Pár éve nagy feltűnést keltett egy ősi igekötő hirtelen felívelő karrierje. A be igekötő egyszerre terjedni kezdett, olyan új alakokat képezve, mint például a behisztizik, bekómál, bealszik. Sokan foglalkoztak a jelenséggel; az új alakok funkcióját Nádasdy Ádám úgy határozta meg, hogy ezek az új igekötős igék azt fejezik ki, hogy az ige által jelölt esemény megkezdődik, és az, aki végzi, vagy akivel történik, abba igencsak belemerül. Eltelt 10-15 év, talán már mindenki hozzá is szokott az új alakokhoz, de az persze továbbra is kérdés, hogy ki használja ezeket és ki nem, és az sem megjósolható, hogy megmaradnak-e hosszú távon, vagy eltűnnek. A jelenség mindenesetre jól mutatja, mennyire hajlamosak a változásra az igekötők, illetve az igekötős igék.

Bár igekötők a két legközelebbi rokon nyelvben, a hantiban és a manysiban is vannak, elég valószínű, hogy az a folyamat, melynek során az eredetileg irányjelentésű elemek új, nyelvtani jelentéseket kaptak, már a magyar nyelv önálló életében zajlott le. A legkorábbi, a legtöbb igéhez leggyakrabban kapcsolódó igekötők határozószókból keletkeztek, s a térnek hat különböző, egymással párosával ellentétben álló helyét, irányát fejezték ki (ki, belé, le, felé ('fölé'), megé (’mögé’), elé). Ezeknek a határozószóknak a végén eredetileg a hová? kérdésre felelő helyhatározórag volt, ez az igekötővé válás során lekopott. A legkorábbi hat igekötő közül az eredetileg ’hátra, vissza’ jelentésű meg már az ómagyar korban teljesen el is veszítette eredeti irányjelentését: a mög ’valami mögött lévő terület’ főnévvel való kapcsolata (v.ö. mögött, mögé, mögül) úgy eltűnt a köztudatból, hogy több száz évvel később felfedezésnek volt tekinthető a két alak rokonságának felismerése (ami egyébként Budenz József érdeme). Az 1195 körül lejegyzett Halotti beszéd és könyörgés torkukat migé szakasztja vala sorában a ragot még viselő, de már nem irányjelölő funkciójú meg igekötővel lehet találkozni. Eredeti irányjelentésének emlékét ma is őrzi még a megjön ige, a középmagyar szövegekből pedig példa erre a megtér ’visszatér’ vagy a megküld ’visszaküld’, pl. de nem késem sokat, megint megtérek (Svetkovics Katalin, 1567).

Új, az irányjelentéstől elszakadó funkciójukban a meg és társai azt jelölik, hogy a cselekvés befejeződött, de attól függően, hogy milyen jelentésű igéhez kapcsolódik, más és más lehet az igekötővel kifejezett jelentésárnyalat. A meg-gel szemben a másik öt korán grammatikalizálódó igekötő irányjelentése fennmaradt, de sok előfordulásukban ma már egyáltalán nem fedezhető fel ez az eredeti jelentés, míg ez a régebbi használatukban még egyértelműen megvolt. Részben ilyen esetekből szemezgetünk alább, részben pedig olyanokból, amikor egy-egy igekötő lecserélődött, vagy az igekötős ige egésze ment keresztül jelentésváltozáson.

Irány a jelentés

A TMK szövegeiben például a felfordul jelentése egyaránt tartalmazza az igekötő által kifejezett irányjelentést és fordul jelölte mozgást:

Magam is azon vagyok, felforduljak Hevesre, de elsőbbe’ tudósítást várok, az útját akarom kitanulni. (Barkóczy Krisztina, 1705)

Ha még e télen Klára látni felfordulnék, alkalmatosabb múlatásom (’időtöltésem’) lehetne itten, s otthon is kímélődnék ezzel a széna s abrak. (Barkóczy Krisztina, 1708) 

...gondolom, hogy talán Hollandiára a jövő tavasszal aztán felfordulhatok.(Felffalusi Mihály levele patrónusának, 1717).

A – szintén napjainkétól eltérő – képletes használatra is van példa, amikor a lelkiállapotra vonatkozik:

amint fenékkel felfordulva vannak a gaz cselédeim, ki sem írhatom.(Barkóczy Krisztina, 1705) 

Az felfordult emberek végezése és vakmerősége igen rossz […] azért ugyan ez alkalmatossággal azon eszeveszett aktivitás nélkül való népnek újabban parancsoltam. (Károlyi Sándor, 1720)

Szintén a mozgás irányát, de egyben megkezdését is jelölhette a beindul igekötője: nagy nehezen sántikálva az ösztökét vévén kezébe’n beindult a fatens (’tanú’) a városra (Bosz. 1, 1736), vagy a részben más változási útvonalat bejáró, de a példában szintén irányt is jelölő rá elem: Azonban csakhamar rájönnek ablakára azon testben (Bosz. 1, 1736).

Időről időre az is változhat, hogy egy-egy ige egy bizonyos jelentést melyik igekötővel kapcsolódva fejez ki. A meg esetében például sok olyan példa került elő a korpuszból, ahol ma már más igekötő használata általános:

A Varga Istók öccse, ki a szatmári asszonyt megfosztotta (’kifosztotta’) volt... (Barkóczy Krisztina, 1706)

Mindjárt úgy meglázadtak (’fellázadtak’) volt... (Barkóczy Krisztina, 1706)

...megéritek (’beéritek’) mindennap két-két kappannal. (Svetkovics Katalin, 1558)

Mintha forró vízzel megöntötték (’leöntötték’) volna, olyanok lettek.(Bosz. 84, 1734)

...annyira megkábult... (’elkábult’, Bosz. 266, 1730).

Az eddigi példák csak olyan eseteket mutattak, amelyekben a meg igekötő helyett ma másik igekötőt használunk, de ugyanúgy vannak példák arra is, amikor ma meg igekötőt használunk, míg a középmagyar korban más igekötővel lehet találkozni, s arra is, amikor egyéb igekötők cserélik le egymást:

...mivel szegény Zsigmond elbetegedvén (’megbetegedvén’), félbehagyta. (Barkóczy Krisztina, 1708)

A fatens maga leányát elházasítván... (’ki-/megházasítván’, Bosz. 84, 1734)

...kegyelmed inkább feltalálhatja (’kitalálhatja’), ki volna arra való.(Barkóczy Krisztina, 1706)

A nálam lévő pénzzel felérjem (’beérjem’, Barkóczy Krisztina, 1708)

S egyaránt van arra példa, hogy ma igekötőt használunk olyan igével, melyeknél a középmagyar szövegekben még nincs igekötő, és arra is, hogy ma már igekötőtlen, egyéb eszközzel módosított ige fejez ki egy korábban igekötős igével jelölt cselekvést:

...mert nehéz embernek mind apjától és anyjától fosztva lenni.(Svetkovics Katalin, 1565)

...de ez csak kegyelmednél legyen, és szakassza kegyelmed a levelet.(Svetkovics Katalin, 1567)

Megvettem (’kézhez vettem’) a kegyelmed levelét. (Svetkovics Katalin, 1567)

...ha közükbe mégy, megköteleztetnek (’köteleznek rá’), hogy közöttük kell lenned. (Svetkovics Katalin, 1538).

Időnként egész csoportokat érinthet egy változás. A mai magyarban a hangadás kifejezésének megkezdése az el… magát konstrukcióval fejezhető ki (ez az a típus, amellyel új szóalakok is képezhetők) – ugyanebben a funkcióban a TMK szövegeiben a meg… magát szerkezetre találunk példákat:

...a gyakrabban említett Masasné háza előtt a lova meghortyantván magát... (Bosz. 79, 1730)

...amazok megkacagván magukat Vásárhely felé indultak. (Bosz. 87, 1739)

...a Fatens elében esett le ezen Harcz Jutka azon forgószélből, s térdre esvén nagyon megnyögelte magát. (Bosz. 430, 1750)

Nagyon jellegzetes változástípus, hogy egy-egy igekötős ige elveszíti eredeti, konkrét(abb) jelentését, és átvitt értelművé válik. Erre volt példa a korábban már idézett megtér, eredeti ’visszatér, megjön’ jelentésével, de ugyanígy konkrétabb jelentése volt a feltámad igének is. A támad ige legkorábbi jelentése ’útra kel’, ill. ’keletkezik’, de szintén korai adatoltságú a ’valaki ellen fellázad’ jelentése is. ’Megjelenik, keletkezik’ és ’megtámad’ jelentésre is több példa került elő a TMK-ból a fel igekötővel:

...a tolvajok feltámadásával is mindenfelől ijesztenek. (Barkóczy Krisztina, 1709)

...azonnal a rossz híre és neve (minthogy említett Sipőczné nyavalyája iránt reá gyanakodott) föltámadott, és abból tudja minden rossz hírét és nevét. (Bosz. 296, 1755)

...azt mondják közönséggel (’közönségesen’), hogy az impérium föltámadott császár őfelsége ellen és hogy hada lenne császárnak rájuk. (Nádasdy Ferenc, 1568)

...látja Isten, hol Grazban, hol Bécsben, hol pedig Horvátországban a feltámadt polgárság dolgaiban faradoztam. (Zrínyi Miklós, 1654)

A manapság elsősorban lelki, mentális állapottal kapcsolatban használt megvisel a 16–18. századi levelező felek nyelvhasználatában alapvetően a ruházattal kapcsolatos; a jelen idejű igekötős ige jövő idejű értelmezést kap, így az idézett példákban a megvisel egyszerűen ’fogja viselni’ jelentésű:

...mivel pedig aranyosra vágyol, szívem, rövid időn olyat is küldök, megválik ( kiderül, meglátjuk), megviseled-e vagy sem, édesem.(Károlyi Sándor, 1706)

...még csak felküldöm a forgót, megviseli még azt kegyelmed, édes szívem, ha Isten megtartja, úgy a köntösöket is. (Barkóczy Krisztina, 1708)

A materia igen szép, de felette drága, mert a formája szép ugyan, de koránt sincs oly aranyos, mint az én narancsszín szoknyám [...] de bár a posztót venné inkább, mert amazt megviselhetni, de ezeket az ocsmányokat nem tudom, Édesem, hova teszi Kegyelmed. (Barkóczy Krisztina, 1708).

A korszak nemeseit azonban nemcsak saját öltözködésük foglalkoztatta, hanem személyzetüké is, mivel annak egy részéről ők gondoskodtak. Ebben a helyzetben jelenik meg a ma szintén inkább képletesen használatos megruház – egyszerűen a ’ruházattal ellát’ cselekvés befejezettségére, eredményére vonatkoztatva (ebben a szerepben manapság inkább a fel igekötővel ismeretes). Amikor tehát azt olvassuk, hogy semmiképpen el nem megyen, míg az Asszony meg nem ruházza, erről nem a Gyalog galopp híres Anthrax-váras jelenetére kell asszociálni, melyben Sir Galahadtől (először) egy alapos elfenekelést követelnek a várban lakó hölgyek.

Oldó-kötő igekötők

Ma már mind a megbánt, mind a megveszteget igék elvontabb jelentésűek, azaz hasonló változáson mentek keresztül, mint a megtér, feltámad, vagy megvisel. A TMK szövegeiben azonban ezek az igekötős igék egyszerűen csak a bánt, ill. a veszteget (’elpocsékol, megrongál, tönkretesz’) igékkel jelölt események befejezettségét jelölik. S így – károkozást jelentő igeként – gyakran jelennek meg a boszorkányperek szövegében, ahol a tanúk felsorolják, hogy a károkozásra és annak megszűntetésére képesnek gondolt, azaz oldó-kötő boszorkányok hogyan keserítették meg a tanú szerint a falu lakóinak életét:

...megbántotta ezen boszorkány, hogy a kezeit nem bírta. (Bosz. 221, 1743)

...azon éjszaka annyira megbántották, hogy az ágyból föl nem kelhetett.(Bosz. 441, 1756)

Csornán lakozó Doctor Ádám feleségét megvesztette (’megrontotta, megbetegítette’), úgyszintén Bognár Mátyás szolgálóját is megbántotta. (Bosz. 272, év nélkül).

De megvesztegetni nem csak a boszorkány tudott: A számtalan cserebogár már elveszett, de a gyümölcsfák odavannak. A károlyi szőlő oly volt volna, […] de megvesztegette (Barkóczy Krisztina, 1706).

A boszorkány által okozott betegség kiüthet áldozatán. A betegség belső, testi hatásai – annak következményei és jelei – láthatóvá, feltűnővé válnak, nagy valószínűséggel a bőrfelületen (a kiütés, sőt a tünet szavakban ez az összefüggés kimutatható). A ki igekötő irányjelentése tehát itt a „nyilvánosságra kerül, kívülről láthatóvá válik” többletet adja: 

...beköttette a lábait, szűnt is azon nyavalyája, s gyógyult; de azután más helyeken csakugyan kiütötte egynehány helyen magát afféle, úgyhogy mai napon is, más helyeken az előbbin kívül sebesek a lábai.(Bosz. 61, 1716);

...és mindjárt azon éjjel a válla nagyot dagad, annyira, hogy nyavalya is kiütötte. (Bosz. 32, 1715)

...mondott Balog Andrásné neki ily fenyegető szókat, hogy megbánja ha magát be nem hagyja kötni, és ugyanakkor estére a fatenst kiütötte a nyavalya. (Bosz. 151, 1729).

Súlyos vád volt, ha valakit boszorkánynak neveztek a falu lakói, azaz megboszorkányoztak vagy összeboszorkányoztak:

...a [boszorkánysággal vádolt személy] fiára ráismervén egy ember megboszorkányozta, mondván neki: a te anyád rontotta meg a szememet. (Bosz. 63, 1723);

...összeháborodván Németh Dorkó Mondok tót Andrásnéval, összeboszorkányozták egymást, és Németh Dorkó azt kiáltotta Mondoknéra, de nagyobb boszorkány vagy te, kutya szülötte tót asszonya. (Bosz. 61, 1716).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A boszorkányokra jellemző káromkodás ugyancsak ezekkel az igekötőkkel fordult elő:

...odament gazdája, e fatens is az említett Patáj Évához, sok könyörgésük után összekáromolván őket, elment a beteghez. (Bosz. 441, 1756)

...összekáromlotta magát: kutya láncos teremtették, mit jártok ide hozzám. (Bosz. 441, 1756)

...s haragjában Szőke Tamásnét találta megkáromlani, miért nem vigyázott reája. (Bosz. 92, ?1740)

Ha valakit boszorkánynak neveztek, s nem ment bíróhoz, hogy elégtételt vegyen a vádért, az gyakorlatilag a beismerő vallomással volt egyenértékű. A bíróhoz fordulást fejezte ki a rákeres ige:

...és akkoron a maga háza előtt ülvén Veres Nagy Jánosné, mindjárt magára vette a boszorkányi nevet, ezt mondván: No reám fejezed – úgymond – a boszorkányságot; de rákereslek... (Bosz. 61, 1716)

Vallja, Nagy Pál feleségére kiáltván boszorkányságot Német István, hogy ő vesztette (’rontotta, betegítette’) meg a feleségét, mondta neki, rákereslek... (Bosz. 209, 1714)

A Történeti magánéleti korpusz egy olyan digitális szöveggyűjtemény, amelyben 16-18. századi szövegek találhatók elektronikusan kereshető formában. Részben boszorkányperek tanúvallomásaiból, részben magánlevelekből áll, mert ezek azok a források, amelyek a legjobban megközelítik ennek a korszaknak a mindennapi nyelvhasználatát, bár természetesen ezek sem tudják a maga teljességében visszaadni az akkori beszélt nyelvet. A korpusz a tmk.nytud.hu címen bárki számára elérhető, fejlesztése az 116217.sz. OTKA-projektum keretében zajlik. A magukat áldozatnak vélők is fenyegették ugyanezzel a boszorkányt, azaz hogy a kártételért feljelentik: kire a fatens asszony felele: no ha valami kárt cselekszik, és tészen kegyelmed magamnak, avagy a Marhámnak, rákeresem kegyelmedet (Bosz. 278, 1743).

A rá és a rajta a korszakon belül vetélkedett egymással, egyaránt használatos például a ráüzen és rajtaüzen: mivel a tanúnak egyedül Kiss Ferencre volt gyanúsága, hogy az elvitt túróért cselekedte legyen, azért rajtaüzent, hogy megeresszen (Bosz. 296, 1755), ahogy van rátámad, és rajtatámad is: a rab asszony rajtatámadván, s nagyon fenyegetődött, ilyen szókkal (Bosz. 428, 1750). Az azóta visszaszorult használatú rajtamegy a tanúvallomásokban két helyzetre vonatkozik. Az egyik a rontás egy (közvetlenül fizikailag is tapasztalható) fajtája: két éjszaka rajtament és megkínozta e fatenst (Bosz. 313, 1730). A másik pedig a rákeres-hez hasonló jelentésű – fenyegetést, vitát vetít elő: azon asszony rajtament a kovácson pörölni, miért az ő fiára tolvajságot fognának (Bosz. 115, 1746); panaszkodott Harangozó gazdájának, ki is azt javasolta a tanúnak, hogy menne rajta, ijesztené meg, leánykáját majd talán helyrehozza (Bosz. 159, 1760). Ha tehát ma rákeresünk egy-egy történeti korpuszban az igekötős igékre, meglepő találatokat is kaphatunk, egyértelmű jeleként ennek az igecsoportnak a régen is, ma is jellemző változékonyságára.

Források

Benkő Loránd (főszerk.) 1967–1976. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1–3. Akadémiai Kiadó, Budapest.

D. Mátai Mária 1991. Az igekötők In: Benkő Loránd főszerk., E. Abbafy Erzsébet–Rácz Endre szerk., A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 433–441.

D. Mátai Mária 1992. Az igekötők In: Benkő Loránd főszerk., E. Abbafy Erzsébet–Rácz Endre szerk., A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Budapest, 662–95.

D. Mátai Mária 2007. A magyar szófajtörténet általános kérdései. Akadémiai Kiadó, Budapest (Nyelvtudományi Értekezések 154.), 83–93.

J. Soltész Katalin 1959. Az ősi magyar igekötők (meg, el, ki, be, fel, le). Akadémiai Kiadó, Budapest.

Kiefer Ferenc 2006. Aspektus és akcióminőség, különös tekintettel a magyar nyelvre. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szabó T. Attila et al. (főszerk.) 1975–[2009]. Erdélyi magyar szótörténeti tár 1–[14]. [1–4.] Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, [5–8] Akadémiai Kiadó, Budapest, [9–] Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése