nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Párbeszédek folyamában
Találd meg a hangod!

Vannak önálló gondolataink? Vagy talán csak mások szócsövei vagyunk? Honnan tudjuk, amit tudunk, és hogyan osztjuk meg másokkal? Ezekkel a kérdésekkel egyre több nyelvész foglalkozik, miközben igyekeznek jobban megérteni a beszéd mint folyamat és mint cselekvés természetét. Munkájukhoz nagy segítséget nyújt egy orosz irodalmár nem éppen új, de mindig továbbgondolható elmélete.

Szabó Tamás Péter | 2013. november 21.
|  

Irodalomtudomány és nyelvészet – gyakran úgy tűnik, e két szakterület művelői mintha elbeszélnének egymás mellett. Vannak azonban esetek, amikor egy irodalmi elmélet nyelvészek sokaságát ejti gondolkodóba és készteti mindannak felülvizsgálatára, amit korábban a nyelvről gondolt. Az elsősorban irodalomtörténészként ismert Mihail Mihajlovics Bahtyin olyan fogalmakat adott a nyelvészeknek, amelyek használatával nemcsak a nyelvelsajátítás érthető meg jobban, de etikai, erkölcsi, vagy akár oktatástechnikai tanulságokat is levonhatunk.

Cikkünkben azt mutatjuk be, miért lehet érdekes egy régi irodalmi elmélet a mai nyelvészek számára. Bahtyin mai követői – hála az orosz gondolkodónak – átfogóan tudják leírni nyelv és gondolkodás, beszélő és társadalom, diák és iskola viszonyát.

Bahtyin az 1920-as években
Bahtyin az 1920-as években
(Forrás: Wikimedia Commons)

Regényes elképzelések

Bahtyin szoros munkatársi körben alkotott, különösen az 1920-as és 1930-as években, amíg a sztálini terror nem tette szinte teljesen lehetetlenné kutatásait. Műveit és személyét a 60-as években fedezték fel újra. Korábbi műveiből néhányat halála előtt átdolgozott kiadásban jelentetett meg, illetve utolsó alkotói szakaszában is jelentős új műveket írt.

Bár önmaga jellemzésére elsősorban a gondolkodó szót szerette használni, leginkább irodalomtörténeti munkái nyomán vált ismertté Mihail Mihajlovics Bahtyin (1895–1975) neve. Az orosz kutató sokat foglalkozott regényelmélettel, és miközben Dosztojevszkij műveit elemezte, érdekes jelenségre lett figyelmes. Bahtyin a klasszikus orosz író cselekményszövési technikáját tanulmányozta, és azokat a módszereket, amelyek segítségével alakjait jellemzi. Arra jutott, hogy egyetlen szereplő sem ismerhető meg tökéletesen, az pedig, amit tudunk róluk, csak úgy érthető meg, ha másokhoz való viszonyukat figyeljük meg.

Ez a megállapítás önmagában talán triviálisnak tűnik, azonban számos lényeges következtetés vonható le belőle. Bahtyin ugyanis úgy találta, hogy a szereplők alakja mindig és szükségszerűen befejezetlen. Nem arról van tehát szó, hogy egy személyiség már eleve kész és adott, és aztán ez fejeződik ki vagy nyilvánul meg az egyes szituációkban, hanem a fordítottjáról. Az egyes szereplők személyisége azáltal épül fel és épül folyamatosan újra, ahogyan ők az egyes szituációkban cselekszenek és beszélnek. Mozgásuk, beszédük, cselekvésük pedig mindig abban a környezetben értelmezhető csak, amely körülveszi őket.

Tehát egyetlen cselekedet, egyetlen szó sem a szereplő „sajátja”, hiszen egy bizonyos közegben, más emberek jelenlétében jön létre (ha pedig a szereplő egyedül van a színen, akkor sem hagyható figyelmen kívül, hogy másokra: társadalmi elvárásokra, szeretteire, barátaira stb. való tekintettel teszi, amit tesz). A szereplők kölcsönhatása Bahtyin szerint azt jelenti, hogy minden szereplő egyéni módon cselekszik, de egyben folyamatos dialógusban áll környezetével: mások tetteire, szavaira reagál. A regény tehát egy hatalmas dialógusként képzelhető el: mindenki megszólított és megszólító egyben; a szereplők egyéni hangja sokszólamú, polifonikus hangzást eredményez, az egész művet pedig az író szabályozza, „hangolja be”.

Raszkolnyikov és Marmeladov beszélgetése Mihail Petrovics Klodt 19. századi képén
Raszkolnyikov és Marmeladov beszélgetése Mihail Petrovics Klodt 19. századi képén
(Forrás: Wikimedia Commons / Русская графика)

Bahtyin kiemeli, hogy Dosztojevszkij szereplői egymással, és olykor magának az írónak a meggyőződésével is ellentétes megjegyzéseket tesznek. A Bűn és bűnhődésben például, ahogy Bahtyin írja, „nem egyetlen, regényeket és elbeszéléseket alkotó művészről van szó, hanem több gondolkodó – Raszkolnyikov a Bűn és bűnhődés, Miskin A félkegyelmű, Sztavrogin az Ördögök című Dosztojevszkij-regény főhőse. Ivan Karamazov A Karamazov testvérek egyike, a Nagy Inkvizítor pedig Ivan egyik regénybeli elbeszélésének szereplője. Raszkolnyikov, Miskin, Sztavrogin, Ivan Karamazov, a Nagy Inkvizítor és mások – filozófiai eszmevilágáról” (Dosztojevszkij poétikájának problémái), e szereplők és az általuk képviselt gondolatok párbeszédéről, egymásra hatásáról.

Az újrafelfedezett párbeszéd

Hannele Dufva pályáját pszicholingvistaként kezdte, majd érdeklődése a nyelvtanulás kognitív és szociokulturális összefüggése felé fordult. A finn alkalmazott nyelvészeti társaság, az AFINLA az ez évi ez évi, november 14. és 16. között lezajlott kongresszusára Bahtyin elméletének értelmezési és továbbgondolási lehetőségeivel foglalkozó tanácskozást szervezett

Bahtyin regényelméleti fejtegetéseit évtizedekig csak viszonylag kevesen ismerték. Döntően csak a szerző halála után fedezték fel – ebből az időből valók a magyar és a világszerte nagy hatást gyakorló angol fordítások is –, nyelvészeti alkalmazásukra pedig alig gondoltak. A nyelvészeket elsősorban a Saussure, majd Chomsky nyomán kibontakozó formális rendszerezések és leírások érdekelték. Az 1990-es évek elején azonban fordulat történt, amelynek hatása máig érezhető. Erről Hannele Dufvával, a Jyväskyläi Egyetem nyelvészprofesszorával beszélgettünk. Személyesen neki is nagy szerepe volt abban, hogy Bahtyin műveit a nyelvészek is olvasni kezdték.

A professzor asszony szerint Bahtyin olyanok számára kezdett elsősorban érdekessé válni a 90-es években, akik a nyelvi rendszerleírások, az absztrakt modellek és algoritmusok helyett inkább az emberek között zajló interakciók dinamizmusának jobb megértése iránt érdeklődtek. Ő maga is ilyen kutató volt:

Bahtyin válaszolt azokra a kérdésekre, amelyek foglalkoztattak, hogy hogyan lehet az egyént és a környezetét összekapcsolni

– mesél a kezdetekről. Számára nem volt zavaró, hogy egy eredetileg irodalmi művek elemzésére kidolgozott elméletet a nyelvészet területén alkalmazzon. Az foglalkoztatta, hogy Bahtyin gondolatainak továbbfejlesztésével hogyan lehet a nyelvhasználatot és a gondolkodási folyamatokat egységben láttató elméletet kidolgozni. Nem mindenki volt azonban hasonlóan lelkes:

Persze vannak ortodox Bahtyin-követők, akik erősen ellenzik, hogy bármit is változtassanak azon, amiről ők úgy gondolják, hogy az eredeti elképzelés. […] „Nem ezt mondja Bahtyin!” – mondják.

Bahtyin örökségének ezek az őrei azonban az eredeti gondolatok kimerevítésével éppen az ellen tesznek, hogy Bahtyin életműve a figyelem középpontjában maradjon. Egy elméletnek nem tesz jót, ha csak mechanikusan újramesélik azt, amit egyszer valaki már leírt:

Nem azt állítjuk, hogy egyszerűen elismételjük, amit Bahtyin mondott, hanem meghatározunk, definiálunk, leírunk valamit, miközben olyan elméleteket használunk, amiket eredetileg ő dolgozott ki. Szóval nem egyszerűen a gondolatai duplikálásáról van szó, hanem azok továbbgondolásáról. Hiszen Bahtyin nem ismerhette azt a világot, amelyben ma élünk, ezért értelemszerűen ki kell egészítenünk az elméletét.

Csoportbeszélgetés. Mindenki hallathatja a hangját
Csoportbeszélgetés. Mindenki hallathatja a hangját
(Forrás: Wikimedia Commons / Seeds_of_Peace / CC BY-SA 2 0)

Mitől friss?

Bahtyin elképzelései azért lehetnek a mai nyelvészek számára is érdekesek, mert manapság igen intenzíven kutatott területek, a nyelv és a gondolkodás kapcsolatának, valamint a nyelvtanulásnak a jobb megértését segítik:

[A bahtyini] elképzelések nagyon szépen rímelnek egyes újabb elméletekkel, amelyek szerint a tudat egyetlen beszélő elméjében sem található meg teljességében, hanem a kommunikáló közösségben, az egymással interakcióban álló felek között mintegy megosztva jön létre, bontakozik ki.

A bahtyini dialógus-fogalom jól magyarázza az emberek együttműködési szokásait is. Egy beszélgetésben a résztvevők gyakran úgy vesznek részt, hogy átfogalmaznak vagy akár szó szerint idéznek korábban hallott szövegrészleteket. Ennek tipikus példája, amikor valaki nyelvi kérdésekről vitatkozik és akár saját tapasztalatai ellenére is a gyakran hangoztatott „háttal nem kezdünk mondatot” tételt szajkózza. Ez is magyarázható a dialóguselv alapján: nyelvhelyességi téma került szóba, és az illető megszokta, hogy ilyen helyzetben így szokás reagálni.

Szintén tanult viselkedés, hogy vita közben beszédpartnerünk korábban elhangzott szavait idézzük, mintegy visszhangozzuk, majd azok ellen vagy mellett hozunk fel érveket – akár úgy, hogy további, másoktól hallott-idézett részleteket ismétlünk. Az, hogy „mi a véleményünk” vagy „mi a tudásunk”, a kontextustól függ: könnyen előfordulhat, hogy más beszédpartnerekkel, más helyzetben, a beszélgetés különböző pontjain akár egymásnak ellentmondó állításokat is teszünk, mert nem egy szilárd, már meglévő nézetrendszert „hangosítunk ki”, hanem beszélgetés közben állandóan a kommunikációs partnereinkre és saját korábbi szavainkra reagálunk.

Nem csoda tehát, hogy Bahtyin nyomán a nyelvet sokan nem szabály- és elemhalmazként képzelik el, ahol szigorú algoritmusok alapján „fut le” a beszélgetés, hanem olyan dologként, amely társas cselekvés közben, folyamatosan bontakozik ki és teremtődik újra. Szerintük a szituációba ágyazottság, a mondanivaló beszédpartnerhez szabása, a megszólítás, megszólítottság, válaszadás nem a nyelvhasználat külső, környezeti jegyei, hanem az egész társas cselekvés lényegét, magvát adják. Nem véletlen, hogy az angolban a ’nyelvhasználat’ jelentésű languaging terminus egyre jobban terjed: a folyamatos igealak együttes cselekvésként jellemzi a nyelvet.

A jó tanár segíti a diák munkáját, de nem helyette gondolkodik
A jó tanár segíti a diák munkáját, de nem helyette gondolkodik
(Forrás: Wikimedia Commons / U.S. Census Bureau)

Ki beszél?

A finn nyelvész szerint Bahtyin egy „mélyen emberi” nyelvelmélet kidolgozásában segít, amely értelemszerűen erősen koncentrál a beszélők közötti viszonyokra. Ez azonban nem formális szempontból történik, nem csupán a megnyilatkozások és az azokra adott válaszok strukturális leírása a lényeg.

„Mások szavainak világában élek” – írja Bahtyin Dosztojevszkij poétikájának problémái című művében. Kissé sokkoló kijelentés első olvasásra: vajon azt jelenti, hogy nincs önálló gondolatunk, hogy mindig mások szavait szajkózzuk? A helyzet Hannele Dufva szerint nem okvetlenül ilyen drámai. A kijelentés vonatkoztatható egyszerűen a nyelvelsajátításra is: szavainkat mások viselkedésének megfigyelésével, különböző szituációkban való részvétel során tanuljuk meg, tesszük magunkévá. Tudományos ismereteket vagy vallásos meggyőződést is így építünk ki magunkban: előbb másoktól halljuk bizonyos témák kifejtését, majd – korábbi kommunikációs élményeinktől nem függetlenül – már mi gondoljuk tovább a hallottakat, és esetleg még sosem hallott következtetésre juthatunk. A nyelv és a kultúra elsajátítása tehát asszimilációval történik, amivel nincs is semmi probléma addig, amíg a kommunikáló felek közötti erőviszonyok nem válnak túlzottan aszimmetrikussá. Amikor azonban a dialógusban egyes résztvevők kezdenek túlzottan nagy befolyáshoz jutni, a dialógus monológgá válik, az egyéni hangok sokszólamúsága elhalkul és egyetlen szólam erősödik fel:

Lehet, hogy félelmetes lehet, hogy „Mások szavainak világában élek”, de ha veszem a szavakat, és bizonyos fokig magamévá teszem őket, akkor szerintem nagyon jó, amit Bahtyin mond, hogy egy szó mindig félig valaki másnak a szava, de azért félig az enyém is. De ebből a szempontból nagyon fontosak az erőviszonyok, mert ha csak veszem a szavaidat és csak ismétlem őket […], akkor ez a monologikus gondolkodáshoz és a tekintélyelvűséghez vezet, ahol csak egyetlen igazság és helyes gondolkodásmód van. Aztán ott van a másik véglet is, amikor teljesen elhatárolódom az emberektől, mert teljesen individuális vagy marginális vagyok. Azt hiszem, mindig egyensúlyt kell találni a két szélső pont között. Azt hiszem, most mondom ezt először, de voltaképpen állandóan egyezkedünk. […] Most, hogy erről kérdeztél, úgy kezdek beszélni a témáról, ahogy korábban nem.

Az, hogy a beszélgetés egészséges erőviszonyai megmaradjanak és szabadon megélt, az elmét fejlesztő tevékenységben vegyenek részt a felek, az élet minden területén fontos, de kiemelt szerepet játszik az oktatásban. A szó szerint megtanulandó definíciók egyszerű reprodukálása, a tankönyv vagy a tanár szavainak ismétlése nem fejleszti a kritikus gondolkodást, inkább bizonyos nézeteket mos be a diákok agyába. Elsősorban nem azzal van a baj, hogy bizonyos nézeteket megismernek és elfogadnak a diákok, inkább azzal, ha ezt mindenféle tudatos kritika, érdemi feldolgozás, más nézetekkel való összevetés, mérlegelés nélkül teszik, és maguk sincsenek tisztában azzal, mit és miért mondanak vissza szinte gombnyomásra. Ezekkel a problémákkal függenek össze Hannele Dufva jövőbeli tervei is:

Jó lenne megnézni, hogy milyennek gondolják a diákok azt az ideális beszélgetést, ami segíti őket a saját cselekvőképes énjük megalkotásában és a gondolataik szabad megfogalmazásában. És hogy milyen ennek az ellentéte, a tekintélyelvű, monologikus verzió. Ehhez diákok visszaemlékezéseit lehetne kutatni: mit mondanak a saját tanulási tapasztalataikról. […]

Most újabban megint feléledt az érdeklődés a tanárok és a diákok [tanulással kapcsolatos] elképzeléseinek kutatása felé, ami, mindketten tudjuk, egy nagy lépés előre, mivel azt hiszem, egyszerűen nem érthetjük meg a tanulási folyamatokat anélkül, hogy utalnánk az résztvevők saját perspektíváira. Biztos vannak általános és univerzális folyamatok [a tanulás folyamatában], de azt hiszem, hogy az embereket bizonyos háttérben meghúzódó elképzelések és érzelmek erősen befolyásolják közben.

A Jyväskyläi Egyetemen egyre népszerűbbek a nyelvtanulás és az érzelmek, a humor és a zene kapcsolatát vizsgáló kutatások. A diákok hangulata, a saját magukról, a tanárról, az iskoláról és a tantárgyakról alkotott elképzeléseik fontos szerepet játszanak a tanulás sikerességében. Ha a diákok unatkoznak, ha úgy érzik, hogy csak biodíszletként ülnek a helyükön, ha nem látják az adott tantárgynak semmi hasznát, az iskolai foglalkozások sorsa meg van pecsételve. Ha ellenben úgy érzik, hogy a tanórák róluk szólnak és nekik maguknak is fontos szerepük van a történések, a beszélgetések befolyásolásában, ha hallathatják a hangjukat és ők is nyitottak mások gondolatai iránt, minden esély megvan az értelmes és eredményes tanulásra.

A jókedv szárnyakat ad a tanulásnak is
A jókedv szárnyakat ad a tanulásnak is
(Forrás: Wikimedia Commons / MC1 Paul Seeber)

Diákok a tanulásról

A későbbiekben a diákok tanulással kapcsolatos elképzeléseit kutató, egyre gazdagabb irodalomból mutatunk be érdekes eseteket. Finn iskolákban szerzett tapasztalataink alapján pedig a fenti megfontolásokat a gyakorlattal szembesítjük.

Szabó Tamás Péter munkáját a Finn Akadémia 267880-as számú ösztöndíja támogatta.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 szeverna 2013. november 21. 21:02

érdekes gondolat,hogy a szavakat másoktól vesszük át,de talán máshogy nem is tehetnénk,hisz ki kell magunkat fejezni.más kérdés,hogy a szavakat miként használjuk : saját sorrendben,vagy ezt is másoktól vesszük át."mások szavainak világában élek" -ez az egyik része : miként használjuk a szavakat.a másik része : mennyire befolyásolja személyiségünk,egyéniségünk kialakulását a társadalom,a környezetünk szokásai,elvárásai.véleményem szerint a környezetünkben megismert viselkedésformák,tulajdonságok válogatásával és egyes-számunkra kedvező-tulajdonságok kiemelésével alakítjuk ki személyiségünk.amely legkésőbb 20-25 éves korra kifejlődik.attól függ mennyire vagyunk befolyásolhatók.ha azok vagyunk,akkor valószínűleg a társadalmilag "elfogadott" formát vesszük fel,tehát csekély az "önmegvalósítás".ha viszont kiválogatjuk a nekünk megfelelő tulajdonságokat és ezekkel a tulajdonságokkal fordulunk a külvilág felé (vállalva,hogy nem leszünk népszerűek) akkor sajátos egyéniséget "hozhatunk létre".feltéve,ha ez nem csak a figyelemfelkeltés eszköze.gondolom én.

Információ
X