Nyelv és Tudomány: Elemzői körökben bevett megállapítás, hogy a politikai üzenetek mediatizálódtak. Mit kell érteni ez alatt?

Bajomi-Lázár Péter: Ez egy viszonylag friss történet: körülbelül ötven évvel ezelőtt Amerikában írtak először arról a Nixon és Kennedy közt lezajló televíziós választási vita kapcsán, hogy az elemzések inkább a vitázók színészi, mint politikusi képességeit értékelték. Vagyis a vita során nem azt nézték, hogy melyik jelöltből lenne a jobb elnök, hanem azt, hogy melyikük szerepelt jobban a vitában. A politikai események akkoriban még a médián kívül történtek, és a média legfeljebb úgy volt jelen, mint a fotográfus az esküvőn: pózoltak neki, de döntően nem befolyásolta az események menetét.

Ma már viszont kifejezetten a médiában és a médiának történik a politikai események jelentős része, vagyis a média nem utóidejű, hanem párhuzamos vagy – még inkább – előidejű szereplővé lépett elő a politikai életben. Cselekvéseiket és nyilvános szerepléseiket a politikusok aszerint komponálják meg, hogy az várhatóan milyen reakciót fog kiváltani a médiában és így a közönségben.

MirekP grafikája

nyest.hu: Ennek a folyamatnak köszönhető, hogy a politikai üzenetek ennyire leegyszerűsödtek?

B-L. P.: Ebben több tényező is szerepet játszik. Azzal, hogy az első világháború után a tömegek is választójogot kaptak, a politizálás megszűnt az elit privilégiumának lenni. Emiatt a politikai mondanivalót is úgy kellett megformálni, hogy azzal meg lehessen szólítani a tömegeket – a választóknak azt a széles rétegét, akiken voltaképp az múlt, hogy ki jut be a parlamentbe. Ez pedig oda vezetett, hogy egyszerű, frappáns, vizuálisan is könnyen megjeleníthető üzenetek kerültek előtérbe. Minél több embert szólít meg egy politikus, annál egyszerűbben kell fogalmaznia, hiszen a legkevésbé tájékozott választópolgárhoz kell igazítania a mondanivalóját.

Ezen kívül történt még egy fontos változás a '70-es és a '90-es évek között: hirtelen nagyon sok médium jelent meg. Létrejöttek a kábeltelevíziók, a műholdas csatornák, az FM-rádiók, majd az internet. Ennek eredményeként a hírverseny sokkal erősebb lett az egyes médiumok között, és ez a politikusokat is egyfajta versenyre késztette. Ma már minden közszereplőnek igyekeznie kell, hogy valamilyen jól eladható, bombasztikus, szórakoztató – és lehetőleg rövid – történettel tudjon előrukkolni.

Ugyanakkor a hírverseny hatására az elektronikus médiában való szereplési idő – az úgynevezett sound bite-ok (azok a pillantok egy tudósításban, amikor az interjúalany saját maga, saját hangján beszél – a szerk.) hossza – is lecsökkent. Hogy mennyire, arról viszonylag pontos mérések születtek. Az 1968-as amerikai elnökválasztási kampányban például egy politikus átlagosan 43 másodpercig beszélhetett megszakítás nélkül, 1988-ban viszont már csak 9 másodpercig. Vagyis a politikusoknak ugyanazt a mondanivalót kellene negyedannyi időbe belesűríteniük. Ez nyilvánvalóan azzal jár, hogy ezek az üzenetek egyre egyszerűbbekké, egyre populistábbá válnak.

Bajomi-Lázár Péter

Derűlátás és pesszimizmus

Nyest.hu: A társadalomra nézve ez milyen következményekkel jár?

B-L. P.: Erre vonatkozóan létezik egy optimista és egy pesszimista megközelítés. Az értelmiség fanyalog, mert szerintük ezáltal az emberek nem kapnak megfelelő tájékoztatást. A másik tábor viszont csodálatos dolognak tartja a fejleményeket, mert így azok számára is fogyaszthatóvá válik a politika, akik nem olvasnak napilapot, és máskülönben kiszorulnának a politikai diskurzusból. E szerint az optimista olvasat szerint tehát egyfajta egyenlősítés történt, a demokrácia kiteljesedése.

nyest.hu: Felmerül a kérdés, lehet-e egyáltalán érdemi üzenetet megfogalmazni néhány másodpercben.

B-L. P.: De az is kérdés, hogy ez egyáltalán számít-e. Lehet, hogy egyáltalán nem. Mert amikor azt mondjuk, hogy ez fontos, arra a feltevésre építünk, hogy az emberek racionálisan hozzák meg a döntéseiket. Vagyis mindenféle forrásból tájékozódnak, megnézik az egyik, majd a másik párt programját, összehasonlítják azokat, aztán ennek fényében szavaznak. Holott az emberek döntő többsége egyáltalán nem így határoz, hanem érzelmi alapon. Aztán utólag valamilyen indokkal igazolják a döntésüket.

nyest.hu: Ön mit gondol, kinek van igaza? Az optimistáknak vagy a pesszimistáknak?

B-L. P.: Én hajlok az optimista álláspont felé. Ha megnézzük, hogy az utóbbi időszakban kik robbantották ki a legnagyobb politikai botrányokat Magyarországon, akkor az derül ki, hogy az RTL Klub és a Blikk élen járt ebben. A költségvetési botránnyal például elsősorban ők foglalkoztak, míg a közszolgálati média lapított, a pártos lapok pedig csak nagyon óvatosan nyúltak a kérdéshez, nehogy valamilyen érdeket megsértsenek.

Napirend és erkölcs

nyest.hu: A politikai kommunikáció egyik fontos célkitűzéseként szokták emlegetni a tematizálás fogalmát, vagyis azt, hogy a politikusok igyekeznek a számukra kedvező kérdésekre terelni a média, és így a választók figyelmét. Ez mindig működik?

B-L. P.: Sokszor működik, sokszor viszont nem. Utóbbira jó példa az, amikor Medgyessy Péterről röviddel a miniszterelnökké választása után megszellőztették D-209-es múltját. Akkor az egyik oldal sikeresen tematizálta a közbeszéd napirendjét – meglepő módon viszont ezzel az információval nemhogy csökkent volna Medgyessy népszerűsége, hanem nőtt. Tehát hiába sikerült a közbeszédet tematizálni, az adott téma értelmezésében már nem sikerült érvényesíteni az eredeti elképzeléseket.

Ezen kívül azért sem olyan könnyű ma már a tematizálás, mert belépett a képbe egy teljesen új tényező: az internet. Ennek hatalmát jól illusztrálja például a Clinton-Lewinsky-botrány. Ez egy olyan ügy volt, amiről a nagy média is tudott, de nem akarta megírni. A blogokon viszont rövid idő alatt annyira elterjedt a hír, hogy a végén már nem lehetett nem tudomást venni róla. Ez az egész pedig odáig vezetett, hogy akkoriban a szenátus majdnem megvonta a bizalmat Clintontól – vagyis a történelem kereke akár meg is fordulhatott volna.

Nyest.hu: Érdekes, hogy egy magánéleti történés mennyire képes befolyásolni a politikusról alkotott képet – holott nyilvánvalóan a politikai teljesítmény lenne az elsődleges.

B-L. P.: Korfüggő, hogy egy társadalom mennyire vevő az effajta tematizálási törekvésekre. John F. Kennedyről például 2003-ban megjelent egy könyv, ami megírta, hogy az elnök úr a kora összes nagy színésznőjét, sztárját ágyba vitte. Erről az újságírók már a 60-as években is tudtak, csak éppen nem írták meg.

Hogy ma miért van annyi ilyen típusú botrány? Nem valószínű, hogy azért, mert a politikusaink kevésbé erkölcsösek lennének, mint régen. Sokkal valószínűbb, hogy a társadalom morális normái változnak, illetve a médiumok versengéséből adódóan sokkal nehezebb megúszni az efféle stikliket, mint egykor.

Pénz és szőnyeg alá söprés

Nyest.hu: Ezek szerint erkölcsi kérdésekben mi egy megengedő társadalom vagyunk? Nálunk is keringtek hasonló magánéleti pletykák egyes politikusokról, de egyik ügy sem dagadt közbotránnyá.

B-L. P.: Mert a dolog nemcsak kor-, de országfüggő is. Amikor például a franciáknál kiderült Mitterand-ról, hogy van egy házasságon kívül született lánya is, akkor a média mindent megtett, hogy botrányt csináljon az ügyből. A társadalom viszont – egy kevésbé konzervatív társadalom –, erre egyáltalán nem volt vevő. Úgy tűnik, a magyarokról is elmondható, hogy kevésbé érzékenyek a normasértésekre.

Ezt alátámasztja egy kutatásunk is, amiben azt vizsgáltuk, hogyan reagált a brit és a magyar társadalom a költségvetési botrányra. Náluk is megtörtént ugyanis az, ami itt; hogy a képviselők nagyon sok mindent közpénzekből számoltak el. Nagy-Britanniában ebből nagy ribillió kerekedett, sok képviselő lemondott, visszafizették a pénzt, és most azon törik a fejüket, hogyan szerezhetnék vissza a választói bizalmat. A média még mindig napirenden tartja a kérdést, mert az érdekli az embereket. Nálunk ezzel szemben elég hamar lekerült az ügy a napirendről: vagy azért, mert az embereket nem érdekelte, vagy azért, mert az újabb botrányok egyszerűen kiszorították a képből – hiszen a címlapon egyszerre maximum két szenzáció szerepelhet. De az is egy lehetséges ok, hogy itt kicsi a sajtó: míg egy-egy nagy presztízsű nemzetközi lap több mint száz oldalas, nálunk nincs 20 oldal egy országos napilap. Vagyis az újságírók túl vannak terhelve, és nem tudják folyamatosan rajta tartani a szemüket egy-egy témán.

nyest.hu: H ezt a fajta sok utánajárással járó munkát jobban megfizetnék, valószínűleg az újságíróknak is nagyobb érdekük lenne egy adott téma mellett kitartaniuk.

B-L. P.: Ebben is lehet valami, bár egy másik kutatásunk azt mutatja, hogy a tényfeltáró újságírás nem is kerül olyan sokba. Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy nem a nagyok csinálják, hanem a kicsik. A tényfeltáró írások legnagyobb részét ugyanis a szinte hétről hétre tengődő hetilapok közlik. Vagyis úgy tűnik, nem a pénz a legfontosabb akadály.

Apátia, korrupció és demokrácia

nyest.hu: Az is lehet, hogy az emberek egyszerűen megcsömörlöttek a politikai sárdobálástól; attól, hogy nálunk a politikai kommunikáció kimerül annyiban, hogy amit a saját oldalunk csinál, az jó, a másik pedig úgy, ahogy van, pocsék. Ez a fajta kiábrándultság is oka lehet annak, hogy egy ilyen horderejű kérdést, mint a költségvetési botrány, egyszerűen a szőnyeg alá lehet söpörni nálunk.

B-L. P.: Lehet, hogy az embereknek elegük van a politikából – de ha megnézi a választási részvételt a különböző országokban, akkor azt fogja látni, hogy Magyarországon a lakosságnak átlagosan körülbelül a 70 százaléka megy el szavazni, míg például az Egyesült Királyságban csak mintegy 50 százalék. Vagyis a választási részvétel alapján nem mondhatjuk, hogy az állampolgárok közömbösek. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy az utóbbi idők rengeteg szavazása és népszavazása egyszerűen komolytalanná, megbízhatatlanná tette a politikát sokak szemében. Szinte sehol sincs annyi szavazás és népszavazás Európában, mint nálunk – kivéve talán Svájcot.

Az viszont biztos, hogy a politikusokba vetett bizalom meredeken csökken a rendszerváltás óta. De van, aki erre azt mondja, hogy ez természetes folyamat. Hogy amikor egy autokratikus rendszer átfordul demokráciába, akkor magától értetődően növekszik a korrupció. Mert korábban csak egy politikai elitet kellett eltartani, most meg minimum kettőt. Mind a két tábornak megvan a maga holdudvara, amelynek szívességeket kell tennie. És néhány évtizednek el kell telnie ahhoz, hogy a korrupció csökkenjen, az újságírók pedig lerántsák a leplet a piszkos ügyekről. Persze nem törvényszerű, hogy ez az idilli állapot bekövetkezik, de mindenesetre a nyugat-európai demokráciák is keresztülmentek ugyanezen a fázison. Az ezzel foglalkozó vizsgálatok szerint mi még a korrupció emelkedő szakaszában tartunk.