nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
„’Corruptio’-é vagy ’korrupczió’? ... már egészen meghonosult nálunk”

„Eszméletlen, tehetség és tekintély nélküli, csakis a hatalomvágy által vezetett kormány, corrupcionális eszközökkel szerzett és fenntartott többség, népet zsaroló, országot pusztító, minden nagyobb szabású akciót megbénító kormányrendszer, koldussá, reménytelenné tett nép, rendetlenül, összevissza kormányzott ország, minden férfiasságot, önzetlenséget nélkülöző szervilizmus, és minden liberalismust, valódi alkotmányosságot lábbal tipró önkény...”

Horváth Krisztián | 2017. augusztus 16.
|  

Korábban már olvashattunk arról, milyen is volt a Monarchia Magyarországán a választási korrupció helyzete és megítélése, és arról is, hogy a választási győzelmet elért politikusok a dualista Magyarországon miként is vélekedtek arról, hol húzódik az a bizonyos határ a közérdek képviselete és a magánhaszon keresése között. Az alábbiakban arra láthatunk néhány példát, a modern pártpolitizálás hazai kezdeteinek idején a Monarchia Magyarországán milyen eszközei és lehetőségei voltak az ellenzéknek azzal kapcsolatosan, hogy a kormányzati korrupciós ügyek állandó megszellőztetésével saját pozícióját erősítse és értelemszerűen ezzel egy időben gyengítse a kormányt.

„Nemzeti Korrupcióellenes Program”

150 évvel a kiegyezés után Cieger András Politikai korrupció a Monarchia Magyarországán című könyvét és a Monarchia Magyarországának sajtóját olvasva érdemes elgondolkodni azon, hogy a (korabeli) ellenzék kezében miért is válik az egyik leginkább forgatott – bár kétélű – fegyverré a kormányzati korrupciós ügyek állandó felhánytorgatása. A stabil kormánytöbbséggel szemben a korabeli ellenzéknek a kormányzat korrupciós ügyeinek megszellőztetése egyrészt lehetőséget kínált egyes kormányzati politikusok lejáratásához, devalválásához, másrészt ezek állandó hangoztatásával az ellenzék képes volt önmagát a közvélemény előtt fontosabbnak láttatni, mint amilyen az a valóságban volt. Ebben a harcban az ellenzék egyik legfontosabb fegyvere a sajtónyilvánosság volt.

Corruptio optimi pessima – a legjobbak romlása a legrosszabb
Corruptio optimi pessima – a legjobbak romlása a legrosszabb

A függetlenségpárti úgynevezett Szélsőbal nevű párt (később Országos 1848-as Párt) részéről Simonyi Ernő (1821–1882) például nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint Lónyay Menyhért miniszterelnök (1871–1872) megbuktatását. 1872 januárjában Szombati Lapok néven külön hetilapot is indított, mely a kormányzat korrupciós ügyeit volt hivatva feltárni: a Szombati Lapok foglalkozik a kormány által megkötött vasúti és egyéb középítkezési szerződésekkel, a pályáztatási és engedélyeztetési eljárásokkal, a közpénzek felelőtlen kormányzati felhasználásával; de nem fukarkodik konkrét kormányzati szereplők támadásával, egyes kormánypárti politikusok vagyongyarapodásának vizsgálatával sem. Simonyi azonban nem csupán a sajtón keresztül, de parlamenti beszédeiben is hatalmas támadást indít a miniszterelnök ellen. Saját ilyen jellegű megnyilvánulásairól a Kossuth szellemi örökségét képviselő Simonyi Ernő így ír magának Kossuth Lajosnak:

„Én, mint a kormányzó úr látta, kikeltem a corruptio ellen. Azt is mondhatom, hogy beszédemnek a házra nagy hatása volt, de a szó elhangzik és a mai kormányunk a cynismusnak azon fokát elérte, hogy az ilyen kikelésekkel mit sem gondol és így van az összes nemzet is, sokkal hatalmasabb szó kellene ehhez, mint az enyém, hogy a mi népünket lethargiájából felrázni lehessen.”

Kossuth üdvözli a szándékot, támogatja Simonyi lapját, tanácsokkal is ellátva őt – hiába azonban a folyamatos támadás, Simonyi hamarosan úgy érzi, mindez nem elég célja eléréséhez.

„Az ellenzék tele van korrupciós ügyekkel”

Simonyi a korrupció ellen folytatott harcában egyedül érzi magát, ill. sajnálattal állapítja meg, hogy a nagyobbik ellenzéki párt (az ún. Balközép Párt) maga is érintett a korrupcióban, ezért az is nem támogatja Simonyi harcát a kormány ellen:

„...az is nagy baj, hogy a corruptio dolgában nincsen egy jó secundánsom [segédem] sem. A balközép ezen a pontot csak gyengén érinti, mert vannak tagjai akikre rájuk lehetne hasonlót olvasni.”

Egy 1872-ben Kossuthnak írt levelében Simonyi az alábbiakat írja a Balközépről:

„...ugyan protestál, de azért többet geschäftel mint sok jobboldali. Miután pedig a Geschäfteket csak a kormány beleegyezése mellett lehet tenni, az aki mélyen benne van az üzletekben, sok hitelt nem érdemel. Váradynál pedig az egész képviselői állás nem egyéb, mint Geschäft, azt mondják róla, hogy Máramarosban egy lakházat épített magának, mely 100.000 forintjába került, pedig igen szegény ügyvéd volt, mikor Pestre jött, már azután ilyen házhoz még nevezetes vagyon is szükséges. Az ilyen emberek szilárdságára építeni nem lehet és ilyenek Ivánka [Imre] és Podmaniczky Frigyes is.”

Ellenzékiként a Fővárosi Közmunkák Tanácsában: Podmaniczky Frigyes
Ellenzékiként a Fővárosi Közmunkák Tanácsában: Podmaniczky Frigyes

A Simonyi által itt említett ellenzéki politikusok mindegyike – komoly pénzzavarba kerülve – a kormánypárttól kapott anyagi segítséget, különböző pozíciók és ezzel járó jövedelmek formájában. Míg Várady Gábor (1820–1906) több vasúttársaság igazgatóságában is helyet kapott, Ivánka Imre (akinek a nevével korábban már találkozhattunk) az Északkeleti Vasúttársaság vezérigazgatója volt 1878 és 1891 között, Podmaniczky Frigyes (1824–1907) pedig történetesen éppen Andrássy Gyula volt miniszterelnök személyes közbenjárására lett a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagja, 1873 és 1905 között. Erősen valószínűsíthető, hogy a nehéz anyagi helyzetükből kormánypárti közbenjárásra így kimenekített ellenzéki képviselőknek talán már nem állt érdekében korrupciós ügyekkel oly hevesen támadni a kormányt, mint ahogy azt Simonyi szerette volna.

„Blöff, blöff és blöff”

A Balközép politikusai közül azonban voltak olyanok is, akik összhangban Simonyi Lónyayt érő támadásaival, a miniszterelnököt korrupcióval vádolják – derül ki Cieger András említett könyvéből; ilyen volt Csernátony Lajos, akinek a nevével korábban már szintén találkozhattunk. Csernátony, aki nem csupán parlamenti beszédeiben, de a sajtó szélesebb nyilvánossága előtt is támadja Lónyay miniszterelnök aránytalan gazdagodását, az általa alapított Ellenőr című lapban így ír 1872 őszén:

„[...] a minisztereknek nem kellene, nem tapintatos, nem illik, nem szabad legkevesebb okot avagy csak ürügyet is szolgáltatni arra, hogy akárki, bármi indokkal és bármely célra rájuk mutathasson, mint az országos elszegényedés közepette is gazdagulókra [...] bármilyen lelkiismeretes legyen is a kormányzó férfiak jelleme és eljárása.”

Hozzá kell tenni, hogy Lónyay miniszterelnöknek saját pártjában is voltak ellenfelei, akik távozását sürgették: ennek kierőszakolására kiválónak mutatkozott az ellenzék által megszellőztetett és állandóan napirenden tartott korrupció kérdése. Ahogy azt azonban Cieger András említett könyvében írja:

„Lónyay tehát nem korrupt magatartása, hanem az általa képviselt kormányzati elvek, egyes intézkedései és politizálási modora („eréllyel kell kormányozni”) miatt bukott meg. Az ellenzék és bizonyos kormánypárti csoportok által alkalmazott korrupciós retorika – és az azt kísérő erkölcsi ellehetetlenítés – hatékonyabb eszközt kínált eltávolításához, mint például kormányzati programjának módszeres bírálata.”

 Közmunka- és közlekedésügyi államtitkári székből honvédelmi államtitkári székbe: Hollán Ernő
Közmunka- és közlekedésügyi államtitkári székből honvédelmi államtitkári székbe: Hollán Ernő

Különösen érdekes azt megfigyelni, hogy míg a miniszterelnök a korrupció szimbólumaként politikailag teljesen megbukott, más, a korrupciós ügyekben érintett kormányzati politikusok – esetleges kisebb-nagyobb bukdácsolással – képesek voltak talpon maradni a politikai küzdőtéren. Így történt ez Hollán Ernő (1824–1900) esetében is, aki ugyan távozni kényszerült a közmunka- és közlekedésügyi államtitkári székből, de bukása után néhány hónappal már honvédelmi államtitkárként tért vissza.

A bukott miniszterelnök, Lónyay Menyhért 1872 őszén tehetetlennek érezte magát a nemtelen és alaptalan vádaskodással szemben. Emlékirataiban így írt:

„Vannak nemtelen fegyverek melyek ellen nincs védelem, mert hasonlókhoz nem nyúlhatunk, ha csak önmagunkat azokkal, kik azokat használják egy sorba állítani s így lealázni nem akarunk. Hol tények s kézzel fogható s bebizonyítható tények nincsenek, ott kezdődik az ellenséges érzet által szított rágalom, alattomos célzások”, „...a méltatlan megtámadás ellen, azok, kikről feltehetem hogy ismernek, védelmemre nem keltek s munkásságom ennyi jutalomra is méltónak nem talátatott – megvallom ezt mélyen fájlalom...”.

Ha már ugyanakkor nemtelen eszközökről van itt szó, Lónyay egy ponton maga is elvesztette önuralmát: nevezetesen akkor, amikor Csernátony egyik, a miniszterelnök gazdagodását firtató felszólalása után az ellenzéki képviselőt azzal vádolja meg válaszában, hogy az 1850-es években besúgóként tevékenykedett. A „méltatlan megtámadás” ellen maga is „nemtelen fegyverek”-kel védekező miniszterelnök ezzel már saját párttársai szemében is végképp vállalhatatlanná válik – 1872 decemberében távozni kényszerül posztjáról.

Történetesen azonban nem csak Lónyay volt az, aki kételkedni látszott a róla terjesztett hírek igazában.

„A jövő elkezdődött”

Tisza Kálmán (1830–1902) – aki a kérdéses időszakban a Balközép vezetője volt, később azonban, miután 1875-ben pártja fuzionált a kormányzó Deák Párttal, az újonnan megalakult Szabadelvű Párt élén 15 éven át volt Magyarország miniszterelnöke – 1872-ben egy parlamenti felszólalásában (tehát még az ellenzék egyik vezetőjeként) a Lónyayt ért vádakkal kapcsolatban ezt mondta:

„nincs e hazában ember, aki jobban idegenkednék hitelt adni oly híreknek, melyek a magyar kormány férfiairól terjesztetnek, mint én”.

Mutatis mutandis, az egykori ellenzéki vezér azonban 1875 és 1890 között Magyarország miniszterelnöke is volt. A korabeli sajtót böngészve pedig hamarosan az a benyomásunk támadhat, a korábbi ellenzéki vezér nem csupán elődei nyomdokába lépett, de talán túl is tett azokon.

A Deák Párt és a Balközép 1875-ös fúzióban részt venni nem kívánó egykori kormánypártiak megalakították a Konzervatív Pártot, mely így ellenzékből bírálta az immáron általuk nagyon is korruptnak minősített Tisza-kormányt. A konzervatív ellenzék orgánumaként szereplő Magyarország 1880. május 1-jén pl. így ír:

„Eszméletlen, tehetség és tekintély nélküli, csakis a hatalomvágy által vezetett kormány, corrupcionális eszközökkel szerzett és fenntartott többség, népet zsaroló, országot pusztító, minden nagyobb szabású akciót megbénító kormányrendszer, koldussá, reménytelenné tett nép, rendetlenül, összevissza kormányzott ország, minden férfiasságot, önzetlenséget nélkülöző szervilizmus, és minden liberalismust, valódi alkotmányosságot lábbal tipró önkény, mindez külön-külön, de még inkább együttvéve nem csinálhat sehol a világon egyebet, mint forradalmi propagandát.”

Talán nem árulunk el titkot akkor, amikor azt mondjuk, hogy az ellenzék által a Tisza-kormány idején napvilágra hozott korrupciós ügyeket a kormánypárti sajtó távolról sem szemlélte olyan kritikusan. Az 1878-as választások alkalmával nyíltan a kormányt támogató Magyar Hírlap 1878. szeptember 3-i számában szereplő vezércikkében így ír:

„...nem nehezíthetjük a kormány helyzetét azáltal, hogy ha netelán valamely kisebb tévedést elkövetne is, az ellen felszólaljunk.”

A korrupt kormányzat és az azt bíráló (bár szintén korrupt) ellenzék kérdése azonban nem csupán 1875 előtt foglalkoztatta a sajtót és a közéletet, hanem a Tisza-kormány idején is.

A kor legnagyobb élclapja, a Borsszem Jankó 1880. február 8-i számában az alábbi elképzelt és vicces ellenzéki felszólamlás történik e tárgyban a Tisztelt Ház felé:

„T. ház!

Helyzetünk kóros. Honnan e kór? A kórrupczióból, melyet a kórmány folytat. Korhadt kór! Tisza Kálmán, ha neki képviselő kell, elmegy a piaczra s ott vásáról annyi rőf lelket és sing meggyőződést, amennyit akar – egypár rongyos kormánybiztosságot, dohányengedélyen, vasuti igazgatóságon  ... Gyalázat! ... Igaz, hogy mi ellenzékiek is szivesen elfogadunk efféle csekélységeket, de mi aztán legalább lehordjuk a kormányt. Mondassék tehát ki, hogy mindennemü fizetéses állást a kormány csak ellenzéki képviselőknek adományozhat, a kormánypárti képviselőséggel pedig csak tiszteletbeli hivatalok compatibilisek. Ugy ám uraim!

Mert vagy szükséges az ellenzék, vagy nem. Ha szükséges, kell hogy a kormány támogassa – ha nem szükséges, akkor meg istápolja azért, hogy fentartása által szükségtelenségét ad oculos bebizonyítsa. (Éljen! Az ellenzéki padokról sokan kezet szoritanak a szónokkal és gratulálnak.)”

A Tisza Kálmán képében megjelenő bába aggódva szól a vajúdó Corruptióhoz: „Ejnye lelkem tensasszonykáám, már megint!... olyan sürün egymás után... Fuskus lesz belőle...”. Erre a vajúdó Corruptio csak annyit mond: „Ne féljen galambom.”. A háttérben a padlón a Corruptio gyermekei korabeli politikusok képében
A Tisza Kálmán képében megjelenő bába aggódva szól a vajúdó Corruptióhoz: „Ejnye lelkem tensasszonykáám, már megint!... olyan sürün egymás után... Fuskus lesz belőle...”. Erre a vajúdó Corruptio csak annyit mond: „Ne féljen galambom.”. A háttérben a padlón a Corruptio gyermekei korabeli politikusok képében
(Forrás: Borsszem Jankó, 1880. február 9.)

A korabeli sajtó híreit olvasva könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy a dualizmus Magyarországán a korrupció a szomorú valóság része – erre utal a Borsszem Jankó 1885. augusztus 23-i  számában feltett szinte költői kérdés és a rá adott, kevéssé optimista válasz:

„’Corruptio’-é vagy ’korrupczió’? – Ugy hisszük, magyar orthographiával is lehet írni, mert már egészen meghonosult nálunk.”

A helyesírástól és attól függetlenül, hogy kormánypárti vagy ellenzéki körökben valósul-e meg, úgy tűnik, a kiegyezést követő évtizedekben a korabeli sajtóolvasó előtt az a kép alakulhatott ki, hogy a korrupció bizony a mindennapok része Magyarországon. Mindez azonban a sajtó, ez pedig a sajtószabályozás kérdését is felveti a dualizmus Magyarországán: ezzel a kérdéssel a folytatásban foglalkozunk.

Forrás:

Cieger András: Politikai korrupció a Monarchia Magyarországán. Napvilág Kiadó, Budapest, 2011

A magyar sajtó története II/2. 1867–1892. Főszerkesztő: Szabolcsi Miklós. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X