nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Élet és halál közé zárva

Világszerte rengeteg kómás beteg fekszik kórházakban akár évekig. Adrian Owen kutatásai arra világítottak rá, hogy ezek a betegek nincsenek mind vegetatív állapotban. Sokan ébren vannak, észlelik a maguk körülötti világot, csak éppen reagálni nem tudnak rá.

nyest.hu | 2014. június 13.
|  

Képzeljük el, hogy egyszer csak arra ébredünk, hogy be vagyunk zárva egy dobozba. A doboz nem túl nagy, de nem is túl kicsi; éppen akkora, hogy a testünk elfér benne a fejünk búbjától a lábujjaink hegyéig. Furcsa egy doboz ez: minden körülöttünk zajló esemény hangja behallatszik, de a mi hangunk nem jut ki belőle a külvilágba. Valójában a doboz fala olyan szorosan tapad az arcunkhoz, hogy képtelenek vagyunk hangot kiadni vagy akár csak egy mozdulatot is tenni. Látni is látunk mindent, ami körülöttünk történik, de a külvilágot mintha nem érdekelné, hogy mi zajlik idebent, a dobozban.

Élet és halál közé zárva
Forrás: Wikimedia Commons / Marianne Stokes (1855–1927)

Ebben a helyzetben az embernek rengeteg ideje van gondolkodni. Elsőre olyan, mint egy szórakoztató játék, később rájövünk, hogy csapdába estünk: be vagyunk zárva ebbe a dobozba, és sehogy sem tudunk kijutni belőle. Látjuk és halljuk a családtagjaikat, ahogyan sajnálkoznak a testünk fölött... Van, amikor nagyon fázunk, máskor rettentő melegünk van, és állandóan szomjasak vagyunk. Évekkel később az ápoló már elfelejti bekapcsolni nekünk a tévét, a családtagok és a barátok látogatásai egyre ritkulnak, a partnerünk továbblép, új életet kezd. És mi csak fekszünk, és semmit sem tudunk tenni mindez ellen.

„Nagyjából így képzelhetjük el egy kómás, úgynevezett vegetatív állapotban lévő ember mindennapjait, aki ébren van, de öntudatlan” – mondja Adrian Owen neurológus professzor a The Week magazin beszámolója szerint. Ezek a betegek néha kinyitják a szemüket, és nézelődnek. Tudnak mosolyogni, meg tudják fogni a kezünket, sírnak, nyögdécselnek. Mozgásaik azonban nem akaratlagosak, hanem reflexesek. És úgy tűnik, elveszítették az emlékeiket, az érzelmeiket, a céljaikat – tehát azokat a tulajdonságaikat, amelyek egyedivé tesznek bennünket. Az elméjük – úgy tűnik – leállt, és ha a szemükbe nézünk, elgondolkodhatunk rajta, hogy vajon tudatában vannak mindannak, ami történik körülöttük...

Egy évtizeddel ezelőtt még mindenki egyértelmű nemmel válaszolt volna erre a kérdésre. Ma azonban már korántsem ennyire egyértelmű a helyzet: Owen professzor különböző agyi képalkotó eljárások segítségével megállapította, hogy a „vegetatív állapotú” betegek közül néhányan igenis képesek gondolkodni, érezni, de be vannak zárva a testükbe. Az ilyen betegek száma az utóbbi időben egyébként radikálisan megnőtt az intenzív ellátás és az újabb orvosi technológiáknak köszönhetően. A helyzet iróniája az, hogy ezeknek a súlyos baleseteken átesett embereknek az orvostudomány az életüket nem tudta visszaadni, csupán életben tudja őket tartani. Egy szív újraindítása ugyanis mégiscsak könnyebb, mint egy agy újrahuzalozása. Ma Európában körülbelül 230000 ember él kómában a különböző kórházakban, orvosi intézetekben, és a szám várhatóan növekedni fog.

Owen 1997 óta foglalkozik azzal a problémával, hogy lehetséges-e olyan módszert találni, amelynek segítségével meghatározható, hogy egy-egy kómás beteg öntudatlan állapotban van, vagy pedig tudatánál van, esetleg valahol a kettő között. 1997-ben egy közeli barátja reggel fölült a biciklijére, hogy munkába induljon. A munkahelyére azonban nem ért oda, ugyanis körülbelül öt perccel az indulás után egy agyi aneurizma következtében elvesztette az eszméletét és nekihajtott egy fának. Soha többé nem tért magához. Owen ez után az eset után kezdte el föltérképezni, hogy milyen agyi képalkotó eljárásokkal lehetséges meghatározni az agy területeinek működését.

Élet és halál közé zárva
Forrás: Wikimedia Commons / US Navy

Az élet és halál közti állapotok egy sor megoldatlan kérdést vetnek föl. Honnan tudjuk azt, ha valaki öntudatánál van? Mit értünk az alatt, hogy valaki meghalt? Kinek a feladata kimondani a halál beálltát: egy papnak, egy orvosnak, egy jogásznak? – Owen többek között a dalai lámával tárgyalt ezekről a bioetikai kérdésekről egy brazíliai szimpóziumon. Egy dologban teljesen egyetértettek: szükség lenne egy etikus keretrendszer kialakítására ezekkel a kérdésekkel kapcsolatosan; ennek inkább szekuláris, mintsem vallási alapon kellene állnia, és a tudomány mai állása szerint kellene definiálni, hogy ki tekinthető halottnak.

Ha naivan azt gondoltuk volna, hogy ez a kérdés tudományosan tisztázódott már régen, tévedtünk. A halál tudományos definíciója nem kevésbé homályos, mint az öntudat meghatározása. A „klinikai halál” azt jelenti, hogy az illetőnek leállt a légzése és a szívverése. Ez ugyan egzakt, de nem egy végleges állapot, hanem visszafordítható. Különböző gépek segítségével fönntarthatóak akár hosszabb távon is az életfunkciók. „Ma tehát nem kell hogy legyen valakinek egy működő szíve ahhoz, hogy éljen” – magyarázza Owen. A dolog még homályosabbá válik, ha az élet és halál között levő betegekre gondolunk, akik kómában, vegetatív állapotban vannak, sokszor lélegeztető géppel tartják őket életben, és vannak, akik  „agyhalottak”. Ők a fejlődő intenzív ellátás „melléktermékei”.

2006-ban Owen megpróbált kialakítani egy olyan rendszert, amelynek segítségével kommunikálni tud a vegetatív állapotú betegekkel. Gillian fedőnevű 23 éves betege 2005 júliusában szenvedett súlyos balesetet: két autó ütötte el, amikor átment egy úton. Az orvosai „vegetatívnak” diagnosztizálták, de mivel mutatott néhány furcsaságot, Owenre bízták. Öt hónappal később Gillian egy szerencsés véletlennek köszönhetően stroke-ot kapott, ami lehetővé tette számára, hogy kinyissa a dobozát. Ehhez szükség volt Owen és Steven Laureys 2005-ös kutatására, amelyben egészséges önkéntesekkel kísérleteztek. Arra kérték őket, hogy képzeljék el, hogy különböző dolgokat csinálnak: énekelnek, teniszeznek, az anyjuk arcára gondolnak stb. Amikor valaki arra gondol, hogy teniszezik, az agyának egy egészen másik területe aktiválódik, mint akkor, amikor arra gondol, hogy megkerüli a házat.

Amikor Gilliannel ugyanezt a kísérletet elvégezték, kiderült, hogy ez a két különböző aktivációs minta használható az „igen” és a „nem” kódolásaként. Innentől kezdve Owen egy MR-készülék segítségével képes volt „olvasni” Gillian gondolataiban. Az eset leírása 2006-ban meg is jelent a Science magazinban, de az eredményeket a lelkesedés mellett kételyek is fogadták.

A 2006-os tanulmány megjelenése óta mind több betegről derül ki, hogy tévesen lettek vegetatív állapotúnak diagnosztizálva. Owen becslései szerint a félrediagnosztizált esetek aránya akár a 20 százalékot is elérheti. Egy, az eseteket fölmérő neurológus szerint a „vegetatív” betegek akár 40 százaléka is valamilyen mértékben ébren lehet. Ennek a kiderítése azért is fontos, mert a beteg a „nem újraélesztendő” kategóriából átkerülhet abba, hogy az életét meg kell menteni.

Forrás

Trapped between life and death

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 TI 2014. június 14. 10:42

Szabadjon elmesélni saját esetemet, amelynek előnye, hogy én magam éltem át, a történet "első kézből" származik.

Szénmonoxid mérgezés miatt a család tagjai pár percen belül sorban elájultak, egyedül édesapám jutott el a lakásajtóig és nyitotta azt ki, hogy friss levegő jöjjön be.

Én ájulás közben egy fal élébe csapódtam, zúzódásokat és sérüléseket szenvedve a szemöldökömön, orromon.

Arra, hogy az ágyra hogyan kerültem nem emlékszem, de amíg kijött a mentő (egy-másfél óra múlva, mert akkor még a környéken sem volt telefon), az ágyon feküdtem csukott szemmel és az ég világon mindent hallottam, tisztán gondolkodtam és éreztem, de semmilyen reakcióra nem voltam képes. Még haragot is éreztem, sőt gyűlöletet egy szomszédasszony károgása miatt, de ezt nem tudtam kinyilvánítani.

A kórházban kaptam valamilyen tablettát, arra emlékszem, hogy akkor nyitottam ki a szemem. Ellátták a sebeket, majd betettek az öngyilkosok közé (!), mert hogy akkor ez volt a rend.

Azóta ájult, kómás ember közelében lévőket mindig óvok, hogy gondolják meg mit beszélnek, mert MINDENT hallhat a beteg.

Torma István

Információ
X