nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
  • mederi: @arafuraferi: 21 Hát bizony, az írott források, és képek, néha(?) becsapják az embert..
    2022. 12. 05, 20:36  Álszölkup garázdálkodik a Wikipédián
  • mederi: @Fülig James: 18 Kiegészítés a válaszomhoz. -Megnéztem a linket, de az nem az ural szó ere...
    2022. 11. 29, 10:54  Urál‒Altaj
  • mederi: @Fülig James: 18 Az idéző jelben lévő kérdő mondatrészt magából a cikkből idéztem, de nem ...
    2022. 11. 28, 21:55  Urál‒Altaj
  • Fülig James: @Fülig James: Alighanem itt arról lehet szó, hogy az obi-ugor összeesküvés végül, a 18. sz...
    2022. 11. 26, 11:19  Urál‒Altaj
  • Fülig James: @szigetva: Azt a reményt mederi pénzéből finanszírozzák, csak ő nem tud róla.
    2022. 11. 26, 11:12  Urál‒Altaj
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
„Legalább kétfelé ír az ember”

Késve huppanok le az asztalhoz a kávézóban, kissé aggódva, hogy lesz-e elég idő az interjúra. Lackfi János azonban nyugodtan, anekdotázva, vidáman hömpölygő mondatokban beszél gyerekekről és felnőttekről, követelőző mesefigurákról és arról, hogy milyen érzés érettségi tételnek lenni.

Tóth-Bogár Katalin | 2009. június 9.
|  

Az igény mint múzsa

A rólad szóló írások, veled készült beszélgetések nagy része foglalkozik a gyerekeknek írt munkáiddal. Úgy tűnik, mintha a gyerekverseidet és meseregényedet nagyobb nyilvános érdeklődés kísérné.

Alkalom szüli az interjúkat, és az utóbbi időben megszaporodtak gyerekkönyveim – ez mindenképp közrejátszhat ebben. Szerencsésen összetorlódtak a hosszabb idő alatt keletkezett írások. Eredendően a „nem gyerekirodalom” felől jövök: „komoly” irodalmi viselt dolgaimról számos tanulmány, recenzió jelent meg – nyilván „felnőttíróként” könyveltek el. Ugyanakkor az is biztos, hogy Magyarországon a gyerekirodalomra olykor több reflektorfény esik, főként az online médiában, mint az úgynevezett felnőttirodalomra.

A te munkásságodra mennyire hat vissza, hogy mi az igény? Így is, úgy is ugyanazt írnád, vagy alkalmazkodsz a piachoz?

Valamilyen ösztönző hatása mindenképp van, de én a két gyermekem miatt, az ő „világlátásuk” hatására kezdtem gyerekverseket írni. A felkérések, igények persze mindig múzsának számítanak, ez régóta így van a művészetben. Ettől függetlenül, aki jól ír, annak ez külső behatásra is megy, aki pedig amúgy sem, annak alkalmilag sem sikerül. De egy egészséges ösztönzés, mint amit én tapasztaltam a Kövér Lajos színrelép esetében, úgy gondolom, nem árt.

Ennek egészen érdekes története van: egy időben a Kövér Lajos utcában laktunk, Zuglóban. Amikor kísérgettem a gyerekeket az óvodába, sokat faggattak Kövér Lajosról (azóta kiderült egyébként, hogy drámaíró volt), én pedig kitaláltam hozzá egy roppant nagydarab, igen jó szándékú figurát. Akkor már született is valami mesekezdemény, de nem sokáig jutottam vele, és a történet ott felejtődött digitális labirintusomban, a számítógépen.

Ezután a Petőfi Irodalmi Múzeum összeállított egy Mesefotel című CD-t, amelyen ma élő meseírók különböző nyelvekre lefordított meséi szerepeltek, és tőlem is kértek hozzá szöveget. Küldtem is, csakhogy azt hittem, hogy egy másikat csatolok, mivel Kövér Lajosról időközben teljesen elfeledkeztem. Amikor aztán a francia fordító dicsérte Kövér Lajost, nem értettem – utánanéztem, és akkor láttam, hogy ezt a mesét mellékeltem a levélhez. Így támasztottam fel a sírjából ezt a figurát... Majd, amikor már kiadói igény is volt rá, tényleg meg kellett írnom a teljes kötetet. A második része pedig tulajdonképpen olvasói kérésre keletkezett: kaptam egy tréfás megrendelést egy tíz év körüli kisfiútól: „kedves író úr, ezennel megrendelem Öntől a Kövér Lajos folytatását.” Nem ígért ugyan „mesés” vagyont, de jelezte, hogy nagyon várja a továbbiakat... nos, a levél megtette a magáét.

Az utóbbi időben egyébként komoly, illusztris szerzők sompolyogtak át a gyerekirodalom területére, részben azért, mert nem mindegy, hogy mekkora példányszámban jön ki egy-egy könyv. Ezek ráadásul rendszerint szép, színesen illusztrált, keménykötésű könyvek, amelyek annak idején elérhetetlennek tűntek a primer irodalom számára.

A gyereknek megvesszük a szép könyveket, de magunknak nem feltétlenül?

Valahogy így. A felnőtteket leköti a munka. A mi harmincas-negyvenes korosztályunk akár hónapokig-évekig is megvan olvasás nélkül, de ha egyszer gyermeke születik, a legtöbbünk igényes, és elképzelhetetlennek tartja, hogy a kicsi könyv, mese nélkül nőjön fel. Amit nem veszünk meg maguknak, a gyereknek megvásároljuk. Több nemzedékembeli anyukától hallottam, hogy hosszú idő után a kicsije mellett érzett rá újra az olvasás örömére.

Emiatt egyébként, ha ez nem lenne túl bombasztikus szó, azt is mondhatnám, hogy ez küldetés: mert az ember, amikor szó szerint véve a gyerekek számára ír, nemcsak a gyerekeknek, hanem legalább annyira a felnőtt közönségnek is alkot. A Doktor Bubó vagy A Mézga család egyaránt szól felnőtteknek és gyerekeknek, és felnőttként azon szórakozunk, amiket gyerekkorunkban nem értettünk, hiszen akkor meg máson mulattunk. És ez minden jó gyerekirodalmi alkotásra vonatkozik: idézhettem volna a Pompom meséit vagy a Harisnyás Pippit is.

Hősök és ősök

Vannak-e Kövér Lajosnak irodalmi ősei?

A Lindgren-figurák például. Már a mindkét kötetet bemutató Békés Pál is felhívta a figyelmet, hogy Astrid Lindgren világához hasonlóan itt sem jelenik meg a hagyományos mesék sötét oldala; a gonoszok nem is olyan gonoszok; nem működik a Grimm-féle modell. Gyerekolvasóim abszolút erőpozícióban érezhetik magukat: egyáltalán nem kívántam pedagógiai irodalmat létrehozni, ám a szöveg ettől még növelheti a világba vetett bizalmat. Persze egy vidám mese nem feltétlenül hurráoptimista: itt is vannak emberi szomorúságok, veszteségek – eszem ágában sem volt rózsaszín babaszobává hazudni a világot. Mint a legtöbb mai magyar meseíró, nyelvileg nagyon sokat köszönhetek többek között Csukás Istvánnak és Lázár Ervinnek. Nem gondolom, hogy a mai magyar irodalom a forradalmi korszakát élné, és gyökerestül fel kellene forgatni. Vannak élő tradíciók, jó törekvések, „egyszerűen csak” jó műveket kell írni a gyerekeknek és a felnőtteknek is.

Kell-e ehhez az, hogy egy írónak saját gyerekei legyenek?

Talán nem feltétlenül szükséges, ott van örök példának Weöres Sándor, aki magamagának tudott a gyereke lenni... A fiatal írók-költők generációjában rengeteg tehetséges alkotó van. Miért kéne megvárniuk, amíg gyermekük születik? Én mindenesetre megfertőztem néhányukat a gyerekirodalom-vírussal, a laboreredmények pedig elképesztően jóra sikeredtek! Erről tanúskodik a Csodaceruza folyóiratban megjelenő rovatom, az Aranysityak: minden számban más költő csapja fejébe a nevezetes föveget, én pedig miniesszével kísérem a verseket. Acsai Roland, Babiczky Tibor, Filip Tamás, Finy Petra, Kiss Judit Ágnes – néhány név a jó huszonöt alkotóból. Ez a sorozat lassan antológiává kerekedik.

Gyakran megfordulsz az olvasóid között?

Elég sokat járok Magyarország-szerte a kisiskolásokhoz, óvodásokhoz, de a középiskolásokhoz is. Az egyik legérdekesebb érzés egyébként bemenni és „leadni magam” mint érettségi tételt (a kortárs szerzők szabadon választhatóként szerepelnek); ebben is szereztem némi rutint, mert nyolc-tíz helyen kértek ilyesmire. Zavarba ejtő, de egyszersmind nagyszerű dolog, ha módom van élő irodalomként megjelenni – holott tanügyileg, ugye, kifizetődőbb a halott író, akinél nem áll fenn a veszély, hogy „elromlik”, és nem is perel az utókorral...

„Te nagyon jó verseket írsz...”

Mennyire fontosak az írónak az ilyen találkozók? Tulajdonképpen egyfajta marketing?

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor persze van egy marketingoldala is, de számszakilag nem kifizetődő tevékenység. Ilyenkor önnön cégéremként hordozom körbe a műveimet, és ha szimpatikusnak találnak, az a műveim iránti érdeklődést is növeli. Ám ezt elég nehéz lenne kimatematikázni. Az írói létezésnek ez a része persze negligálható: mondhatnám, hogy nem érek rá ilyesmire, és nem megyek sehová. Lázár Ervinnek állítólag volt a telefonja mellett egy fatáblácska, amin annyi állt: NEM. Aki ismerte, megkérte Ervint, hogy fordítsa meg a táblát, és utána állt elő a meghívással...

Ami engem illet, nagyon élvezem az olvasókkal való találkozást. Úgy gondolom: az írónak kutyakötelessége megadnia a műveinek ezt az „infrastruktúrát”.

Nagyszerű élmény gyerekekkel verset írni is, elképesztő rugalmas elmék, úgyhogy szívesen járok könyvtárakba, iskolákba írásműhelyeket vagy felolvasásokat tartani. Esztergom, Veszprém, Komárom, Makó, Szatymaz, Kiszombor, Ruzsa, Pusztamérges, Mórahalom, Szombathely, Nagykovácsi, Székesfehérvár: íme néhány állomás az elmúlt évből, és az idén is számos ígéretes találkozó áll előttem. (Három nagyobb utazásra kerül sor az első félévben: Brüsszelbe, Dijonba és Montrealba, de ez már más lapra tartozik.)

Az efféle vidékjárásra persze csak az kapható, aki kedvet érez hozzá, és tud bánni gyerekekkel. Nekem ezzel hál' Istennek sosem volt gondom: nehezen tudtam volna elkerülni, hogy a gyermeki szellem megérintsen... Munka bizony ez is, meg kell tanulni alkalmazkodni a legkülönfélébb publikumokhoz. Az egyik legextrémebb esetem az volt, amikor öt-hatodikosok és nagycsoportos óvodások voltak összeszervezve egy találkozóra – kétfelé kellett játszanom, mert máson nevettek, másra reagáltak a kicsik és másra a nagyok.

Ezek szerint azonnali visszajelzést is kapsz a gyerekektől...

Ilyenkor érzem, hogy az irodalom, amit magányos dúvadként egy íróasztalnál művelek, él és működik – ez óriási dolog. Hiszen miért is írok tulajdonképpen? Persze, létrehozni bármit jó, tehát létezik irodalmi „funkcióöröm”, ami akkor is megvan, ha magam vagyok a magam olvasója. Ha a saját mércémet megütöm, az már eredmény. Valljuk be azonban, titkon a legszikárabb szerző is többre vágyik ennél az egyszemélyes kalandnál.

Nagyon örülök a tudós irodalmárok elismerő visszajelzéseinek, de az sem akármilyen érzés, amikor mondjuk egy nyári szünet előtti utolsó órán beterelik szegény gyerekeket a könyvtárba, hogy engem hallgassanak. Még rövidebbre is fogom a mondandóm a kedvükért. Kifelé egy kislány mégis odajön hozzám, és annyit mond: „te nagyon jó verseket írsz”. Ez elismerés a javából. Sok olvasó érdekes módon azt hiszi, az írónak úgysem számít, hogy egy-egy alant élő emberhangya szereti-e a szövegeit vagy sem, pedig nagyon is fontosak az ilyen – úgymond – laikus visszajelzések. Valószínűleg még annak is, aki arisztokratikus módon tagadja.

Többfelé írni

Tudatosan máshogy beszél az író gyerekhez, felnőtthöz? Vagy csak ahogyan másképp szólsz a gyerekeidhez és a szüleidhez?

Talán valahogy így, bár van, aki azt mondja, a kétféle irodalom nem választható szét. Weöres Sándor váltig állította: ő világéletében egyetlen verset sem írt gyerekeknek... A legtöbb gyerekíró viszont „kétfelé” dolgozik, vagyis a „felnőttirodalomból” jön; inkább az a ritka, ha egy kiemelkedő író csak gyerekeknek alkot. Nálam nagyon határozottan szétválik, amit gyerekeknek és amit felnőtteknek írtam. A gyerekeknek íródott művek keletkezése sokkal-sokkal több örömet ad, kevesebb vesződséggel jár, egyfajta felhőtlen jam session.

Ha pedig gyerekekhez beszélek, hozzájuk egészen másfelől közelítek, mint a felnőtt hallgatósághoz. Persze vannak interferenciák, és végső soron ugyanazokat a gondolatokat, élettapasztalatokat próbálom eljuttatni hozzájuk is, mint a felnőttekhez. Hiszen tulajdonképpen magamat tálalom, illetve azt, hogy mi a véleményem a világról – csak természetesen mások az eszközök.

Ez annyit tesz, hogy más a szókincs?

Más a szókincs, talán a hozzáállás is: egészen más természetű például az író-olvasó viszony. Sok felnőtt olvasómmal fordult elő, akivel a weboldalamon keresztül rendszeres kapcsolatba kerültünk, hogy miután egészen bensőséges hangon leveleztünk, a személyes találkozás inkább zavarba hozott. Nem vagy nem rögtön tudtunk túllendülni a felnőtt gátlásosságon, és közvetlenül onnan folytatni élőben, ahol virtuálisan abbahagytuk. A kisiskolások, akik olvasták a verseimet vagy a Kövér Lajost, legközelebb már kis beszélgetés után egyből belém karolnak vagy megsimogatnak, elmondják bizalmas dolgaikat... nyilvánvalóvá teszik, hogy mi nagyon jóban vagyunk egymással, holott „felnőtt értelemben” ez alig számítana ismeretségnek.

Hangsúlyoztad, hogy alapvetően mégis a felnőtt irodalom felől jössz.

Persze, számít az „akadémikus rangsor” is. Természetesen vágyom a felnőttebb, komolyabb, strukturáltabb dolgok megírására. Aztán persze megtörténhet, hogy egyetlen kicsi gyerekvers marad meg mindabból, amit írtam. Ha egyáltalán megmarad valami, hiszen az utókor mindig nagy rejtély. A lényeg, hogy műfordítóként, szerkesztőként, dalok szövegírójaként, publicistaként, egyetemi oktatóként, íróként, költőként nem is csak kétfelé, hanem minél többfelé beszélve megpróbáljam minél többekhez eljuttatni azt az üzenetet, amelynek egyedül én vagyok a hordozója. Nem mintha az én életem bárkiénél különb lenne, hanem mert egyszerűen egyedi és megismételhetetlen, ahogy minden egyes Földre született emberé.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X