Legutóbb Anonymus Gesta Hungarorumát tárgyaltuk ebben a sorozatban. A tudományos szakirodalom alapján felidéztük történetírói módszerét, vagyis megfigyeltük, hogyan kanyarít meséket a földrajzi nevek köré; továbbá hogyan talál ki sohasem volt hősöket és sohasem volt csatákat, és mennyire nincs fogalma arról, hogyan is történt eleink honfoglalása (nem mintha mi jobban tudnánk…). Nem Anonymus volt az első magyar történetíró. A neves szerző elődei műveiből is merített. Ezek a krónikák sajnos elvesztek, íróikról pedig még annyit sem tudunk, hogy nevük milyen betűvel kezdődött.

Anonymus tevékenysége után a magyar királyi udvarban tovább folyt a múlt fényezése. V. István uralkodásának idején is elkészült egy krónika. Szerzője talán Ákos mester lehetett, legalább is Györffy György és követői szerint. Ez a mű sem maradt fönn, köddé vált a múlt idők homályában, miként az első magyar gesta, melyből Anonymus dolgozott. Amikor még megvolt, további történetírók kölcsönözték ki a királyi könyvtárból, hogy belőle ihletet és adatokat merítsenek. Közülük elsőként Kézai Simon.

Simon mester IV. (Kun) László király udvari papja volt. Neve alapján (Simon de Keza) egy Keza/Kéza nevű településről származhatott. A gyanút erősíti, hogy a dürnkruti csata kapcsán Kézai Simon kiemelte a Basztech/Basztecs nembeli Renold hősiességét, akiről tudjuk, hogy Kézán volt birtokos. Renold vitéz tehát feltehetőleg a személyes ismeretség kapcsán került a magyar történelem legfényesebb lapjaira. Csánki Dezső oklevelekben megtalálta, hogy a Basztech-nemzetség által birtokolt Keza a Fejér megyei Kinza pusztával azonos. (Ez a Kinza napjainkban Alcsútdobozhoz tartozik – tudják, ahol Szent István talizott Szűz Máriával. Ha esetleg mégsem, Alcsút már csak Kézai jogán is beírta a nevét a magyar történelem legszebb lapjaira. Megjegyzendő, hogy újabban űrállomást is terveznek a szomszédos Felcsútra.)

Renold nevének említésén kívül a gesta több egyéb, apró adata is elárulja, hogy a szerző szűkebb hazája Fejér megye volt.

Anonymushoz hasonlóan Kézai is több forrásból dolgozott. Felsorolása szerint a következőkből:

Sokféleképpen és sokféle módon megírták már a különböző írók a különböző népek történetét, egykor az Ószövetségben, most pedig a világ hatodik korszakában, így Josephus, Isidorus, Orosius, Gotfridus és még sokan mások, akiket nem szükséges név szerint említe­nünk.

Krónikája végén Kézai Simon az udvarnokok, várjobbágyok és egyéb cselédek jogállására is kitért, mellyel elárulta, hogy ő maga is egy ilyen alacsonyabb rangú családból származhatott.

A Rénhírekben a magyar krónikákat őstörténeti adataik miatt tekintjük át. E téma három vetülete, hogy mit tudtak a krónikások Szkítiáról és a magyarok honfoglalás előtti bolyongásairól, illetve milyen történeteket őriztek meg a magyarság származásával kapcsolatban.

Szkítiáról

Szkítiáról és a Szkítián túli világról Kézai részletesebben ír, mint Anonymus. Sajnos, több is benne a tévedés. Leginkább a folyók nem találják a helyüket. A Dont a magyarok Etulnak nevezik Kézai szerint, de csak a felső folyását. Amikor a hegyek közül kiérkezik a síkságra, már Don a neve, egészen addig, míg bele nem csobban a Kerek-tengerbe (Mare Rotundum). Ez utóbbi a Kaspi-tengerrel azonosítható, vagyis a Kézai-féle Don/Etul inkább a Volga, mint a Don.

A másik folyónév, a Togora is több mint rejtély, Kézain kívül más nem említi. Ez a folyó Szkítiából hóborította hegyek között Yrcania (Hyrcania) felé folyik, ami rendes történetíróknál a Kaspi-tó déli partvidékét jelöli, de Kézai szerint az Északi-tenger felé van. Vagyis a Togora vagy északról északra folyik, vagy oda és vissza, vagy ilyen folyó nincs és nem is volt. Pauler Gyula a Pecsorát tippelte a Togorának. Ebbe persze belejátszhatott, hogy Jugriát is beleolvasták Kézai leírásába Joria helyett, pedig az valójában Grúzia (Georgia).

Ez a Joria Kézai többlete Anonymushoz képest. Szerzőnk vagy olvasottabb volt Anonymusnál, vagy a magyar udvarba érkeztek friss hírek a Kaukázus felől. Kézai Simon megemlékezett a corosminusok népéről, tehát a khorezmiekről is. Ismerhette őket itthonról is. Százötven évvel korábban Abu-Hámid al-Garnáti, arab utazó azt írta, hogy Magyarországon megszámlálhatatlanul sok khorezmi él. Rendszeresen érkeztek kereskedők is Khorezm felől Magyarországra.

Kézai Simon leírása Szkítiáról:

Szkítia országa egyébként Európában fekszik, és kelet felé terjeszkedik; egyik oldalról az Északi-tenger, másik oldalról a Ripheus-hegyek zárják közre; a forró égövtől távol esik, kelet felé pedig Ázsiával határos. Két nagy folyam is ered benne: az egyiknek a neve Etul, a másiké Togora. Az ebben az országban honos népek egyébként a semmittevés rabjai, a hiúságok bolondjai, pöffeszkedő természetűek, kéjsóvárak, szeretik a rablást, és általában inkább sötét, mint fehér bőrűek. Szkítiával kelet felől a jorianusok országa határos, ez után van Tarsia s végül Mongólia, ahol véget is ér Európa. A forró égöv irányában pedig a corosminusok népe lakik; azután jön Etiópia, amit Kisebbik Indiának is hívnak; mögöttük pedig a Don folyó medre és dél között átjárhatatlan pusztaság terül el. A Don folyó különben Szkítiában ered. A magyarok ezt Etulnak nevezik, de amint áthatol a Ripheus-hegyeken és szélesebb medret vesz fel a folyása, már Don a neve. Ez azután a síkságra érve, átfolyik az alánok földjén, ezt követően pedig három ágra szakadva, a Kerek-tengerbe ömlik. (Bollók János fordítása, Szöveggyűjtemény…)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A magyarok vándorlásáról

A honfoglalás távoli előzményeiről Kézai Simon még kevesebbet közölt, mint Anonymus. A vándorlás élményszerű leírását nem tartotta szükségesnek elődjétől átvenni, csupán tényszerűen közölte az útvonal állomásait. A Kijevi Rusz bukásáról mintha nem is tudna. Vagyis névtelen elődje elavult adatait kivonatolhatta. Anonymus szövegéhez képest csak annyival nyújt többet, hogy megemlíti a besenyők és a fehér kunok országát. (Megjegyzendő, hogy a vándorló magyarok Kézainál valójában nem a magyarok, hanem a hunok, de a hun–magyar rokonságról/azonosságról majd később.)

Anonymus:

Hosszú napokig pusztaságokon haladtak keresztül, az Etil folyón pogány módra tömlőn ülve keltek át, s nyomát sem találták városoknak vagy emberi életnek. Szokásukkal ellentétben nem maguk készítette ételekkel éltek, hanem hússal és hallal táplálkoztak, mígnem Oroszországba nem értek, amelyet Szuzdalnak hívnak. (Veszprémy László fordítása, HKÍF: 288.)

Kézai:

…ők pedig zászlót bontva kivonultak, s átkeltek a besenyők és a fehér kunok földjén. Ezután Szuszdalt, Ruthéniát és a fekete kunok földjét támadták meg, végül egészen a Tisza folyóig jutottak… (Bollók János fordítása. Szöveggyűjtemény…)

Két egytestvér, Ménrót fia

Anonymus gestájához képest Kézai művében a legnagyobb újdonság a hun–magyar rokonság tárgyalása. Anonymus azt írta, hogy Pannónia „annak az Attila királynak a földje, akitől Álmos fejedelem, Árpád apja származott”. Veszprémy László szerint a nevét titkoló krónikás csak azért nem írta le, hogy a hunok és a magyarok rokonok, mert ezt az országban mindenki tudta. Anonymus a hun–magyar rokonság kifejtése helyett Attila és az Árpád-ház kapcsolatára koncentrált. Az udvari történetírók mindig tudták, hogy mi a dolguk. Megadták, ami a királyoknak jár.

A magyar Attila-hagyomány az 1130-as évektől helynevekkel is adatolható. A történetírók műveiből azonban kitűnik, hogy Attila legendája már korábban szárba szökkent. A hun–magyar kapcsolat különböző elemeiből, a hunokra és magyarokra vonatkozó leírásokból Kézai Simon alkotott egységes történetet királyának és népének dicsőségére. Ez az évszázadok folyamán eljutott mindenkihez, és a magyarság nemzeti tudatának alapvető elemévé vált. A kutatók régóta kutatják a Hunor–Magor-sztori elemeit, az egyes elemek ki- és átalakulását, majd egységes történetbe olvadását.

A történet kialakulását a következőképpen rekonstruálhatjuk: A régebbi műveket forgató külföldi tudós krónikások azon a nyomon indultak el, hogy a hunok és a magyarok is Szkítiából jöttek ki. Vagyis a Sevillai Izidornál (Isidorus Hispalensis), az internet védőszentjénél olvasottakat kombinálták azzal a személyes tapasztaláson alapuló megfigyeléssel, hogy a magyarok is Szkítia felől törtek Európára.

A német hagyomány ismert Attilához kapcsolódó hősénekeket, és ezt a krónikaírók már akkor elkezdték feldolgozni, amikor nálunk még senki sem tudott a birkafaggyús hun atyafiságról – legalább is nem kérkedtek vele. Bulcsu és Termacsu (Tormás), midőn a honfoglalás után ötvenöt évvel a bizánci császárnál járt, egyetlen szóval sem említette Attilát és a hun rokonságot. Ugyanebben az időben tőlünk nyugatra elsőként Liudprand, majd nyomában mások is már úgy vélték, hogy amit a magyarok műveltek Európában és Európával, az ugyanolyan borzalmas, mint Attila és hun seregének pusztító hadjáratai.

A magyar honfoglalás következtében a keleti frankok elvesztették Pannóniát. A nyugat felé menekülők vitték magukkal helyi történeteiket Attiláról, a hunokról és az őket követő avarokról. Ez volt az egyik forrása a német kultúrkörben kialakuló és a 12. század végén írásba foglalt Niebelung-éneknek. Erre a folklórhagyományra rakódott rá a Magyarországon átutazó szentföldi zarándokok megfigyelése: itt tényleg vannak romok, vannak emlékei a hunok és a rómaiak csatáinak, az emberek tudnak arról, hogy korábban itt élt és uralkodott Attila, az Isten ostora.

A hun–magyar rokonság története úgy, ahogy azt Kézai Simon megírta, tehát a honfoglalás után alakult ki, a Kárpát-medencei helyi folklórhagyományok által inspirálva, a magyar és német nyelvű írástudók egymásra figyelő tevékenysége során. Elképzelhető, hogy egy korábbi magyar krónikás már említette a hun–magyar rokonságot. Ha volt is ilyen, műve nem maradt fenn. A magyar nép Kézai Simontól tudja, hogy a hunok azonosak a magyarokkal, s a hunok betelepülése a Kárpát-medencébe valójában az első magyar honfoglalás volt. Külföldön ezt már korábban leírták. Spalatói Tamás negyedszázaddal Kézai előtt megfogalmazta, hogy a hunok és a magyarok azonosak. E két szittya nép rokonsága krónikaíróink számára azért is hihető volt, mivel a magyar hagyomány őrizte a keletről való betelepülés emlékét.

A hun–magyar rokonság csodája

A Kézai-féle hun–magyar történetnek van egy másik eleme is, amely szintén összekapcsolható a honfoglalók által a Kárpát-medencébe behozott magyar néphagyománnyal. A vadregényes csodaszarvas-történetre gondolunk. A szakirodalom szerint Kézai Simon Jordanestől kölcsönözhette. Ott azonban a két helyszín éppen fordítva szerepel: a szarvas nem becsalja a vadászokat a meótiszi ingoványba, hanem éppen kivezeti őket Szkítia felé. Ezt a mesét nem Jordanes találta ki, már előfordul Priszkosz rétornál és Prokopiosznál is. A szarvasvadászat szervesen összetartozik a nőrablással – amely szintén hasonlít egy Jordanesnél olvasható motívumra. A Geticában a haliurunna nevű erdőlakó démonikus hölgyek a hun nép ősanyái.

Az egész Eurázsiában ismert csodaszarvas-monda szibériai, belső-ázsiai változataival Uray-Kőhalmy Katalin foglalkozott a Csodaszarvas 3. számában (Csodaszarvas a tajgában). A tajgai népektől gyűjtött mondák alapján a szarvasünő üldözésének eredeti célja nem az állat megölése, hanem asszonnyá tétele volt. A cikkben idézett szövegekből az is kiderül, hogy a szarvas a vadász nyilától találva esett teherbe. A mitológiai történetek a világ jelenségeinek magyarázatára születtek meg. A történeteket gyakran a csillagos égbolt változásai, a csillagképek mozgása ihlették. A szibériai evenkik szerint a szarvastehén a Göncölszekér csillagképpel, a vadász pedig az Orionnal azonos.

A Kézai Simon által írott forrásokból, valamint a néphagyományból összeállított történetben az állat üldözésének célja csak áttételesen van jelen: nem a csodaszarvas lesz minden vadász közös felesége, mivel a menekülő állat a kiéhezett férfiak falkáját inkább egy lánycsapathoz vezette, minthogy ő legyen mindannyiuk asszonya.

A szarvasüldözés története ismert volt a finnugor népek körében is. Jankovics Marcell a Csodaszarvas a csillagos égen című tanulmányában összegezte a monda csillagászati alapjait. Művében idézte Johan Turi, lapp rénszarvaspásztor önéletírását. A lappok is tudják, hogy a szarvasünő üldözése a csillagos égbolton zajlik: a szarvas alakját a Cassiopeia, Perseus és Auriga csillagképek hármasa alkotja, a vadat űző két testvér pedig az Ikrek csillagképpel azonos. Johan Turi le is rajzolta, náluk északon hogyan látják bele a csillagokba a csodaszarvas regéjét.

A Kézai Simon által innen-onnan összeollózott hun–magyar történet Werbőczi István Tripartituma révén a magyar jogrend alapjává vált, a történelmi alkotmányról vallott jogfelfogás értelmében ma is kötelező hinnünk benne. Erre azonban nem kell senkit kényszeríteni: Hunor és Magor meótiszi vadászjelenete magyar identitásunk szilárd alapja. Egykor hasznára volt a magyarságnak, segítette fennmaradását, napjainkban azonban már egy retrográd, hamis nemzeti tudat alkotóelemévé vált.

Irodalomjegyzék

Domanovszky Sándor: Kézai Simon mester krónikája. Forrástanulmány. Budapest, 1906.

HKÍF: A honfoglalás korának írott forrásai. (Szegedi Középkor-történeti Könyvtár 7.) Szeged, 1995.

Jankovics Marcell: Csodaszarvas a csillagos égen. In: Ahol a madár sem jár. Tizenkét év hét tanulmánya. Budapest, 1996: 20–45.

Szöveggyűjtemény…: Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor (1000–1530). Összeáll. Tarnai Andor, Madas Edit. Budapest, 1991.

Veszprémy László: A magyarországi hun hagyomány legkorábbi írott forrásai és európai kapcsolatuk. Acta Universitatis Szegediensis, Acta Historica CXXXV. Szeged, 2013: 27–46.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése