Előző cikkünkben bemutattuk, miért is futhatott be hatalmas karriert az anyanyelvi beszélő fogalma. Az a képzet, hogy vannak, akik „születésük jogán” tökéletes beszélői egy nyelvnek, ma is jelen van az oktatásban. De hogyan érzik magukat a nyelvtanulók? Egyáltalán: mit jelent „tanulni egy nyelvet”?

A nyelv csúcsaira nem mindenki érhet fel…
(Forrás: Wikimedia Commons / GNU-FDL 1.2)

Édes anyanyelveink

Egy vizsgálat során általános és középiskolai diákok és az őket tanító magyartanárok egyebek mellett a nyelvtan- és az idegennyelv-órákról alkotott elképzeléseikről nyilatkoztak. Egy tanárnő a nyelvi igényességről beszélt, és amikor a kutató megkérdezte, mit ért e kifejezés alatt, így válaszolt:

az igényességre gondolok, tehát arra, hogy […] az ember tényleg megfelelően tudja használni, amit elvileg megtanult, az anyanyelvét

A tanárnő megfogalmazása szerint az anyanyelvét a diák már, úgymond, megtanulta. Az igekötő használata azt sugallja, hogy ez lezárult folyamat: a diák már birtokában van az anyanyelvének, legfeljebb csak apróbb finomhangolásokra van szüksége, csak „megfelelően” kell használnia, ami a kezében van. Egy másik tanárnő arról beszélt, hogy a diák „elsajátította” az anyanyelvet, az tehát már az ő tulajdona. Ezekben a nyilatkozatokban az anyanyelv mint jól körülhatárolt, kézzelfogható valami jelenik meg, amit a maga teljességében birtokolni lehet.

A nyelvek egyértelmű körülhatárolása azonban a gyakorlatban nem igazán lehetséges. A következő interjúrészletben egy magyar–német kétnyelvű gimnazista lány beszél a családjukban zajló nyelvhasználatról. Anna 17 éves, édesapja a születése óta rendszerint németül szól hozzá:

annyira összeegyeztetem a két nyelvet, hogy […] van, amikor apukám németül szól hozzám és én úgy értem, mint hogyha magyarul mondaná, tehát hogy olyan, mint hogyha tényleg anyanyelvem lenne s van, amikor nem tudom megkülönböztetni, hogy most németül szóltak hozzám vagy magyarul.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Anna édesapja a német, édesanyja pedig a magyar nyelv használatát részesíti előnyben. Az anya nem mindent ért abból, amit az apa németül mond, ezért lányától szokott segítséget kérni:

Például anyukámnak valamit mondott apukám németül, tehát anyukám csak félig-meddig ért meg dolgokat, és akkor [mondja nekem, hogy] „na, fordítsál, Annuskám!”. És akkor, ú, mondom, mit is kell, mit is? Elmondta németül a mondatot, és akkor most ezen mit nem ért? (nevet)

Annának tehát az egyes konkrét élethelyzetekben nem okvetlenül kell elválasztania a nyelveket egymástól. A két nyelv különállósága akkor jelenik meg, amikor egy kommunikációs probléma – például az anya német szövegértési nehézségei – azt előtérbe hozzák. A nyelv használatának magától értetődő természetessége miatt érezheti úgy Anna, hogy számára nemcsak a magyar, hanem a német is anyanyelv: „mint hogyha tényleg anyanyelvem lenne”. Az elbizonytalanító „mint hogyha” arra utalhat, hogy – mint azt Anna az interjúban korábban elmondta – a szövegértés nem okoz számára problémát, de úgy érzi, beszélni alacsonyabb szinten tud németül, mint magyarul.

Mind a tiéd lehet!
(Forrás: Wikimedia Commons / Peng / GNU-FDL 1.2)

Kié a nyelv?

Egyes nyelviskolákban, de általános és középiskolákban is (főként két tannyelvű képzésben) anyanyelvi idegennyelv-tanárokat szerződtetnek. Ahol erre nincs lehetőség, ott is igyekeznek „anyanyelvi környezetből”, az angol esetében például az Egyesült Királyságból megrendelt tankönyvekből tanítani. Ezeknek az erőfeszítéseknek a hátterében az a cél áll, hogy a tanulók autentikus írott és beszélt nyelvhasználattal találkozzanak, miközben tanulják a nyelvet. Az autentikusságnak ez a kultusza azonban azt a képzetet is ki tudja alakítani, hogy egy nyelvnek igazán csak az úgynevezett anyanyelvi beszélők a „jó beszélői”: a többiek legfeljebb többé-kevésbé megközelíteni tudják az anyanyelviek privilégiumának tartott „teljességet”.

Az előző cikkünkben idézett nagyszótári definíció alapján Anna a magyar mellett a német nyelv anyanyelvi beszélőjeként is meghatározható: a németet kisgyermekkorától kezdve, családi környezetben folyamatosan használja, azonosul ezzel a nyelvvel (sőt, időnként a magyar és a német mintegy összeolvadva jelenti számára „az anyanyelvet”), és környezete is a német nyelv kompetens beszélőjeként tartja számon (hiszen édesanyja tőle szokott fordítást kérni). Ezzel együtt Anna – legalábbis saját meglátása szerint – nem tud mindent kifejezni németül, holott mindent tökéletesen megért. A valóságban járó-kelő anyanyelvi beszélők tehát nem azonosak azokkal a tankönyvek által elénk tárt ideális beszélőkkel, akik minden nyelvi feladatra maximális pontszámot kapnának.

Az előző gondolatmenetet megfordítva: vannak olyan beszélők, akik a legmagasabb szintű nyelvvizsgákat is teljesítik, gördülékenyen írnak, beszélnek, olvasnak és mindent megértenek egy adott nyelven, mégsem gondolják magukról azt, hogy annak a nyelvnek az anyanyelvi beszélői lennének. Claire Kramsch cikkében ilyen esetekre hoz példát; ezek egyike Eva, a lengyel származású diáklány, aki az Egyesült Államokban tanul. Eva beleszeret Tomba, aki Texasban nőtt föl. Eva folyékonyan beszél angolul, olyannyira, hogy bizonyos mértékben magas szintű nyelvtudása okozott gondot neki, amikor egy jó hangulatú beszélgetés során kedvese élénken elmesélt történetére reagált. Eva így emlékszik vissza önéletírásában:

I want to speak some kind of American, but which kind to hit? “Gee,” I say, “what a trip, in every sense of the word.” Tom is perfectly satisfied with this response. I sound natural enough, I sound like anybody else. But I can’t bear the artifice, and for a moment, I clutch.

Az amerikai nyelv valamelyik változatát akarom beszélni, de melyiket is válasszam? „Jesszusom”, mondom, „mekkora égés, a szó minden jelentésében.” Tom tökéletesen elégedett a válasszal. Elég természetesen hangzom, úgy, mint bárki más. De nem bírom elviselni ezt az mesterkéltséget, és egy pillanatra lefagyok.

Eva problémája saját hitelességével kapcsolatos. Számára természetes, hogy akik az Egyesült Államokban nőttek fel, joggal használnak szlenget, joggal beszélnek lazán. De van-e joga egy lengyel emigránsnak ahhoz, hogy amerikainak tűnjön? Nem csalás-e ez, nem hangzik-e hamisan az ő szájából a Gee vagy a trip? Nem kellene-e inkább úgy beszélnie, ahogy a tankönyvekben van, hogy mindenki számára világos legyen: ő egy idegen, aki jól megtanulta a nyelvet, de véletlenül sem „odavalósi”?

Megtalálták a közös hangot
(Forrás: Wikimedia Commons / Benjamin Vautier (1829–1898))

Birtoklás helyett részvétel

A nyelvek egymástól való éles elválasztása, területhez, nemzethez, születés adta nyelvi mindentudáshoz kötése régi hagyomány. A fenti példák azonban arra világítottak rá, hogy ennek a szemléletnek megvannak a korlátai. Különösen jól érezhetők az anyanyelvi beszélő kultuszának problémái a világnyelvekkel, például az angollal, spanyollal, franciával kapcsolatban. Ezek az egész Földön rendkívüli változatosságban vannak jelen, és „nem-anyanyelvi” (tehát az adott nyelvet idegen nyelvként tanuló) beszélőjük jóval több van, mint „anyanyelvi”.

A globalizáció körülményeihez alkalmazkodva a nyelvoktatás újabb áramlatai szakítottak azzal a hagyományos elképzeléssel, hogy egy nyelv egy „tiszta forrásból” – az anyanyelvi beszélő nézőpontjából – ismerhető meg a legjobban. Újabb tanulmányok szerint a nem anyanyelvi beszélők is teljes jogú tagjai egy nyelv használói körének. Többen, például a már említett Claire Kramsch, éppen ezért nem kedvelik a nyelvtanuló kifejezést, mivel az azt sugallja, hogy a tanuló valahol félúton van a nyelv ismeretének hiánya és annak tökéletes birtoklása között. Míg az anyanyelvi beszélő – a hagyományos nézetek szerint – eleve birtokában van a nyelvnek, a tanuló sosem éri el a teljességet, mindig „úton van”.

Szabó Tamás Péter kutatásait az Európai Unió 7. Keretprogramján belül megvalósuló Marie Curie Intra-European Fellowship program teszi lehetővé (ref. 626376)

Ezzel szemben kutatók a valóságot egyre inkább úgy jellemzik, hogy mindenki, az anyanyelvi és a nem-anyanyelvi beszélők is, állandóan úton vannak, nyelvi kompetenciáik különböző élethelyzetek során folyamatosan változnak. A birtoklás metaforáját a szakirodalomban egyre inkább a részvétel, a közös cselekvés, a párbeszéd képe váltja fel, amelynek során minden résztvevő tanul a többiektől, és maga is tanítja a többieket. Remélhetőleg ez a felfogás és az erre épülő nyelvoktatási gyakorlat sokak gátlásait segít leküzdeni.

Ajánlott irodalom

Dufva, Hannele. Language learning as dialogue and participation. In: Ellen Christiansen et al. (eds.), Problem-based learning for the 21st century. Aalborg University Press, 2013, 51–72.

Dufva, Hannele–Minna Suni–Mari Aro–Olli-Pekka Salo: Languages as objects of learning: language learning as a case of multilingualism. Apples, 2011. Vol. 5/1, 109–124.

Kramsch, Claire: Authenticity and Legitimacy in Multilingual SLA. Critical Multilingualism Studies, 2012. Vol. 1/1, 107–128.