A magyar krónikákat tárgyaló sorozatunkat a Tarih-i Ungurus (alternatív őstörténészeknek: Üngürüsz) ismertetésével zárjuk. Korábban Anonymus és Kézai Simon művét, valamint a 14. századi krónikákat abból a szempontból vizsgáltuk, hogy szerzőik mit tudtak a magyar őstörténetről, és ezt a tudásukat honnan szerezték. Azt is tárgyaltuk, hogy volt-e valamiféle népi hagyománya a hun–magyar testvériségnek. Cikkünk vége felé ugyanezeket kérdezzük majd a Tarih-i Ungurustól is.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Vámbéry Ármin törökföldi barangolásai alkalmával egyszer különös kéziratot vásárolt. Hazatérve beszámolt a találmányáról és a kéziratot a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta. Budenz József ‒ ekkor még Vámbéry barátja ‒ szintén kézbe vette, majd ismertette a művet az akadémia értesítőjében. Megírta róla, hogy történeti szempontból vacak, használhatatlan fércmű. Ez volt a Tarih-i Ungurus, amely érdeklődés hiányában megkezdte hosszú szendergését a könyvtár egyik békés zugában. 100 évet szundikált, olvasóktól nem zavartatva, míg Hazai György föl nem ébresztette. 1961-ben jelentette meg első publikációját a műről, melyben jelezte, hogy lefordítja és alaposabban is szemügyre veszi, hátha mégis jó valamire. Közleményei kelthették fel Zakar András (egykor Mindszenty bíboros titkára, lelkes sumer–magyarológus) érdeklődését a mű iránt. És megkezdődtek a bonyodalmak. A Tarih-i Ungurust sikerült Zakar András és Pozsgay Imre közreműködésével sikerült lefordíttatni és kiadni, Grandpierre K. Endre pedig két cikkében értékelte a mű jelentőségét.

Nincs egy hónapja, hogy Kanyó Ferenc: Eltitkolt őskrónika? című írása megjelent a történelmi tévhiteket leleplező Tényleg! című honlapon. Az írás témája a Tarih-i Ungurus. Most hagyunk mindenkinek egy kis szünetet, hogy el- vagy újraolvassa, és innentől kezdve ismertnek vesszük azokat az információkat, amelyeket Kanyó Ferenc oly szépen összegyűjtött. Itt-ott érintjük az általa felsorolt tényeket, de legfőképpen kiegészíteni szeretnénk azokat.

(Fordította és a bevezető tanulmányt írta Hazai György)

Versengő kánonok

A Tarih-i Ungurusnak két olvasata van: Hazai Györgyé és Grandpierre K. Endréé. Szajbély Mihály a 19. századi irodalmi jelenségeket elemezve különböző kánonfogalmakat vezetett be (Szajbély Mihály 2005). Ezeket most kölcsönvesszük, hogy megállapíthassuk, a Tarih-i Ungurus mint a magyar őstörténet legfontosabb forrása az 1980-as években még csak a lappangó őstörténeti kánon része volt, az elmúlt években azonban világosan a nyílt ellenkánon egyik legfontosabb elemévé vált.

Mikos Éva egy tanulmányában felhívta a figyelmet azokra a kutatási eredményekre, amelyek szerint a dilettáns, áltudományos nézetek hajlamosak a folklorizálódásra (Mikos Éva 2014). Ez a folyamat nálunk is megfigyelhető. Ez történt a Tarih-i Ungurusszal is. Szépen beépült abba a városilegenda-halmazba, amelyben együtt szublimálódik lila köddé az akadémia és a finnugristák Habsburg-barátságát hirdető áltörténetekkel és a sumer eredetű pulikutyákkal. A magyar őstörténeti nyílt ellenkánon számos tudománytalan, folklorizálódott tévhitet tartalmaz. E jelenséget is érintik Grecsó Krisztián azon gondolatai, melyeket nemPetőfi nemSándor újratemetése kapcsán írt le:

Megszállta őket valami különös, magát szentnek mutató őrület, melynek legfőbb ellensége a hivatalos tudományosság, az akadémia, az uralkodó és elfogadottnak tekintett paradigmák. A finnugor nyelvtörténeti összeesküvés, a forradalmár költő csontjainak és halála körülményeinek irodalomtörténeti eltagadása, a magyarság földöntúli kapcsolatai és keletkezése, a magyar lét funkciói és így tovább. …

Hogy ezeket az ellenséges erőket mely korban ki működteti és miért, már eltérnek a vélemények, nem mindig zsidók és liberálisok, néha „császári erők”, máskor uniósok is. A tanok bizonyítéka és sokszor maguk a tanok is leginkább az elcsalt, megsemmisített, odaveszett dokumentumokban vannak, Táncsics titkos jegyzeteiben például. Mivel a tézisek sem ismertek, csak a hit marad, a tudat, hogy van valami fontos, hogy van valami, ami több ennél. Hiszen nem lehet, hogy egy kozmás konyha, egy lábszagú férj vagy egy hétvégi kiskert lenne a legszebb és legfelemelőbb dolog az életben, nem igaz, hogy ennyi az egész. …

Létezni kell a tényeken túl valami életnek. Ez a vágy talál meg olvasott embereket is, nyugdíjas magyartanárokat, mérnököket. A pénztelen, ostoba, kisszerű élet kikezdi az emberi tartást, a józan tudatot. (Grecsó Krisztián 2015)

Ankisza, aki nem sumer és nem magyar

Grecsó Kisztián nem említi ugyan, de a kisebbségi lét és az emigráció magányossága természetes módon fölerősíti az anyanemzet és az anyanyelv iránti érdeklődést. És a felfokozott nemzeti érzés vakvágányra futtatja egynémely hazafi vonatát, akik önmagukat áltatva egy hamis magyarság, egy hamis magyar történelem kabátjába bújnak.

Ezt látjuk Geönczeöl Gyula mérnöknél is, aki állítása szerint (hiszünk neki) érdemeket szerzett a Tarih-i Ungurus 1982-ben történt publikálásában, és az 1988-as clevelandi kiadáshoz előszót is írt. Geönczeöl követi Zakar Andrást (aki előbb volt mérnök, s aztán lett pap) a sumer‒magyar rokonság vakvágányára, és a Tarih-i Ungurusban szereplő Nemród feleségének, Ankiszának nevéből sumer gyököket von, elsőként az AN-t, amit aztán megtalál Pannónia nevében is. Mi az Antarktisz nevében is megtaláltuk a sumer AN-t, de itt nem a gyökölés a legnagyobb gond. Magyar honlapok szerint az Ankisza ősi magyar név, de a gonosz akadémia tiltja, hogy magyar anyák így nevezzék a gyermeküket. A név már szerepel a magyar nevek tárában is. Szóval az Ankisza köré is kezd egy hamis legenda fonódni. Ez a gond.

Anfisza Csehova, egy orosz celeb ‒ műsorvezető, énekes, színész
(Forrás: www.kinopoisk.ru)

Az Ankisza szerintünk szép hangzású név, viszont nem magyar eredetű (ettől még nyugodtan lehetne magyar gyerekeknek adni). Azonos az orosz Anfisza (Анфиса) női névvel, ami a görög Anthousából (Ανθουσα, jelentése ’virágzó’) származik. A hunok és a magyarok ősanyját egy görög eredetű orosz keresztnévvel ellátni elég súlyos szép- és történetírói baklövés volt Terdzsümán Mahmúd részéről. És a Tarih-i Ungurus tele van ilyen apró aknákkal ‒ tévedésekkel, pontatlanságokkal, melyek sorozatban robbannak a kéziratot óvatlanul elemző tudós elmék talpa alatt. A szöveg őstörténeti részében elkövetett hibák és tévedések megkérdőjelezik a Grandpierre K. Endre által alkotott koncepciót eme krónika ősiségéről. Ezt a koncepciót a Tényleg! cikke nem érintette, úgy hogy most kitérünk rá.

Grandpierre K. Endre szerint a Tarih-i Ungurus írója, Terdzsümán (Tolmács) Mahmúd (akiről azóta kiderült, hogy nem magyar ember volt) Székesfehérvár török elfoglalása után belepillanthatott egy olyan magyar nyelvű (!) krónikába is, amely szigorúan titkos volt, addig senki magyar krónikaíró nem láthatta. Ez a szöveg lényegében a 895-ös honfoglalással zárult, a kalandozások eseményeit nem tartalmazta. Terdzsümán Mahmúd ebben olvasta a csodaszarvasmonda originális változatát, és azt közölte is a Tarih-i Ungurusban. Grandpierre K. Endre részletesen elemezte a csodaszarvas meséjének variációit, és ebből arra a következtetésre jutott, hogy az ősfoglalás után még hét magyar honfoglalás volt. Ezek a következők:

Örök honfoglalás
(Forrás: Grandpierre K. Endre 1981: 89.)

A szerző megjegyzése szerint azért lehetett hét magyar honfoglalás, mert mindenki a magyarok rokonának tekinthető, aki szkíta jellegű kultúrával rendelkezett, lovas nomád volt, Meótisz környékéről vagy Szkítiából származott és a Kárpát-medencébe kívánt betelepülni (Grandpierre K. Endre 1981: 88‒89.).

A fenti állítások cáfolhatatlanok. Valamint bizonyíthatatlanok. Ez így együtt azt jelenti, hogy tudományos vitára alkalmatlanok. Mivel a szerzőnek érvei nincsenek, vitázni sem lehet vele. Viszont a Tarih-i Ungurus műfajáról, történeti értékéről van egy érvekkel alátámasztott másik vélemény is (Blaskovics József 1982, Hazai György 1996), amely szerint a mű jobbára Thuróczy János krónikáján alapul, de Terdzsümán Mahmúdnak még ahhoz képest is sikerült rontania a szövegen. Ez részben a követett török irodalmi minta, részben a szerző politikai szándéka miatt történt (Nagy Szülejmánt nyugati támadásra biztatta).

A Grandpierre K. Endrének a Kortársban és a Forrásban közölt két tanulmánya több részletben azonos. Leginkább ott, ahol a szerző a csodaszarvasmonda ősi jelentését próbálja kihámozni. A mondát később Jankovics Marcell dolgozta föl tudományos módszerekkel és igénnyel (Csodaszarvas a csillagos égen. Bp. 1996.).

A hunok és a 895-ös honfoglalás a Tarih-i Ungurusban

A Tarih-i Ungurus a csodaszarvas-történettel kezdődik. Csakhogy Hunor és Magor nem a meótiszi mocsarakban, hanem Adzsem (Perzsia) határvidékén kergetik a szerencsétlen állatot. Elgondolkodtató adat. Talán a szerző nem tudta mi az a Meótisz? Avagy olvasta, hogy a magyarok valamikor Perzsia határvidékén éltek? Esetleg a rabszolgabizniszben érdekelt kereskedőktől hallotta, hogy még élnek Adzsem hegyes határvidékén (a Kaukázusban) magyarok? Mit tudott, mit nem, mi egyelőre nem tudjuk.

Nemród halála után Hunor egész népével a tatárokhoz költözött. Egy Konsztantinije (Bizánc) elleni hadjáratban Hunor és húszezer embere segédcsapatként küzdött, majd kihasználva a lehetőséget, megpattantak és Pannóniába költöztek.

Miután Hunort beköltöztette a Kárpát-medencébe, a krónikás elmeséli ugyanazt, csak másképp: Egy vadászat alkalmával különös vad került Hunor elé. Hiába üldözte, utolérni nem tudta. Ezt égi jelként értékelte: más országba kell költözniük. Sok idő telt el, Hunor meghalt, és az új főnök, Kattar (azonos a magyar krónikákban szereplő Kádárral) vezetésével Hunor népe beköltözött Pannóniába.

A csodaszarvas megkettőzött erejű üldözése után a szövegben minket nem érdeklő történet következik Nagy Sándor makedón uralkodóról (Justinustól átvéve), majd Attila, hun vezérről, és arról, hogyan történt Pannónia elfoglalása Kattar népsége által. A hunok történetének tárgyalása a Tarih-i Ungurusban nem teljesen azonos azzal, amit egyéb források, nyugat-európai és magyar krónikák és évkönyvek írnak. Ez majd akkor lesz érdekes számunkra, ha a tudománynak sikerül legalább valami apró adatot igazolnia a hunok és magyarok olykor feltételezett, de eddig többnyire cáfolt kapcsolatáról.

Grandpierre Attila együttesének harmadik lemeze
(Forrás: Wikimedia Commons, CC BY-SA 3.0)

A csodaszarvas-történet kétszeri elmesélése, a szerző általi tömörítése nem azt mutatja, hogy Terdzsümán Mahmúdnak a kései magyar krónikákon kívül bármi más forrása lett volna a magyar őstörténet esetleges hun vonatkozásairól. Kevés tudását viszont művészien használta föl. Az eredeti szövegeket saját meseszövése érdekében alakítgatta. Úgy tűnik, Terdzsümán Mahmúdnak semmi különleges tudása nem volt a hunok és a magyarok kapcsolatáról, közös eredetéről, e témáról 10-11. századi korai magyar forrásban semmit sem olvasott.

Ugyanilyen sekélyes a tudása a tényleges magyar honfoglalásról és a honfoglalást megelőző vándorlásról: Árpádék alattvalói illedelemmel engedélyt kérnek a távozásra Sziddia (Szkítia) uralkodójától, majd útra kelnek. Mennek, mendegélnek. „Táborozva-menetelve, megpihenve-felfrissülve egy nap megérkeztek a tatár tartomány határához.” Egy kicsit megfenyegetik a tatár kánt, aki ezután „a lehetőségekhez mérten ellátta őket élelmiszerrel az ország határáig és békével átengedte őket a tartományon”. És máris megérkeztek Erdély országába. Kész, ennyi volt a honfoglalás. Ez a krónikákban olvasható legrövidebb leírás eleink bejöveteléről. A rövidség önmagában is utalhat arra, hogy ez a szöveg nem egyidős a honfoglalással. Ha a tartalmát is szemügyre vesszük, akkor még jobban megerősödhetünk feltételezésünkben. A szövegben semmi eredeti magyar hagyomány nem található. A vándorlás leírása kapott némi meseszerű körítést („táborozva-menetelve, megpihenve-felfrissülve”), de ez nyilván nem eredeti elem, hanem a történet törökös stilizálása érdekében alakította így Mahmúd tolmács a szöveget.

A leírás két tartalmi elemén azért mégis érdemes elgondolkodnunk. Az egyik, hogy miért kell a magyaroknak engedélyt kérniük a távozásra Szkítiából. Talán olvasott erről valamit Terdzsümán Mahmúd? Tudhatott valahonnan valamit a kazár–magyar viszonyról? Avagy csak simán alázni akarta a magyarokat a szultánt dicsőítő krónikájában?

A másik elgondoltató elem a tatárok felbukkanása a Tarih-i Ungurusban. Ez ugyanúgy datáló erejű, mint Szuzdal említése Anonymus által. A török nyelven író szerző aktualizálta a szöveget, a politikai viszonyoknak megfelelően kiírta belőle az oroszokat és Kijev városát, és beletette a tatárokat. Ha a Tarih-i Ungurus ezen szöveghelyének mintája valami ősi magyar krónika lett volna, abban a tatárok bizonyosan nem szerepeltek volna. A tatárok említésén kívül pedig más érdemi információ ebben a szövegrészben nincs. Összefoglalva: a szövegben nem található olyan megőrzött hagyományból eredő réteg, amely bizonyítaná, hogy a Tarih-i Ungurus szerzője egy Anonymus gestája előtti régi magyar krónikát is fölhasznált volna.

Vámbérynak és Budenznek tökéletesen igaza volt: a Tarih-i Ungurus a magyar őstörténet szempontjából nem érdemel különösebb figyelmet. Ettől még érdekes és értékes alkotás, irodalmi és történeti elemzése még sok feladatot ad a kutatóknak.

Felhasznált irodalom

Blaskovics József 1982: A magyarok története. Magyarország története: Tárih-i Üngürüsz vagyis Üngürüsz története. Magyar történet: Macar Tárih-i vagyis Madzsar Tárih-i [fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Blaskovics József] [az előszót írta Vass Előd]. Bp.

Grandpierre K. Endre 1979: A csodaszarvas-monda új változatai egy latinból törökre fordított magyar ősgesztában. Kortárs 1979/12. 1952–1969.

Grandpierre K. Endre 1981: Előtörténetünk a Tárih-i üngürüsz ős-csodaszarvas-mondái tükrében. Forrás 1981/11. 67–89.

Grecsó Krisztián 2015: Nem úgy volt. Élet és Irodalom, július 24. 24.

Hazai György 1996: Nagy Szülejmán udvari emberének magyar krónikája: a Tarih-i Ungurus és kritikája. Bp.

Mikos Éva 2014: A honfoglalás a folklórban és a populáris kultúrában, avagy a honfoglalás néphagyományának forrásai. In: Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés. Bp. 361‒380.

Szajbély Mihály 2005: A nemzeti narratíva szerepe a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után. Bp.