nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Könyvismertetés
Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában

Lénárd Sándor (1910–1972) poliglott orvos, író, költő, műfordító nyelvekről szóló írásaiba kap betekintést az olvasó, amikor kezébe veszi e kis kötetet, melyet a szerző születésének századik évfordulóján jelentetett meg a Typotex Kiadó.

Horváth Krisztián | 2013. július 3.
|  

A kötet, amelyet kezünkben tartunk, nemcsak Lénárd Sándor nyelvekről szóló, személyes hangvételű és ezért is érdekes írásait tartalmazza, de találunk benne szerkesztői előszót, a szerző életéről szóló utószót, valamint – a kötet csaknem felét kitevő – bőséges és a további kutatáshoz hasznos jegyzetet és bibliográfiát is. A kötet mottójául a szerkesztők egy eleddig kéziratban meglevő Lénárd Sándor-történetet választottak. E szerint a kis Lénárd Sanyika alig 6 évesen, 1916 nyarán a dél-tiroli olasz front osztrák oldalán, ahol édesapja tüzérkapitányként szolgál, maga is átesik élete első nyelvi tűzkeresztségén: a Pinocchio (akkori magyar fordításban Tuskó Matyi) történetét olvasgatva „szóba elegyedik” – az olasz nyelvismeret tökéletes hiányában – egy olasz katonával. Talán ez a jelenet is hozzájárult ahhoz, hogy – több nyelvet tudó, istenített édesapja után – Lénárd Sándor is valóságos poliglott legyen. Élete során élt Magyarországon, Ausztriában, Németországban, Olaszországban, Brazíliában,  és meglátogatott számos más országot is.

Terts István szerkesztői előszavából kiderül, hogy Lénárd Sándor, az orvos, műfordító, zenész, költő és író, igazi (neo)reneszánsz ember volt, aki még szakácskönyvet is írt, dolgozott konferenciatolmácsként és idegenvezetőként is. Afféle „hivatásos művelt ember”-ként pedig előszeretettel és sokat írt – írásai közül a jelen kötet a nyelvekkel kapcsolatos esszéi közül válogat néhányat, amelyek méltóak az olvasói figyelemre.

Lénárd Sándor emléktáblája – Budapest, Erzsébet krt. 23.
Lénárd Sándor emléktáblája – Budapest, Erzsébet krt. 23.
(Forrás: Wikimedia Commons / Fekist / CC BY-SA 3.0)

Római kongresszus

A kötet első hosszabb írása Lénárd Sándor tollából Lénárdról a kötetet olvasva azt is megtudhatjuk, hogy soha nem használt írógépet, mindig kézzel írt! 1950-ben készült, és a Római kongresszus címet viseli. Az írás néhány évvel később, 1957-ben jelent meg egy brazíliai magyar folyóiratban, s immáron 60 év távlatából, uniós tagságunk boldog tudatában rendkívül érdekes adalékokat tartalmaz az Uniót megelőző Európa páneurópai időszakából. A szerző konferenciatolmácsként vesz részt egy rendezvényen, amiről – egyebek közt – az alábbi rendkívül megfontolandó és nem kisebb mértékben szubjektív megjegyzést teszi:

Helyes és jó dolog a kongresszusokat jóllakva kezdeni. Az éhes ember dühös, a jóllakott megbocsájt. A nemzetközi jogban paragrafust kellene írni arra, hogy ne legyen étkezés előtt tárgyalás – talán ez adná meg a világbékét.

Lénárd Sándor (1910–1972)
Lénárd Sándor (1910–1972)
(Forrás: Wikipédia)

„Éhes disznó makkal álmodik” – foglalhatnánk össze röviden Lénárd Sándor üzenetét napjaink politikusai számára. Az egységesülő, egység előtti Európa már 1950-ben is a maihoz hasonló képet mutatott. A konferencia résztvevői egymásra mutogatnak ezen az 1950-es preuniós európai anzixon. Mintha a mai állapotokat olvasnánk: Nihil novum sub sole – nincs új a nap alatt. Az elmúlt hatvan évben sem.

Hét nap bábeliül (meg egy nyolcadik)

A kötet következő része nyolc írást tartalmaz Lénárd Sándortól. Az eredeti, német nyelven megjelent változatban még hét szerepelt; a nyolcadik a szerző későbbi szándéka szerint az eredetileg szereplő egyik fejezet helyett állott volna. A fejezet első írása (A magyar nyelv) hazánk nyelvének német közönség számára szóló leírása – esszéisztikus formában; annak minden túlzásával, személyes hangvételével egyetemben. Budenztől a vasorrú bábáig mindenki felvonul e pár oldalon – leginkább azonban ott kapjuk fel a fejünket, amikor a szerző magyar-japán nyelvi párhuzamokat vél felfedezni (hogy persze ezt tipológiai vagy nyelvrokonsági alapon teszi, nem firtatjuk).

A közös magyar-japán határt elhagyva a szerző a fejezet következő részében a brazíliai tagállam, Santa Catarina német bevándorlóinak nyelvét veszi górcső alá. Nehéz a különbséget meghatározni nyelv és dialektus között, az viszont nagyon világosan látszik, hogy „a katarinai német nyelv” hogyan lett olyanná, amilyen. Igazi interkulturális odüsszeia kontinensek és kultúrák között, ami nekünk, magyaroknak azért különösen érdekes, mert eljátszhatunk a gondolattal, hogy mi lett volna a magyar nyelvből akkor, ha Árpád magyarjai a Pó-síkságon telepszenek le, vagy éppen gyarmatosítják Közép-Afrikát.

Santa Catarina Brazíliában
Santa Catarina Brazíliában
(Forrás: Wikimedia Commons / TUBS / CC BY-SA 3.0)

A fejezet harmadik része a brazíliai portugál nyelvvel foglalkozik, s a személyes hangvétel itt oly erős regisztereket ér el, mely ellen már a szerkesztők is – joggal – emelték fel szavukat. Lénárd szerint már „az rögtön megkülönbözteti a portugált nagy testvérétől, a spanyoltól, hogy nincsen »nagy irodalma«. Az egyetlen híres költő, Camões neve soha sem vált ismertté az ország határain túl.” Ha 1965-ben ez így is tűnt a szerzőnek, mára az álláspont végképp tarthatatlanná vált. Az európai szemlélet fogalmazódik meg ugyanebben a részben korábban is, szintén nem túl hízelgően az Európán kívüli világra nézve:

Mi[,] öreg európaiak természetesnek vesszük, hogy egy nyelvbe ennek a nyelvnek az irodalmán keresztül nyerünk bebocsátást. Megrémít és megzavar bennünket, ha olyan nyelvvel van dolgunk, amely alig hagyott megfogható nyomot a papíron. És még az is, amire ez az „alig” szó utal, az is csak nehezen nevezhető az elkényeztetett számára „könyv”-nek.

A túlzásai ellenére is elgondolkodtató és olykor kifejezetten vicces kis írást a brazíliai portugál nyelvről mégis nagy szeretettel ajánljuk minden érdeklődőnek.

Az 1998-as irodalmi Nobel-díjas portugál író, José Saramago (1922–2010)
Az 1998-as irodalmi Nobel-díjas portugál író, José Saramago (1922–2010)
(Forrás: Wikimedia Commons / CC BY 2.0)

A fejezet sorrendben negyedik írása (A botokud indián nyelv) a nyelvek pusztulásának és kihalásának rémét rajzolja elénk, egy brazíliai indián nyelv példáján illusztrálva. A különösen elgondolkodtató írás – a szerkesztők által is sajnált – hiányossága leginkább tényleg az, hogy egyetlen szó kivételével nem hoz példákat a botokud nyelvből. A botokud kapcsán ugyanakkor furfangos oldalcsapásként Lénárd Sándor erős kritikáját olvashatjuk a mesterséges nyelveket illetően:

A mesterséges nyelveknek kevés szerencséjük volt. A legjobb akarattal sem lehetne azt állítani, hogy hozzájárultak volna az emberek közötti megértéshez. Úgy látszik, egyáltalán nem könnyebb létrehozni egy nyelvet, mint a homunkuluszt. A nyelvnek a neki előírt évszázadokig kell érnie. Egy nyelv tartalmazza azokat a tapasztalatokat, melyeket az egyik generáció a következőnek átad.

A Francia nyelv akadémiai áldás nélkül című rész a francia nyelv kapcsán az irodalmi nyelv, a dialektus és az argó rejtelmeibe vezet be bennünket. Érintőlegesen elgondolkodhatunk a kreol és a pidzsin nyelvekről is –mindezt a Lénárd Sándor írásaira oly jellemző kellemesen anekdotikus színezetben.

Hasonlón gondolatébresztő a fejezet következő kis írása, A római olasz nyelv című. Az olasz dialektális problémái és az olasz irodalmi nyelv kapcsán rövid bepillantást kapunk a neolatin nyelvészetbe is, nem hagyván figyelmen kívül azt a fricskát, mellyel Lénárd Sándor a diktátorokat illeti – jelen esetben Mussolinit.

Az újlatin nyelv című részben – talán terminológiailag némiképp meglepő módon – nem a neolatin nyelvekről (spanyol, portugál stb.), hanem a reneszánszát élő latin nyelvről van szó, annak modern időkhöz adaptált változatáról, a latin nyelv újjáéledéséről. A modern idők latinjának új keletkezésű lexikai tételeinek vonásaiba enged a szerző bepillantást. A szerkesztők kritikájával egyetértve azonban azt kell mondanunk, hogy a modern szavak latinra átültetett verziói nem inkább a jelenségek tömör, lexémaszerű latin megnevezései, hanem latin értelmező kéziszótárba illő meghatározásai. Olyan ez, mintha a latin mensa szó jelentését nem egyszerűen az ’asztal’ szóval adnánk vissza, hanem így: ’lábon nyugvó, vízszintes lapból álló bútordarab’. Vajon mitől egyszerű a latin „televízió”, mely Lénárd szerint „egyszerűen imagium transmissio per electricas undas”?

Imagium transmissio per electricas undas
Imagium transmissio per electricas undas
(Forrás: Wikimedia Commons / LG전자 / CC BY 2.0)

Szerencsére a kötetben szereplő jegyzetekből az is kiderül, a Lénárd Sándor által fentebb újlatin nyelvnek nevezett nyelv nem kizárólag ilyen rosszul sikeredett megoldási javaslatokkal bír, hanem létezik „fogyasztható” változata is.

Az amerikai angol nyelv című részben bepillantást nyerhetünk a közgondolkodásban is elterjedt és ismert szavak és kifejezések eredetének értelmezésébe – ugyancsak a lénárdi anekdotakincsen keresztül. Jumbo, O.K., hamburger – hogy csak néhányat említsünk az ismertebbek közül, míg olyanokra is találunk példákat, melyek ma már semmit nem mondanak – talán még a ma élő amerikaiak számára sem.

Pu, a latin medve. Egy könyvsiker regénye

Azt bizonyára sokan tudják, hogy Harry Potter létezik latin fordításban, Harrius Potter néven – s talán azt is sokan tudják, hogy a Micimackó is létezik latin fordításban: Winnie ille Pu. A fordító pedig nem más, mint maga Lénárd Sándor.

Winnie ille Pu
Winnie ille Pu
(Forrás: Wikimedia Commons / Spictacular)

A kötet utolsó, Lénárd Sándor tollából származó fejezetében – a rá jellemző izgalmas és mulattató elbeszéléssel – a fordítás és a kiadás történetét meséli el az olvasóknak. Érdekes, hogy eleinte – a fordítón kívül – sem a Micimackó eredeti kiadója, sem más nem hitt; utólag (talán magának Lénárd Sándornak is nem kis meglepetésére) valóságos bestseller lett. Latinitas viva, az élő latinság elevenedik meg e sorokban – sokak örömére. Egy kalandos, fordulatokkal teli és csodálatosan gazdag életút kvintesszenciája, latinba öntve az örökkévalóság számára.

A kötetet Siklós Péter írása zárja Lénárd Sándor életútjáról, mely nem kevésbé érdekes és izgalmas olvasmány, mint a kötet főszereplő-írójának, a „hivatásos művelt ember” Lénárd Sándornak itt szereplő írásai. Végül a kötet csaknem teljes második felét kitevő jegyzet és bibliográfia a további tájékozódásban segít mindazoknak, akik veszik a fáradságot és meg kívánnak ismerkedni e rendkívüli életút jelen kis kötetben foglalt szeletén túl Lénárd Sándor világával és az általa megfogalmazottakon túl a nyelvek hasonlóan színes univerzumával.

Siklós Péter – Terts István (szerk.): Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában. Lénárd Sándor írásai a nyelvekről. Typotex Kiadó, Budapest, 2010.

A könyvet kedvezményesen megvásárolhatja a Nyest Plázából.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X