nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Egy magyar adeptus
Nyelvújító bogárral a fejében

A 280 évvel ezelőtt Erdélyben született bécsi magyar testőríró, Báróczi Sándor fordítói munkásságával elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar irodalom és nyelvújítás terén. Kazinczy is mestereként tekintett a latinnal szemben a magyar nyelv védelméért harcoló szerzőre. Báróczi azonban alkímiával is foglalkozott: az alábbiakban e téren kifejtett nézeteivel ismerkedhetünk meg.

Horváth Krisztián | 2015. június 4.
|  

Nem állítható, hogy az a kérdés: mi a tudomány és hol is vannak a tudomány határai, minden történelmi korban ugyanolyan megítélés alá esett volna. Az alkímiát ma a közgondolkodás nem tekinti tudománynak, de nem volt ez mindig így. Isaac Newton (1642-1727), kinek modern kori (tudományos) gondolkodásunk igen sokat köszönhet, maga sem idegenkedett az alkímiától: évtizedeken át készített ilyen tárgyú feljegyzéseket is, melyek köteteket töltenének meg; könyvtárának tizede alkímiai tárgyú írásművekből állt.

Az alkímia évezredes története során az alkimisták kutatásai számos területre kiterjedtek: az aranycsinálás mellett az örök élet elixírét is keresték, de a reneszánsz korában felmerült a homunkulusz, a lombikban előállítható ember kérdése is kutatási területként. Az arisztotelészi világképben a világ négy elemből (tűz, víz, levegő, föld) áll, így minden létező anyag (így a fémek is) e négy elem különböző arányú ötvözete. E rendszeren belül logikus a feltételezés, hogy az arányok megváltoztatásával más anyagokat lehet előállítani – akár aranyat is. Az alkimista kísérletek így a helyes arányok megtalálására vonatkoznak: ebben az értelemben az alkimista mágusként egyfajta isteni munkát végez, kvázi teremtőként lép fel. A létezés nagy láncolata így e világkép felfogásában távolról sem pusztán materiális: a földi és égi szférák mellett a szellemvilág, démonok is jelen voltak benne. Ha úgy tetszik, az alkímia szerint minden anyagnak van „lelke” – az arany lelkének megkövesült, porított változata az alkimisták által olyannyira keresett bölcsek köve. Távolról sem meglepő e világkép keretei között, ha (a már említett Newton mellett, őt megelőzően) olyan nagyságok is foglalkoztak alkímiával, mint Albertus Magnus, Ramón Llull, Roger Bacon, Aquinói Szent Tamás vagy éppen Paracelsus.

A felvilágosodást megelőző világképben az alkímia minden probléma nélkül megtalálta helyét, a felvilágosodással és e világkép átalakulásával azonban fokozatosan kezdett kicsúszni azon területről, melyet ma tudományosnak szokás tekinteni. Magyarországon a felvilágosodás korában már szintén furcsán kezdtek tekinteni azokra, akik alkímiával bíbelődtek.

Alkimista műhely ábrázolása 1580-ból
Alkimista műhely ábrázolása 1580-ból
(Forrás: Wikimedia Commons)

Egy magyar beavatott

Az alkímia nem szűnt meg létezni egyik napról a másikra: még 1853-ból is van Magyarországon bejegyzett aranycsinálási szabadalom. Igazi érdekességként pedig a magyar felvilágosodás korából rendelkezésünkre áll Báróczi (Báróczy, Bárótzi) Sándor (1735-1809) egy írása, melyben kiáll az alkímia mellett.

Az erdélyi származású bécsi magyar testőríró Barcsay Ábrahám és Bessenyei György társaságában műfordításai révén hallatlan erőfeszítéseket tesz a magyar nyelvújítás terén: ilyen irányú munkásságáról már a korabeli hazai sajtó is írt. 1790-ben Báróczi A védelmeztetett magyar nyelv című írásában kiáll a latin helyett a magyar nyelv hivatalossá tétele mellett.

Báróczi azonban évtizedeket tölt el alkímiai kutatásokkal is. A hazai felvilágosodás korában ilyen irányú tevékenysége azonban még legszűkebb környezetében is értetlenkedésre talál. A Báróczit irodalmi és nyelvújítói munkásságáért mesterének tekintő Kazincy Ferenc egy levelében így ír:

„Én is amellett vagyok, hogy az előttünk ismeretlen dolgokat biztosan nem tudjuk megítélni. [...] Ha azonban nekem Báróczy [...] azt mondja, hogy egy mágikus tükörből látni lehet, mit csinál az egyik vagy a másik, ha nekem Báróczy azt mondja, hogy az iskolák azzal, hogy nem lehet távolba hatni, bolondságot tanítanak, akkor kénytelen vagyok azt gondolni, hogy valami nincs rendben a fejében. B[áróczi] mutatott egy fémdarabot, amelyet ólomból sárgarézzé változtatott. Nem mondtam neki ellent. De amikor már azt magyarázta, hogy mindez csak bizonyos konstellációknál, bizonyos imák elmondása közben következhet be, már tudtam, hogy bogár van a fejében [...]” (249-250. oldal)

Báróczi 1790-ben készül el A mostani adeptus vagyis a szabadkőmívesek valóságos titka című francia regény fordításával, mely azonban csak halála után, 1810-ben jelenik meg nyomtatásban. Az alkimista témájú regényhez Báróczi ír egy előszót is: ebben összefoglalja az alkímiával szemben felhozott ellenérveket, melyeket pontról pontra igyekszik megcáfolni.

„A mostani adeptus vagyis a szabadkőmívesek valóságos titka
„A mostani adeptus vagyis a szabadkőmívesek valóságos titka

Érvek és ellenérvek

Báróczi kilenc pontban foglalja össze az alkímia elleni érveket, majd sorra válaszol ezekre. Az alkímia ellenzői szerint először is „a dolgoknak neme [...] nem változhatik”. Ahogy kutyából nem lesz szalonna, fából vaskarika, úgy aranyat sem lehet „csinálni”, vélik az alkímia ellenzői. Báróczi szerint ez ugyan igaz, ám voltaképp a növénynemesítéshez hasonlóan az alkimisták sem tesznek egyebet, csupán egy közönséges fémet tesznek tökéletesebbé: arannyá.

A második ellenérv szerint arany csak a természetben jöhet létre, s ehhez is hosszú idő kell. Az alkimista képtelen erre, főleg nem rövid idő alatt. Báróczi szerint az alkimista az aranycsináláshoz is szükséges bölcsek kövének keresése során nem tesz egyebet, mint a természet alapvető törvényeit kutatja, és megpróbálja azokat megismételni – lehetőség szerint rövidebb idő alatt.

A bölcsek kövét kereső alkimista Joseph Wright 1771-es festményén
A bölcsek kövét kereső alkimista Joseph Wright 1771-es festményén
(Forrás: Wikimedia Commons)

A 3–6. számú, az alkímiával szemben felhozott érveket Báróczi így írja le:

„[3.] Hogy ha igaz lenne, a királyak, kik olly sok kőltséget fordíthatnak reá, eddig régen kitanálták vólna.

[4.] Hogy sokakat lehet látni, kik az aranycsinálás mesterségének keresésében koldúlásra jutottanak, senkit sem pedig, ki meggazdagodott vólna általa.

[5.] Hogy ha tanáltatnak aranycsinálók, miért nem segéjtik ki a fejedelmeket a háború könnyebb folytathatására.

[6.] Hogy Pál, Péter, János, mindnyájan tanúlt emberek, eleget próbálták, de nem vihették semmire is.” (104–105. oldal)

A 3–4. pontok cáfolására Báróczi valóságos listát állít össze az általa sikeresnek ítélt közrendű alkimistákról és alkimista uralkodókról (utóbbiak közt II. Rudolf német-római császárt és magyar királyt is megemlítve). Az 5. ellenvetésre adott válaszában Báróczi filantróp és pacifista világszemléletére is fény derül. Véleménye szerint az alkímia tudományába beavatott (adeptus) személy igazi filozófushoz méltóan „nemhogy eszköz kívánna lenni a vérontásra, sőt ha tehetségében állana, örökre kiirtaná nemcsak a háborút, hanem még a háznépek és egyes emberek között való villongásokat és versengéseket is.” A hatodik kérdésre adott válaszában Báróczi így fogalmaz:

„Bár Pál, Péter, János, kik mindannyian tanúlt emberek vóltanak, semmire sem vihették is ezt a tudományt, abból még nem következik, hogy a tudomány nem igaz: mert lehet valaki egyebekben igen tanúlt ember, de azért ebben a tudományban [...] mégsem fogja tudni, miként tanálhassa fel magát: mert más tudományokat nyilván tanítanak, és a mester azon igyekezik, hogy mentől tisztábban és megfoghatóbban adhassa a tanítványának elejébe, úgyhogy ha lehetne, szintúgy tölcsérrel tőltené fejébe. Ezt ellenben nemcsak hogy nyilván nem tanítják, hanem még inkább titkolják; és ha egy helyt csak valamennyire is tisztácskábban írnak róla, másutt ismét ellene mondanak, és mindeféle mesékkel és példabeszédekkel egészen elhomályosítják.” (144–145. oldal)

Ez egyben válasz a hetedik ellenérvre, mely szerint olyat még nem látott a világ, hogy egy alkimista a széles nyilvánosság előtt bizonyította volna aranycsinálási tudományát. Ugyan miért is tenné, mondja Báróczi, hiszen „az adeptusok nem szoktanak dobbal, trombitával a piacra kimenni”, hogy titkos, rejtett (okkult) tudományukat hirdessék.

A nyolcadik vádpont az alkimisták ellen azt a vélekedést fogalmazza meg, hogy itt aranycsinálásról szó sincs, csak bűvészkedésről: az alkimista már eleve elrejti az aranyat azon anyagok közé, melyek közül aztán utólag – láss csodát – „kinyeri” azt. Báróczi szerint, bár vannak csalók, nem kell „a gyermeket a feredővel együtt kiönteni, a valóságos philosophusokat a sophistákkal egy sorba tenni”.

Végül az utolsó állítás úgy szól, hogy csalás az egész alkímia, mert több alkimista börtönben vagy a vérpadon végezte. Báróczi erre azt mondja:

„A’ semmit sem próbál: mert ez éppen csak annyit tészen, mintha valaki azt mondaná, hogy itt egy papot elzártanak, amott pedig mást felakasztattanak, ergo nem igaz a religió”. (158. oldal)

Kazinczy részéről így talán nem meglepő az alkímia iránt olyannyira elkötelezett Báróczival kapcsolatban tett alábbi fájdalmas és sajnálkozó felkiáltása egy másik leveléből:

„Milyen kár egy olyan ember elvesztegetett idejéért, mint Báróczy!” (248. oldal)

Báróczi minden bizonnyal meg volt győződve az alkímia tudományának védelmére mondott igazságáról, de az alkímia mellett elmondott védőbeszédének zárásaként némileg önkritikusan, megengedve a tévedés lehetőséget, úgy foglal állást, hogy az alkímia „megérdemli ugyancsak, hogy a mi nemzetünk előtt is, legalább mint celebris error [’híres tévedés’], közelebbről legyen ismeretes”. E véleményével az utókor is csak egyetérteni tud.

Forrás

Torda István (szerk.): Magyar aranycsinálók. Írások az alkímiáról a felvilágosodás korából. Magvető, Budapest, 1980

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X