A kétezer évvel ezelőtt elhunyt két-hároméves gyermek sanyarú sorsáról csonttörések sokasága tanúskodik. A leletről az International Journal of Paleopathology című folyóiratban jelenik meg tanulmány.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

„A Dakhla-oázisban, amely az újkőkor óta folyamatosan lakott volt, több régészeti expedíció is végzett feltárásokat, temetői ugyanis egyedülálló betekintést engednek abba a korba, amikor a római fennhatóság alatt álló Egyiptomban terjedőben volt a kereszténység, de a régi istenhit is tartotta még magát” – idézte a LiveScience tudományos portál Sandra Wheeler ásatásvezető régészt.

Különös meglepetésekkel szolgált a Kellis-2 nekropolisz, ahol a radiokarbonos vizsgálatok tanúsága szerint i. sz. 50 és 450 között temetkeztek a falu lakosai. A régészek a korai keresztény temetkezési rítusok szokatlan eseteit fedezték fel, így például kiderült, hogy a gyermekeket nem külön sírokba helyezték örök nyugalomra, hanem egy helyre temették őket.

Az 519. számú temetkezés első pillantásra semmiben sem különbözött a többitől, ám amikor a régészek megtisztították a rátapadt homoktól a csontvázat, felfedezték, hogy a gyerek mindkét felsőkarja el volt törve. Tüzetesebb vizsgálatnál kiderült, hogy a kulcscsontja is törött volt. „Korábban is fedeztünk már fel töréseket gyermekcsontvázakon, de itt többszörös sérülésről volt szó, ami meglehetősen szokatlan számít, így röntgen-, szövettani- és izotópvizsgálatoknak vetettük alá az elhunyt földi maradványait” – ismertette Sandra Wheeler.

A kutatók több korábbi sérülést is felfedeztek a felső végtagokon, bordákon, medencecsontokon és csigolyákon. Mindez ugyan nem bizonyítja a bántalmazás tényét, viszont a sérülések különböző időben keletkeztek és a gyógyulás különböző fázisaiban voltak, vagyis kevéssé valószínű, hogy baleset okozta volna őket.

Sandra Wheeler szerint a legfeltűnőbb mindkét felkaron azonos magasságban lévő törés. „A kisgyerekek csontozata még sokkal rugalmasabb mint a felnőtteké. Mivel itt teljes törésről van szó, valószínű, hogy igen nagy erővel ragadták meg karjait és rázták meg az áldozatot. A többi sérülés egy része szintén rázástól ered, a csigolyákon, bordákon lévő törések pedig ütlegeléstől keletkezhettek” – vélekedett a régész. A szakemberek nem tudják, hogy végül mi okozta a gyerek halálát, lehet, hogy a kulcscsonttörés bizonyult végzetesnek.

A régészeti feltárások során ritkán bukkannak gyermekbántalmazásra utaló jelekre, de Sandra Wheeler szerint ez azzal magyarázható, hogy a szakemberek csupán az utóbbi két évtizedben vizsgálják tüzetesebben a kiskorú elhunytak földi maradványait. Eddig csak néhány olyan csontvázat fedeztek fel Franciaországban, Peruban és Nagy-Britanniában, amelyeknél felmerült a bántalmazás gyanúja, de az összes áldozat a középkorban élt.

A Kellisz-2 nekropoliszban feltárt 158 gyermekcsontváz közül csupán az 519 számú temetkezés halottján fedezték fel a rendszeres fizikai bántalmazás nyomait, vagyis a helyi közösségben nem volt szokás a gyermekverés. „Az egyiptomiak szerették, nagy becsben tartották gyermekeiket” – mutatott rá Sandra Wheeler, hozzátéve, hogy nem lehet viszont tudni, mennyire terjedtek el az adott közösségben a római szokások. A rómaiak ugyan szintén szerették gyermekeiket, ám „kemény” nevelési elveket vallottak, attól tartva, hogy ellenkező esetben gyenge, puhány felnőtté válik utóduk.