nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Amit a nyelvről el lehet mondani

Nem könnyű okosakat mondani olyan témáról, amelyhez nem értünk. Pedig bizonyos esetekben muszáj. Miről érdemes beszélni a nyelvvel kapcsolatban? Kisegítjük politikusainkat.

nyest.hu, MTI | 2013. április 22.
|  

Balog Zoltán emberierőforrás-miniszter átadta az idei Kazinczy-díjakat, és a politikusok jó (?) szokása szerint beszédet is mondott. Az általa elmondottakról az MTI így számol be:

”A nyelv teremtő erő, ha van benne lélek” – mondta az ünnepségen a tárcavezető, hozzátéve, a lélek formát, stílust, gazdagságot, élő kapcsolatot tud teremteni, „mindenkinek ez a mérce, aki megszólal”, különösen, ha olyan közösség nyelven teszi ezt, amelyet csak néhány millióan értenek. A magyar nyelv a mi titkos kódunk, nem mindegy, hogy milyen állapotban van – jegyezte meg a miniszter, hozzátéve, költőink, íróink, tanáraink, színészeink és lelkipásztoraink, családunk magasra tudják tenni a mércét.

„A nyelv olyan, amilyenek mi magunk is vagyunk”, az ország, a közösség és az egyén állapotát mutató egyfajta tükör – mondta. Felhívta a figyelmet arra, hogy a nyelv közös emlékezetünk is, hozza magával, ami mögöttünk van, és előre kijelöli a jövőnket is.

Az elhangzottakkal kapcsolatban feszegethetnénk, hogy mitől is lenne teremtő erő a nyelv, vagy mit jelent az, hogy a nyelvben van (vagy nincs) lélek, vagy akár azt, hogy a „mindenkinek ez a mérce, aki megszólal” idézetben mire vonatkozik az ez – bár ezt a kérdést valószínűleg nem a miniszternek, hanem a hírírónak kellene feltennünk –, vagy hogy miért változik a mérce annak megfelelően, hogy hányan beszélik azt a nyelvet, amelyen megszólalunk (angolul például fogalmazhatunk jóval hanyagabbul, mint manysiul?). Nem világos az sem, hogy miért igyekszünk másokat magyarul tanítani, ha a magyar nyelv a mi titkos kódunk, és miért pont „költőink, íróink, tanáraink, színészeink és lelkipásztoraink” tudják magasra tenni a mércét (egyszerű parasztok és munkások között is vannak nagyszerű elbeszélők, remek társalgók), vagy hogy jön ide a család (sok eltérő család van, nyelvhasználati tekintetben aligha lehet a családokról egységesen bármit állítani – arról nem is szólva, hogy aki családon kívül él, az is lehet a nyelv művésze). Az sem világos, hogy a nyelv mitől olyan, mint a beszélői – az például kétségtelen, hogy nem vagyunk agglutinálók.

Kétségtelen tehát, hogy a miniszter beszéde jó lehetőséget adna a leghétköznapibb cikizésre. Nem szeretnénk azonban lecsapni a magas labdát, méghozzá azon egyszerű okból, hogy tudjuk: igazán kínos feladat, hogy bizonyos pozíciókban az embernek a legkülönbözőbb helyeken kell megjelennie, és a legkülönbözőbb témákban okosakat mondania – mindemellett elvárás, hogy magasztos dolgokat mondjon, és annak a témának a fontosságát domborítsa ki, amely épp a középpontba került. Senki nem gondolhatja, hogy ez könnyű feladat – ráadásul hiába van a politikusnak beszédírója, ezzel csak a problémát görgeti, hiszen a beszédíró megint csak nem érthet mindenhez. Éppen ezért most a politikusok és beszédírók segítségére szeretnénk sietni, és megpróbáljuk leírni, mi szépet lehet elmondani a nyelvről általában, illetve anyanyelvünkről konkrétabban – anélkül, hogy valótlanságokat mondanánk.

A nyelv olyan, mint...

A nyelv azok közé a dolgok közé tartozik, melyek folyamatosan körülöttünk vannak, melyeket folyamatosan használunk, amelyekre szükségünk van – de amelyeket soha sem veszünk észre. Legalábbis addig nem, amíg a hiányukkal nem találkozunk, vagy amíg valami problémánk nincs vele. Így aztán ha hasonlatra vágyunk, célszerű a nyelvet a levegőhöz (oxigénhez) vagy a vízhez, esetleg a napfényhez hasonlítani. (A fantáziánknak legfeljebb orvostudományi ismereteink – meg persze közönségünké – szabhatnak határokat.) De nem csak arról beszélhetünk, hogy miért fontos a nyelv, hanem arról is, hogy mennyire szeretjük: éppen annyira, mint az emberek a sót.

Kicsit más a helyzet, ha nem általában az emberi nyelvről, hanem anyanyelvünkről, adott esetben a magyar nyelvről beszélünk. Könnyű ugyanis belátnunk, hogy ha szlovák, román vagy bantu anyanyelvűnek születtünk volna, akkor a szlovák, a román vagy a bantu nyelvet éreznénk fontosnak. (Szemfüles olvasóink bizonyára észrevették az előző mondatban a csalást: semmilyen anyanyelvűnek nem születünk, azt a nyelvet, azokat a nyelveket tanuljuk meg, amely(ek)et környezetünkben beszélnek – azaz amely(ek)re szükségünk van.) Természetesen igaz ez nem csupán az anyanyelvünkre, hanem arra is, hogy milyen az anyanyelvünk: most sokan szebbnek érzik a szeretjük anyanyelvünket, mint a szeressük anyanyelvünket kijelentést – de ennek csak az az oka, hogy az iskolában azt tanították, hogy így „helyes”, így mondják „szépen” magyarul.

Anyanyelvünket tehát hasonlíthatjuk édesanyánkhoz, hazánkhoz, otthonunkhoz: nem azért különleges számunkra, mert a legjobb, a legszebb, vagy bármilyen értelemben különleges számunkra, hanem azért, mert „a miénk”. Természetesen nem abban az értelemben, hogy a tulajdonunk, hanem abban az értelemben, hogy hozzánk tartozik – vagy még inkább: hozzá tartozunk. Az ebből fakadó személyes érzéseket természetesen nincs értelme letagadni, kifejezésre lehet juttatni – de olyasmit állítani, hogy ezért anyanyelvünk különleges, kicsit olyan, mint amikor az óvodás gyerekek azzal dicsekszenek, hogy az ő apukájuk a legerősebb.

Élő nyelv (Kolozsvár, pályaudvar, 2010. április)
Élő nyelv (Kolozsvár, pályaudvar, 2010. április)
(Forrás: Fejes László)

 

A nyelvvel kapcsolatban sokszor az is elhangzik, hogy vigyázni kell rá. Ez bizonyos értelemben igaz is: vigyázni kell arra, hogy lehetőleg mindenki szabadon használhassa anyanyelvét. Ez azonban nem csupán azt jelenti, hogy a hivatalokban biztosítani kell, hogy a kisebbség nyelvén beszélő tisztviselők is álljanak a lakosok rendelkezésére, vagy hogy az űrlapok anyanyelven is elérhetőek legyenek. Azt is biztosítani kell, hogy senkit ne érhessen sérelem azért, mert nem az irodalmi normának megfelelő alakokat vagy szavakat használja, vagy nem a helyesírási szabályoknak megfelelően ír. Különösen veszélyes ez kétnyelvűségi helyzetben: ha egy szlovákiai magyar – különösen, ha szlovák iskolába járt, és ezért kevésbé ismeri a magyar irodalmi normát és a helyesírást – azt tapasztalja, hogy nyelvhasználatáért ledorgálják, megszólják, akkor elmegy a kedve attól, hogy magyarul kommunikáljon: azok, akik „rendes magyar embert” akarnak belőle faragni, jó eséllyel taszítják a nyelvcsere felé. Jó lenne, ha politikusaink a nyelvről szólva erre a problémára fordítanák a figyelmet. (Persze az sem jó, ha egynyelvű magyarokat szólunk le nyelvhasználatukért – nekik a társalgástól, véleménynyilvánítástól is elvehetjük a kedvüket.)

A változástól azonban sosem szabad félteni a nyelvünket. Mint azt már fentebb leírtuk, a anyanyelvünk számunkra nem azért fontos, mert olyan, amilyen. Ha megváltozik, olyannak fogjuk szeretni, amilyen lesz. Azzal sem ér kár bennünket, ha anyanyelvünket mások másképp használják: ezzel a nyelv csak gazdagabb, színesebb lesz.

A Kazinczy-díjat idén Császár Angela színművész, Ciprusz Éva, a Duna Televízió bemondója, műsorvezetője, illetve Virág Erzsébet, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének alelnöke vehette át. A díjazottaknak gratulálunk!

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
7 nagymarosy 2013. április 26. 14:49

"A miniszter beszéde jó lehetőséget adna a leghétköznapibb cikizésre" - áll a cikk első felében. Ám az igazság az, hogy a beszéd legtöbb állítását valóban cikizi az írás, persze "finoman", méghozzá a "politikusok segítésének" látszólag korrekt (valójában kissé "álnokul álszent") viselkedési attitüdje mögé bújva.

Végigolvastam a beszédet és semmi kivethető vagy megkérdőjelezhető nem találtatott benne, mert ebbe a terjedelembe, mindenki, (Mari néni!) számára is közérthetően ennyi fért bele. - Persze ha ő is cikk hosszúságban fejtette volna ki az álláspontját, bizonyára részletesebben és árnyaltabban fogalmaz. (Vagy a beszédet megíró háttérszemély).

Nekem Balogh Zoltán nem kedvencem, ennél sokkal komolyabb kifogásaimat tudnám a szemére vetni, de annak sem örülök, ha egy nyelv-filozófiai, nyelv-közéleti cikk egy ilyen "majd-jól-beleharapok-a-kormány-lábába" üzenetet tükröz.

(Írtam mindezt a cikkíró vélemény nyilvánítási szabadságának teljes tiszteletben tartásával.)

6 Sultanus Constantinus 2013. április 22. 18:56

@Fejes László (nyest.hu): Én pont az ilyenekre gondoltam, többek között. Azért annyira nem ritka kivételek, mert számos országban van olyan kétnyelvűség, hogy az egyik nyelv nem teljesen az anyanyelve, csak tanult nyelv, pl. nem kevés Közép- és Dél-Amerikai ország indán népcsoportjainál is ez a helyzet. Igaz, hogy rájuk is lehetne mondani, hogy "rosszul beszélnek spanyolul", de nem ezt szokták mondani, hanem pl. "andoki nyelvjárás"-nak hívják.

5 Sigmoid 2013. április 22. 15:56

@Fejes László (nyest.hu): Néha látom az ördög ügyvédjét is játszani kell. XD

A kérdés igazából az, hogy pontosan hol a határ a "sajátos nyelvváltozatban" és a "rosszul" között. A hunglish sajátos nyelvváltozat, vagy simán csak a magyarok nem tudnak angolul? Hasonlóképp, a kínaiak, japánok is sajátosan törik az angol nyelvet, nyelvtanát és kiejtését egyaránt.

Az "euro-English" tényleg nyelvváltozat, ahogy egyesek marketingelik, vagy csak angolul féligmeddig beszélő politikusok gagyogása...

4 Fejes László (nyest.hu) 2013. április 22. 15:34

@ovninauta: Ha valaki nem anyanyelvi beszélő, és úgy beszél, ahogy anyanyelvi beszélő nem, az nem „a saját változatában” beszél, hanem rosszul.... :)

Esetleg bizonyos kivételek említhetőek meg, mint pl. az indiai angol, melyet ugyan nem anyanyelviek beszélnek, de van egy normája, vagy az eszperantó, ahol nem az anyanyelvi beszélők nyelvhasználata határozza meg a normát... de ezek mind sajátos kivételek!

3 Sultanus Constantinus 2013. április 22. 15:24

@Fejes László (nyest.hu): Nem, épp azt mondom, hogy ilyen esetben már nincs értelme azt mondani, hogy valaki "hanyagul" beszél, hanem azt, hogy a rá jellemző nyelvváltozatban. Másképpen fogalmazva: egy viszonylag egységes, kis nyelvnél (pl. magyar), amelyet alig beszélnek nem anyanyelvként, sokkal könnyebb azt mondani valakire, hogy "helytelenül/hanyagul" beszél, mint egy olyan nyelvnél, amelynek már rengeteg változata van, beleértve a nem anyanyelvieket is.

2 Fejes László (nyest.hu) 2013. április 22. 14:40

@ovninauta: A kis nyelveknél gyakran jóval nagyobb nyelvjárási eltérések vannak, mint a nagyoknál – az angolnál maradva: a legnagyobb változatosság Angliában van, nem pedig az egykori gyarmatok változatai között.

De akkor a mérce attól függene, hogy hány nem anyaynelvi beszélő beszéli a nyelvet? Pl. ha olyan nyelv az anyanyelvünk, amelyet sok nem anyanyelvi is beszél, akkor beszélhetünk „hanyagabbul” is (bármit is jelentsen ez)?

1 Sultanus Constantinus 2013. április 22. 14:15

"...miért változik a mérce annak megfelelően, hogy hányan beszélik azt a nyelvet, amelyen megszólalunk (angolul például fogalmazhatunk jóval hanyagabbul, mint manysiul?)."

Ebben annyi igazság azért van, hogy minél elterjedtebb és minél több nem anyanyelvű beszélő használ egy nyelvet, annál több változata lesz, és annál kevésbé lesznek ezek a változatok "megbélyegezve"l.

Valóban az angol erre a legjobb példa: ma már annyira elterjedt és annyi nem anyanyelvű használja, hogy már fel sem tűnik az embereknek, hogy ki milyen "rosszul" beszél angolul, mert már természetes, hogy mindenki a saját akcentusával beszéli, a lényeg csak az érthetőség.

Információ
X