nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Rettegés a szabadságtól

„Át vagyunk esve a ló túlsó oldalra” – írja olvasónk. Ebben egyet is érthetünk, kérdés csupán az, hogy melyik a ló egyik oldala, mikor estünk át a másikra, és nem lenne-e jobb minél hamarabb visszamászni.

Fejes László | 2015. április 24.
|  

Általában nem szokásunk levélíróink személyét felfedni, ám mivel Gábor nevű olvasónk közéleti tevékenységére is utal, ez alkalommal kivételt teszünk:

Szabados Gábor ny., ám a Hócipőben aktív újságíró vagyok. Észrevételem-megjegyzésem:  Igyekszem egyetérteni a toleráns nyelvészekkel (a legutóbbi cikk kapcsán ragadtam tollat), de úgy vélem, lassan-lassan - vagy nem is olyan lassan - át vagyunk esve a ló túlsó oldalra. Ha jól érzékelem, a tendencia az: mindent szabad, amit sokan használnak. Beszélnek. Biztos vagyok benne, hogy Ön is kapásból fel tudna sorolni olyan szavakat, amelyeknek (ma még?) nincs helyük a köznyelvben, a tévében beszélt-hallott nyelvben, pláne az írott nyelvben. Vajon eljön az idő, amikor az osszuk (kijelentő mód) is elfogadott lesz?  Vagy például a fagylajt, gardántengely, heggesztés és ezernyi társuk? Lehet, hogy vaskalapos vagyok - bár nem vélem magam nyelvtannácinak -, de ez most kikívánkozott belőle.

A „legutóbbi cikk”, melyre Gábor utal, minden bizonnyal az egyenlőre használatáról szóló írásom. De lássuk, mit is mondd Gábor? Először is hangsúlyozza, hogy ő megengedő, toleráns, de úgy érzi, valahol meg kell húzni a határt, van, amit nem szabad megengedni. Ezt azzal indokolja, hogy ha a határt nem húzzuk meg, akkor előbb-utóbb „mindent lehet” – igaz, nem mondja meg, hogy ez miért lenne baj.

Ez vajon melyik oldal?
Ez vajon melyik oldal?
(Forrás: Wikimedia Commons / Edward Duncan (1803–1882) John Ferneley (1782–1860) nyomán)
Mindenki toleráns(nak gondolja magát)

Mielőtt megengedőnek mondanánk magunkat, mindig gondoljunk arra, hogy mindenki toleránsnak véli magát. Még a legintoleránsabbak is úgy adják elő álláspontjukat, hogy „én nem irtanám ki őket, de mindet kitelepíteném”, vagy „semmi bajom velük, de csinálják a négy fal között”. A szegregálók is arra hivatkoznak, hogy „nekik is vannak ugyanolyan ülőhelyeik, csak a busz másik felében”, sőt képesek olyanokat kijelenteni, hogy „nekik is jobb egymás között, nem érzik feszélyezve magukat” stb.

Mindezzel persze nem azt szeretném mondani, hogy mondjon Gábor amit akar, ő bizony nyelvtannáci. A nyelvtannácit nem az jellemzi, hogy nem szeret bizonyos szavakat, alakokat, kifejezéseket, hanem az, hogy másokat támad, megaláz, diszkriminál, ha ilyeneket használnak. Mindössze arra szeretnék figyelmeztetni, hogy mindenki úgy érzi, hogy ő tudja, mi meddig normális, éppen ezért ő lenne az, aki meghúzhatná a határt. Éppen ezért minden esetben, amikor határt szeretnénk húzni, gyanakvónak kell lennünk, méghozzá elsősorban önmagunkkal szemben. Valóban vannak racionális érveink a korlátozásra, vagy csak saját ízlésünk alapján szeretnénk megálljt parancsolni? És ha úgy tűnik, hogy vannak racionális érveink, akkor ezek tényleg objektív érvek-e, vagy szándékosan úgy gyűjtöttük össze őket, olyan előfeltevésekből indultunk ki, hogy a végeredmény minket igazoljon?

Hová vezetne ez?

Érdekes módon minél szigorúbban szabályoz egy társadalom egy kérdéskört, tagjai annál inkább hajlamosak azt képzelni, hogy összeomlana a világ, ha a szabályokon enyhítenének. Ahol a női bokát vagy hajtincseket takarni kell, ott hajlamosak azt hinni, hogy ezek kivillanásától egyenes út vezet a nő megkívánásáig, onnan pedig nincs megállás az elcsábításáig és megerőszakolásáig. Ahol azonnali megkövezéssel büntetik a házasságon kívüli szexet, ott hajlamosak azt hinni, hogy ennek híján azonnal mindenki mindenkivel lefeküdne, felbomlanának a családok. A fogamzásgátlás vagy a homoszexualitás ellen is szokás azzal érvelni, hogy „ha mindenki ezt csinálná, akkor kihalna az emberiség”. A hatvanas években a fiúk hosszú hajviselete ellen képesek voltak olyan érveket felhozni, hogy ezzel eltűnne a különbség férfiak és nők között (pedig ekkor is ismertek voltak Zrínyi, Thököly vagy Rákóczi portréi).

A valóság azonban az, hogy a társadalomban elég jól működnek az önszabályozó rendszerek. A kivillanó női bokának csak ott van szexuális töltete, ahol ez egyébként tabu. Ahol rendszeres a házasság előtti szex vagy a házasságtörés, válás, ott ez járhat ugyan fájdalmakkal, de a világ ettől még megy tovább. Aki fogamzásgátlót használ, az is szül gyereket, sőt gyakran a melegek is megtalálják annak módját, hogy saját gyereket nevelhessenek – ha ebben nem akadályozzák meg őket. Ma pedig aligha akad épeszű ember, aki kifogásolná, ha egy fiúnak hosszú haja van – ennek ellenére (vagy ezért?) a hosszú haj ma a fiúk körében nem is népszerű, viszont egyetemi professzorok körében is előfordul.

Hajdú Mihály nyelvészprofesszor (1933–2014)
Hajdú Mihály nyelvészprofesszor (1933–2014)
(Forrás: oroshaza.hu)

Persze senki nem állítja, hogy a szabadság nem vezethet gondokhoz. Számos történetet ismerünk régi házasságokról, amikor a szülők által összeházasított pár idős korára teljesen egymáshoz csiszolódott, elválaszthatatlanok lettek, és hálával gondoltak szüleikre, akik egymáshoz erőltették őket. Ma pedig számtalanszor tapasztaljuk, hogy ha egy párkapcsolatban konfliktusok alakulnak ki, akkor a felek nem is törekednek ezek megoldására, hanem azonnal új társat kezdenek keresni. Persze egyoldalú lenne ez alapján a régi rendszer mellett érvelni, hiszen megfeledkeznénk azokról a párokról, akik sosem tudtak kijönni egymással, vagy ahol az egyik fél inkább a másik életére tört. De el kell ismernünk, hogy mindkét rendszernek lehetnek hátrányai.

Ami a szabad párválasztás és a válás mellett szól, az az, hogy mindenki maga felelős a sorsáért. Aki rosszul dönt, az maga viseli a következményeit, illetve maga kísérelheti meg hibás döntéseit korrigálni. Az újabb döntési lehetőség persze egyben lehetőség újabb rossz döntésekre is – de emlékeznünk kell arra, hogy a rossz döntéseket a régi rendszer sem zárta ki.

Lényeg, hogy ragadjon a bélyeg

Ugyanez a helyzet a nyelvvel kapcsolatban is. Magyarországon a huszadik század második felére az egekbe csapott a nyelvhelyességi hisztéria. Nyelvművelés már Kazinczy idejében volt, de akkor ez a nyelv „csinosítását”, gazdagítását jelentette, nem egyes formák üldözését. Csak az ezt követő korszak kezdte el nyesegetni a „szabálytalan” képzéseket, a 20. század pedig az idegenszerűségek (elsősorban a jövevényszavak) ellen fordult. Csak a 20. század második felétől kezdtek igazán megbélyegezni eredeti magyar formákat, vagy éppen idegen szavak használatát azért, mert azokat az eredetitől eltérő hangalakban vagy jelentésben kezdték használni. Valójában ekkor estünk át a ló túlsó oldalára.

Nem érezhetjük nyeregben magunkat
Nem érezhetjük nyeregben magunkat
(Forrás: Wikimedia Commons / Pitke / GNU-FDL 1.2)

Abszurd módon a megbélyegzés gyakran csak a helyesírási szabályzaton alapul. Így például a Nyugatban a mindig és a mindíg formával egyaránt találkozhatunk – ez azért elég erős érv amellett, hogy mindkettő megfelelt a kulturált, választékos nyelvhasználatnak. Aztán valakik úgy érezték, hogy szabályozni kell, hogy melyik formát használjuk, és az előbbi mellett döntöttek – valószínűleg azért, mert a szóban történetileg az -ig rag van meg; igaz, a mindig jelentésében ez már nem játszik szerepet, egy egyszerű nyelvhasználó aligha jönne rá. És mivel eldöntötték, hogy a mindig „a helyes”, ettől kezdve az, aki leírta a mindíget, rögtön műveletlenségéről, kulturálatlanságáról tett tanúbizonyságot, és megkapta, hogy „még helyesen írni se tud”, meg „kilóg a kapa a szájából”.

Nem azt kell tehát kérdeznünk, hogy mi lesz akkor, ha eltűrjük a mindíget, hanem azt, hogy ha a nyugatosoknak jó volt mind a kettő, akkor nekünk miért kell választanunk? Sőt: honnan vette, veszi a bátorságot magának bárki, hogy az egyiket helyesnek, a másikat helytelennek mondja ki?

Természetes, hogy az osszuk (kijelentő módban is) elfogadottá válhat, ahogy mára lényegében azzá vált az eszek, iszok, vagy ahogy tárgyas ragozásban is a kapnánk, és nem a kapnók alakot használjuk – holott a hatvanas években még ezt is borzongással emlegették a nyelvművelők.

Ami Gábor példáit (fagylajt, gardántengely, heggesztés) illeti,  ezek ma szokatlannak tűnnek, de ha általánossá válnak, akkor a legtermészetesebben fogjuk használni őket – mint ahogyan számos szót ma is „hibásan” használunk. A hold például a mai magyarban szabályosan hó lenne (ebben az alakban meg is van ’hónap’ jelentésben, illetve magában a hónap szóban). A -d kicsinyító képző, a hódnem keverendő össze a hasonló alakú állatnévvel! – tehát eredetileg ’holdacska’ volt. De hogy lett belőle hold? Úgy, hogy az -ol- ~ -ó- ingadozás számos szóban megvan (volt ~ vót, bolt ~ bót), és a nyelvhasználók úgy érezték, ebben az esetben is valójában a hold lenne az eredeti alak. (Persze közrejátszhatott az is, hogy a két hód megkülönböztethető legyen, de ez nem feltétlenül volt szükséges, hiszen számos azonos alakú tövünk van, ráadásul ragozott formában – hódat vs. hódot – ezek is különböznek.) A hold alakot tehát csak egyvalami teszi helyessé: az, hogy így használjuk.

Ottomán hód
Ottomán hód
(Forrás: Wikimedia Commons / A. Özgür Erdemli / GNU-FDL 1.2)

Ez pedig igenis helyessé teheti a fagylajt, gardántengely, heggesztés alakokat is. Ne felejtsük el, hogy ezeket azért tartjuk ma borzalmasnak, rettenetesnek, mert valaki(k) borzalmasnak és rettenetesnek kiáltotta (kiáltották) ki őket. A hibát mi magunk követtük el, méghozzá akkor, amikor elhittük, hogy az ilyen alakok használata az ostobaság vagy a műveletlenség jele, civilizációnk összeomlásához vezethet stb.

Hasonlatos ez a helyzet ahhoz, ahogy most a törvény a marihuánához és az alkoholhoz viszonyul: bár az előbbi nem károsabb, mint az utóbbi, az előbbi fogyasztását a törvény bünteti, és sokan szörnyűségnek tartják, az utóbbit a törvény nem szankcionálja, és a társadalom jelentős része még  nagy mértékű fogyasztásához is elnézéssel viszonyul. A megbélyegzés természetes része az emberi viselkedésnek – csak éppen időnként érdemes felülvizsgálni, hogy nem tévedésen alapul-e.

Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy a megbélyegzés is különbözőképpen működhet a társadalom különböző alrendszereiben. Társaságban büdöset szellenteni illetlenségnek számít, holott ezt az ember nem mindig tudja kontrollálni – ugyanakkor rágyújtani egy cigarettára elfogadott, sőt, sok dohányos meg is sértődik, ha arra kérik, hogy ne gyújtson rá, vagy oltsa el már égő cigarettáját, ne büdösítse környezetét. Ezzel szemben a törvények bizonyos helyeken tiltják a dohányzást, de szellentésért semmilyen körülmények között nem büntethet meg a rendőr. A két rendszer talán össze is függ egymással, hiszen számos dohányos nyilván azért érzi illetlenségnek, ha megkérik, hogy ne gyújtson rá, mert az adott helyen a törvény ezt nem tiltja – úgy véli, ez az azt jelenti, hogy semmi és senki nem tarthatja vissza a füstöléstől.

Ezzel szemben a helyesírással éppen az ellenkező a helyzet. A helyesírási szabályzatban szereplő dolgokat felfoghatnánk ajánlásnak is, és kezelhetnénk a kérdést úgy, hogy a szabályzat a mindig alakot ajánlja – ebből nem kellene annak következnie, hogy a mindíg rosszabb. Ebben bizonyára az iskola a ludas – nem elégszik meg az akadémiai helyesírás tanításával, de mindenféle bunkónak, műveletlennek, rossz magyarnak bélyegzi a tanulókat, ha nem képesek azt követni. Ez a szemlélet mélyen beleivódik a gyerekbe, és felnőttként sem képes levetkőzni – miközben a helyesírást csak igen töredékesen sajátította el.

Sőt a tulajdonképpen még csak nem is kodifikált nyelvhelyességgel is ez a helyzet. A gyerek megtanulja, hogy számos kifejezés, amit ő is nap mint nap használ, „tulajdonképpen rossz”. Egyes formákat igyekszik levetkőzni, és persze lecsap másokra, ha használatukon kapja őket. Mindezt nem feltétlenül rosszindulatból teszi, hanem azért, mert elhitették vele, hogy ezek valamilyen „felsőbb” („tudományos”) értelemben rosszak. És itt jönnek képbe a nyelvészek, akik szólnak, hogy dehogy...

Heggesztés
Heggesztés
(Forrás: Wikimedia Commons / USAF)

Felesleges korlátok

Sokan a szigorúan szabályozott sztenderd, az irodalmi norma őrzésének szükségességét azzal indokolják, hogy ennek híján a nyelvhasználók össze-vissza kezdik el használni a nyelvet, és megszűnik a nyelvi egység. Ezzel a gondolatmenettel azonban számos hiba van.

Először is az, hogy már korábban is láttuk, hogy a társadalom önszabályozó rendszer. Azért, mert a házasságtörést a törvény nem bünteti, még nem fogja mindenki megcsalni a párját – még akkor sem, ha házasságot sem kötött vele. Attól még, hogy egy fiúnak senki nem szól azért, mert hosszú a haja, nem mindenki fog hosszú hajat hordani.

Ugyanígy attól még, hogy nem kell a nyelvhasználónak attól félnie, hogy valaki beszól neki az általa használt szavak, formák vagy írásmódok miatt, nem jelenti, hogy nem fog törekedni az általánosan elterjedt gyakorlat követésére. (Amibe persze az is belefér, hogy időnként tudatosan el is tér tőle.) Ma sem elsősorban azért igyekeznek követni a normát, mert félnek a nyelvtannácik megjegyzéseitől – az ő létük legfeljebb járulékos kellemetlenség.

A helyzet az, hogy a nyelvhasználat valóságának már ma sincs sok köze a helyesírási szabályzatban és a nyelvhelyességi kézikönyvekben leírtakhoz. Ezek csak arra jók, hogy az Index vagy a 444, vagy akár a nyest kommentelői tudjanak mire hivatkozni, amikor a normától való eltérésen van kedvük hörögni egy sort. Ilyenkor hivatkoznak arra, hogy hova süllyedt a világ, csakhogy ezt tennék akkor is, ha a Nyugat kerülne a kezükbe. A nyugatosok annyival voltak szerencsésebbek, hogy az ő idejükben még nem volt annyi minden szabályozva.

Minden egész eltörik?

Az egyetlen olyan félelem, amelynek van valamennyi racionális alapja, az az, hogy a korlátok nélkül fejlődő magyar nyelv felbomolhat, olyan változatai alakulhatnak ki, melyek beszélői már nem értik meg egymást. Ez bekövetkezhet akkor is, ha a beszélők normákat követnek: elég, ha különböző normákat kezdenek követni. Ezek a normák kialakulhatnak földrajzilag, de különböző társadalmi csoportokban is.

Az egyik félelem az, hogy a határon túli magyarok körében alakul ki országonként egymástól és a magyarországitól is különböző nyelvhasználat. A különbségektől való rettegés azonban erősen eltúlzott, hiszen a nyelvjárások között korábban is voltak eltérések, ez mégsem veszélyeztette a megértést. Ma a nyitott határok, a gyors utazás lehetősége, a telekommunikáció a korábbinál szorosabb érintkezést tesznek lehetővé, ez pedig mind a közös norma kialakítás a felé hat. Persze végbe mehetnek olyan társadalmi folyamatok, amelyek e változatok távolodását okozzák, de ezekben az esetekben a nyelvi távolodás legfeljebb tünet – a társadalmi folyamatokat kell befolyásolni.

Szélmalomharc
Szélmalomharc
(Forrás: Wikimedia Commons / Jnn / CC BY 2.0)

A tüneti kezelés nem segít, csak ronthat. Képzeljük el, hogy a szlovákiai és erdélyi nyelvhasználókat megbélyegezzük azért, mert nem a magyarországi formákat – pontosabban: a magyarországi önjelölt szabályzók által meghatározott formákat – használják. Mi lehet erre a reakciójuk? Csak annyi, hogy ha az ő nyelvük nem „jó magyar”, akkor majd nem akarnak „magyarul” beszélni, azaz szándékosan arra fognak törekedni, hogy kialakítsák saját normájukat, és minél több olyan alakot, kifejezést használjanak, mely eltér a magyarországi normától, és jelzi különállásukat. Éppen hogy a sztenderdizálás felesleges erőltetése és szűkítése az, ami a minden magyar anyanyelvű számára közös sztenderdet veszélyezteti.

Hasonlatos ez a korlátozás ahhoz, amikor egy kereszteződésbe teljesen feleslegesen tesznek közlekedési lámpát. Ha amúgy sincs nagy forgalom, akkor nem segíti a balesetek elkerülését, viszont feltartja a közlekedőket. Ráadásul azokat, akik tudják, mennyire felesleges, arra csábítja, hogy átlógjanak a piroson – ehhez hozzászokva pedig elindulnak akkor is, amikor nem kéne. A másik fél pedig abban a tudatban óvatlan, hogy neki szabad a jelzés – és megvan a baj. A túlszabályozás éppen arra csábít, hogy azért se tartsuk be a korlátokat.

Mindebből bizonyára érthető: amikor ma úgy tűnik, hogy átesünk a ló túloldalára, valójában csupán szeretnénk visszamászni az egyikre. Olvasóink pedig eldönthetik, melyik oldalra állnak. 

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X