinek meséltem azóta (jó szándékkal), hogy milyen tisztasági szabályok szükségesek a gyógyszeren kívül ahhoz, hogy végleg megszabaduljunk tőle... Mert erre muszáj a gyógyszer, de az májkárosító – tehát nem szedheted többször egymásután – láttam az undort az arcukon. TŐLEM undorodtak.

Még egy példa. Egyetlen pár hetes spontán abortuszom volt. Elmeséltem valakinek, miből tudtam meg, vagyis "mi esett ki". Intett, hogy hagyjam abba. Azt nem vettem észre, hogy éppen evéshez készülődik, csak azt, hogy visszatette az ételt a hűtőbe. MIATTAM undorodott meg az ételtől.

Azt hiszem, itt lesz a magyarázat. A holocaust túlélői (tudat alatt) nem akarták, hogy a gyerekeik, unokáik örökre megundorodjanak tőlük. Mert az iszonyatok őrájuk ragadtak volna – és a memóriát nem lehet többé törölni.

Szóval nincs igazam az "elítéléssel". A holocaust borzalmainak tudati "HÁRÍTÁSOS" következményeit, úgy a nagyvilágban, mint a leszármazottaik nemzedékeiben nekünk, az "elkényeztetett" kívülállóknak kellett volna valahogyan megközelítenünk, feldolgoznunk. Bárhogyan, ahogy képesek vagyunk rá.

NEM.

Az elhúnyt izraeli férjemet, Lax Károly Jákobot – áldott legyen az emléke – Budapesten ismertem meg, majd évekkel később kimentem hozzá feleségül.

A gimnáziumban – természetesen még Budapesten, 14 éves koromban fogtam fel először, hogy miről is van szó. Apám ugyan (nem volt zsidó) mesélt valamennyit, de kb. csak annyit, hogy mindig elsírta magát, amikor hajtották őket az utcán. Aztán én már a föld alatt bújkáltam, mondta, mert nem akartam katona lenni. És akkor már kint voltak a táblák, hogy a "A katonaszökevény FELKONCOLTATIK". De én még akkor sem tudtam elképzelni, hogy bárkire is képes volnék rálőni. Ezért bújkáltam és meg is úsztam. És nem féltél? Borzalmasan féltem, Katikám.

Az osztályfőnököm Stern Teréz volt. Csak év vége felé, mikor már rövidujjú blúzban volt, vettem észre a kék számot a karján, az A betűvel. Mi ez? kérdeztem. Hazahívott a lakására és ott mondta el. Dehát EZT az osztályban is el kellene mondania egyszer, mi az, hogy véletlenül kell észrevenni? Gondolod? kérdezte. Dehát ma már más rendszer van, úgyse lesz ez többet. Akkor meg miért nem operáltatja le? mondtam most már mérgesen.

"Azt azért nem!!!"

Kaptatok "kártérítést" Németországból? kérdeztem az izraeli férjemet. "Elgázosították az édesanyámat!!! Egy fillért nem fogadnék el tőlük, akkor sem, ha anélkül éhenhalnék. S a többiek? Az én nemzedékem általában nem fogadta el – persze legtöbb túlélő azt sem tudta, hogy volt-e valamijük. S akik tudták, azok sem találtak meg többé semmiféle iratot, hogy igazolják – hiszen a legtöbb családból vagy egy, vagy egy se maradt.

Dehát kaptatok azért... "Igen, végül úgy egyezett meg a két állam, hogy a nemigénylő túlélők helyett is Izrael kap valamennyi kártérítést. De én még egy német márkájú porszívót se veszek soha. Szappant se... "

Szerinted soha ne legyen bocsánat? kérdeztem. Nézd... bocsánat nincs. A soha, az meg nem egy kategória. Én mindenesetre ellenezném, még több nemzedékig, hogy bármiféle kapcsolat legyen velük. S ez még a tisztességes németeknek is jobb. Muszáj, hogy emlékeztesse őket valami.

Mivel a legtöbb túlélő már meghalt, Németország egyre bővíti a kártérités felvevésének a lehetőségét. Nemrégiben az egyik rokonom azt javasolta (állítólag már ilyet is lehet), hogy én vegyek fel kártérítést a férjem helyett. Alaposan lehordtam. Ha a férjem megvetette ezt a lehetőséget, én pofátlankodjak bele az ő végakaratába? Szóval mostanában ne is hívjál fel, zártam le a témát.

A Berlinben szónokoló idős embert elítélem, de azoknak a fiataloknak a szüleit, nagyszüleit is, akik odamennek lakni.

Mert a túlélők nagy része soha nem nyitotta ki a száját, a saját családjában arról, hogy mit éltek át. Többször is elmagyarázták nekem (vagy 10 könyvet adtam ki ebből a témából magánosok, öregek klubja, kibucok megrendelésére,

tehát legalább 150 túlélővel személyesen is beszélgettem,

hogy egyszerűen nem bírtak beszélni róla. "Ezt emberi nyelven nem lehet elmondani sem. Meg a gyerekeink úgysem értenének belőle semmit, legyintettek. Hiszen mi nem tudjuk mihez hasonlítani és ők sem tudnák. Nincsenek hozzá szavak sem, nem érted?. Egy fél országnyi volt csak a ciángázzal megfojtott csecsemő...

Mások meg ugyanazt mondták, amit az osztályfőnököm, hogy nem is érdemes, mert ez úgysem ismétlődhet meg többé a világon. Az én férjem ugyan csak munkatáborban volt, de még ő is azt mondta, hogy "nem nagyon" tudott erről beszélni.

Ezt viszont én nem értettem és nem értem azóta sem. Hogy miért nem érezték mekkora baj, ha tudatlanul hagyják a gyerekeiket – meg az egész világot!