nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A nyelvtantanítás története 6.
Elavult és „tudákos” grammatizálás.
Simonyi Zsigmond kritikája a korabeli nyelvtantanítási gyakorlattal kapcsolatban

A 19. század végére elérkezett az idő, hogy a latin és görög mintára kialakított nyelvtantanítási gyakorlatot megreformálják. Hogy milyen is volt ez a korabeli tanítási gyakorlat, most Simonyi Zsigmond kritikáin keresztül mutatjuk be. Talán meglepő lehet, hogy a kritizált problémákat mi, a 21. században is jól ismerjük.

Molnár Cecília Sarolta | 2013. március 29.
|  

A nyelvtantanítás történetét bemutató sorozatunk legutóbbi részében odáig jutottunk el, hogy bemutattuk Kármán Mór tantervelméletét. Korábban pedig már arról is ejtettünk szót, hogy Kármán Mór és Simonyi Zsigmond milyen szorosan működtek együtt a magyar tantárgy tananyagának és tanítási módszereinek átalakításában. A mostani részben pedig végre elérkezünk magához Simonyihoz és az ő koncepciójához elvezető felismerésekig.

Az alábbiakban Simonyinak a nyelvtantanítás korabeli gyakorlatát kritizáló főbb gondolatait idézzük fel. Simonyi először 1876-ban, a Magyar Tanügyben megjelent hatrészes cikksorozatában teszi világossá elképzeléseit. Később, 1877-től folyamatosan napvilágot látó iskolai nyelvtanainak bevezető részeiben is utal az újítás szükségességére és az új koncepció leglényegesebb elemeire. Lássuk tehát, hogy milyen fő gondok mutatkoztak – Simonyi Zsigmond szerint – a korabeli nyelvtantanítási gyakorlatban! Döbbenetes, de szinte mindegyiket közelről fogjuk ismerni a mai nyelvtantanítási gyakorlat révén...

„Tudákos grammatizálás”

Simonyi a korabeli iskolai nyelvtanokat kritizálva az egyik legfőbb problémának azt tartja, hogy túlzottan követik a klasszikus holt nyelvek tanításának gyakorlatát. Az írott, azon belül is elsősorban a régi irodalmi nyelvre koncentrálnak, nem pedig az élőbeszédre. Ily módon a nyelv, amelynek jelenségeit magyarázzák, rendszerezik, távol áll a mindenki (főként a tanulók) által beszélt magyar nyelvtől.

Szapphó énekel Homérosznak
Szapphó énekel Homérosznak
(Forrás: Wikimedia Commons / Charles Nicolas Rafael Lafond (1774–1835))

 

Ebből következően az iskolai nyelvtanok archaikus formákat kérnek számon a nyelvhasználókon; ezt részben nyelvművelési céllal teszik. A klasszikus latin és görög grammatikák gyakorlata szerint a magyar nyelvtan tanításában is a nyelvhasználattól, a gyakorlattól elszakított gépies – ahogyan Simonyi több helyütt is fogalmaz: „tudákos” – grammatizálás folyik, amely nem hasznosítható a fogalmazási gyakorlat terén. Ha a mai nyelvtanítás gyakorlatára gondolunk, nagyon hamar megérthetjük, miről is beszélt Simonyi az 1870-es években...

Tudományosan elavult

Simonyi másik, az előzőtől nem teljesen független problémája a korabeli iskolai nyelvtanokkal, hogy tudományosan korszerűtlenek, elavultak. Fölöslegesen túlburjánzó és rossz terminológiát használnak, ebből következően homályosak és érthetetlenek a kategóriáik, és sokszor hibás, rossz elemzéseket adnak a rossz kategóriáik segítségével, így végső soron teljesen haszontalanok. Jó például szolgálhat erre a terminológiai pontatlanságra a kiegészítő mondattani kategóriájának alábbi meghatározása, amelyet Simonyi idéz egy korabeli nyelvtanból:

„A kiegészítő a mondatnak azon mellék része, mely az állítmány fogalmát kibővíti, s a mondat értelmét teljessé teszi, kiegészíti.”

(Simonyi 1876: 160.)

A meghatározás annyira tág és homályos, hogy minden olyan mondatrész kiegészítőnek tekinthető, amelyet másképpen nem tudunk elemezni. Érdemes még a kiegészítő definíciója mellé idézni ugyanebből a nyelvtanból a határozó fogalmának a definícióját:

„A határozó a mondatnak azon mellék része, mely az állítmányt hely, idő, mód, ok, anyag, cél és egyéb körülményei által közelebbről meghatározza és azt kibővíti. [A kiemelések Simonyi Zsigmondtól származnak.]

(Simonyi 1876: 160.)

 

Simonyi Zsigmond (1853–1919)
Simonyi Zsigmond (1853–1919)

Látható, hogy a határozó és a kiegészítő kategóriájának elkülönítése a fenti definíciók alapján lehetetlen. Simonyi egyébként fölöslegesnek tartja, illetve ellenzi az iskolai nyelvtanban a pontos definíciók használatát és „bemagoltatását”; így ír erről:

Az iskolában határozott definíció nem csak helyén nincs, de káros is; akkor azonban legalább nevezzük névvel (tárgy) és szorítsuk határozott szerepre.

(Simonyi 1876: 161.)

Nyelvhelyesség, helyesírás

A harmadik nagyobb problémakör, amely mentén Simonyi a korabeli iskolai nyelvtantanítási gyakorlatot bírálja, a nyelvhelyesség, illetve a helyesírás kérdése. Feleslegesnek, didaktikai hibának, sőt kifejezetten károsnak tartja az iskolai könyvekben azt a gyakorlatot, hogy explicit módon tárgyalják a nyelvhelyességet, illetve a helyesírást. Kárhoztatja azokat a könyveket, amelyek tankönyvi szövegbe fogalmazott tiltásokkal próbálják meg lenevelni a diákokat bizonyos, általuk „nemkívánatosnak” ítélt nyelvújítás kori szavak, kifejezések használatáról, illetve amelyek helyesírási hibák kijavíttatása révén próbálják meg begyakoroltatni a helyesírási szabályokat.

A kritika ismét ismerős lehet: a mai gyakorlatban is rengeteg, a nyelvhelyességet expliciten, előíró formában tanító tankönyvet találunk. A helyesírás tanításának helyzete pedig talán még romlott is: tökéletesen összekeveredett a nyelvtani tudnivalókkal, és gyakorlatilag át is vette a nyelvtantanításban a domináns szerepet. Sokak számára ma a nyelvtan tanulása szinte másból sem áll, csupán a helyesírás tanulásából és gyakorlásából. 

Simonyi újításának elvei

Simonyi a fent bemutatott gyakorlaton próbált változtatni, amikor az 1870-es évek második felében Kármán Mórral kidolgozta a középiskolai nyelvtantanítás új koncepcióját. 1876-ban így ír munkájáról a Magyar Tanügyben:

A magyar nyelvtanítás reformja, nyelvtanainknak nagy hátramaradottságát és nyelvtudományunk nagy előrehaladottságát tekintve, immár elodázhatatlan szükség: ez természetesen nem az én érdemem, hanem azoké, a kik ennyire vitték a magyar nyelvtudományt. […] S a magyar nyelvre nézve – iskolánk szörnyen mögötte maradt a tudománynak […] De még a legújabb s legiparkodóbb nyelvtanainkról sem mondhatunk sokkal több dicséretest, mint azt, hogy megvan náluk a jó akarat […] Ezek után nem kell talán bizonyítanom, hogy a magyar nyelvtanítás javítása érdekében utóvégre is kell már valaminek történni. Voltaképpen soknak kell itt történni, de egyelőre meg lesz talán az értéke a valaminek is, melyet e füzetekben nyújtani akarok. [A kiemelések Simonyi Zsigmondtól származnak.]

(Simonyi 1876: 89.)

A fent leírt három problémakör mentén Simonyi tehát a következő elveket érvényesíti tankönyvei összeállításakor. Mindenképp csökkenteni kell a grammatizálás túlzó mértékét. E mellett figyelembe kell venni azt is, hogy a különböző életkorokban a tanulók különféle mértékben fogékonyak a grammatizálásra. Ennek megfelelően tehát a grammatizálás mértékén az életkori sajátosságok figyelembe vételével kell differenciálni.

A tanítás módszereiben mindenek felett az „induktivitás” elvét kell alkalmazni. Ez azt jelenti, hogy mindig az egyesből, a kézzelfogható példából kell, hogy kiinduljon a nyelv vizsgálata, és nem pedig az általánosításokból (ráadásul a fenti példákban látott rossz általánosításokból). Az induktivitás elvéből következően a nyelvi példák kiemelt szerepet kapnak Simonyi nyelvtanaiban.

A példák válogatásában pedig – szemben a kritizált korábbi gyakorlattal – előtérbe kell állítani az élőbeszédet és a kortárs irodalmat. Így a példákon, a vizsgálat tárgyain keresztül valósul meg Simonyi Zsigmond koncepciójában az irodalom és a nyelvtan egysége, amit ma „integrált szemléletű magyartanításnak” nevezünk.

Végül a nyelvtant modernizálni kell, a nyelvtant a korábbi (és a mind máig jellemző) alulról, a hangoktól felfelé, a szövegig építkező rendszer helyett „mondattani alapon” kell tanítani. Ez Simonyi számára az induktivitás elvéből következik; szerinte ugyanis a nyelv előttünk álló, leginkább megfogható alapegysége nem a hang, de még csak nem is a szó, hanem a mondat.

Sorozatunk következő részében részletesen bemutatjuk, hogyan érvényesíti Simonyi ezeket az elveket nyelvtantanítási koncepciójában.

Felhasznált irodalom, további olvasnivaló

Simonyi Zsigmond (1876): Adalékok a magyar nyelvtantanítás ujjá-alakításához I–VI. Magyar Tanügy 1876. 89–96., 160165., 300304., 350353., 400402., 480483. o.

Simonyi Zsigmond (1877): Magyar nyelvtan mondattani alapon I. rész: Az egyszerű mondat és a szóképzés. Az Eggenberger-féle Könyvkereskedés kiadása, Budapest, 1877.

Simonyi Zsigmond (1891): Kis magyar nyelvtan (A középiskola első és második osztálya számára). Kiadja az Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest, 1891. (Hatodik javított kiadás)

Simonyi Zsigmond (1896): Magyar nyelvtan felsőbb osztályoknak. Az Eggenberger-féle Könyvkereskedés kiadása, Budapest, 1896. (Ötödik kiadás)

Simonyi Zsigmond (1907): Új népiskolai nyelvkönyvek. Magyar Nyelvőr 1907. 368375. o.

Simonyi Zsigmond (1909): Magyar nyelvészet. A középiskola legfelső osztályainak és tanítóképző intézeteknek. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., Budapest, 1909. (Második kiadás)

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
3 BRAIN STORMING 2013. április 5. 13:24

Nyelvhelyesség, helyesírás témájában - Valakinek már fel kellene hívnia figyelmet arra, hogy mennyire káros az a gyakorlat a magyar idegennyelv tanításában, hogy a kezdőktől - és itt az általános iskolás kisiskolásokra gondolok - olyan szigorúan követelik meg a szódolgozatokban az idegennyelvű szavak helyesírását, hogy ha pl. egy betűt elvétenek, akkor lehúzzák az egész szót; és akkor sem fogadják el, ha a szó kiejtését írja le a kis nebuló. Ez különösen az angolnál elterjedt gyakorlat, és sajnos általános. A józan belátás nem segít, ezzel kapcsolatban tényleg kellene tenni valamit.

Haladóbb fokon ez úgy jelentkezik, hogy egy A4-es oldalnyi fogalmazásban pár helyesírási hibáért is egész jegyeket képesek levonni a javító tanárok.

Arról nem is beszélve, hogy sok tanár a saját nyelvtudásából indul ki, és a neki nem szimpatikus szerkezeteket egyszerűen átjavítja a neki tetszőre... vagy ne adj isten arra, amit ő jobban ismer.

2 Molnár Cecília 2013. március 29. 12:58

@Vicu: Köszönöm szépen, javítottam!

1 Vicu 2013. március 29. 12:24

Remek cikk, csak egy kis korrekckó: az utolsó idézet zárójeles megjegyzésében "Akiemelések" szerepel, valamint az utolsó előtti mondatban "szerint".

Információ
X