Freni ezt kérdezi:

Az i miért nem számít elölképzettnek magánhangzó-illeszkedés szempontjából? Hiszen azt tanultuk az iskolában, hogy a teniszütő szó magánhangzói elölképzettek (magasak)!

A semlegesség kevesek kiváltsága (Forrás: Wikimedia commons)

Nagyon jól fogalmaz a levélíró: az i (és az í) csak a magánhangzó-illeszkedés szempontjából ,,nem számít elölképzettnek''. Vagyis hangtanilag elölképzett, de az már nem igaz, hogy azokhoz a tövekhez, amelyeknek i (vagy í) az utolsó magánhangzójuk, elölképzett toldalékok járulnak, pl. papírral, nem pedig *papírrel; szívem (főnév), de szívom (ige). Az első példa, a papírral, azt mutatja, hogy az i, í az elölségi harmónia szempontjából átlátszó (angolul: transparent) vagy semleges (angolul: neutral). Ha a szótő magánhangzói hátulképzettek, és a szótőn belül utánuk még egy i (í) áll, akkor a toldalékokban hátulképzett magánhangzónak kell állnia, mintha az i (í) ott se lenne. A szívem ∼ szívom példája pedig azt mutatja, hogy – feltehetően az i, í semlegességével összefüggésben – a csak i-t (í-t) tartalmazó tövek egy része elölképzett, más részük hátulképzett toldalékkal áll.

Tegyük hozzá, hogy nemcsak az i, í hanem az é is sokszor semleges: babérral, nem pedig *babérrel; az alma héja, de a bosszú kéje. Csakhogy az é esetében nagyon sokszor ingadozás figyelhető meg a vegyes hangrendű tövek toldalékolásánál (pl. ankétot vagy ankétet), ami az i, í esetében nemigen fordul elő, és a hátulképzett toldalékokkal álló tövek között sokkal kevesebb a csak é-t tartalmazó (pl. a héj), mint a csak i/í-t tartalmazó (pl. szid, sír).

Valamennyire még az e is semlegesnek minősül, mert vannak olyan szótövek, mint fotel, amelyeknek a toldalékolásában ingadozás figyelhető meg (fotellel vagy fotellal), de olyanok nincsenek, amelyekben csak e magánhangzó van, és mégis hátulképzett toldalékot kaphatnak. (Egyetlen olyan szótő van, amelynek némelyik alakjára, de nem az összesre igaz ez: dereka, de derékon.)

Mi a közös az i (í), é és e magánhangzókban? Az, hogy nemcsak mindhárom elölképzett, de mindhárom kerekítetlen is. A szabályszerűséget tehát valahogy úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a kerekítetlen elölképzett magánhangzók a magyarban annál inkább semlegesek az elölségi harmónia szempontjából, minél magasabb a nyelvállásuk (ugyanis az e alsó, az é középső, az i, í felső nyelvállású).

Hogy miért van ez, arra nincs magyarázat, egyszerűen ilyen a magyar nyelv rendszere. Ha mindenképpen spekulálni akar az ember, talán azzal függhet össze ez a jelenség, hogy milyen mértékben van ezeknek a hangtanilag elölképzett magánhangzóknak hátulképzett párjuk. A legsemlegesebb i/í-nek egyáltalán nincs (nincs a magyarban kerekítetlen, felső nyelvállású hátulképzett magánhangzó); a kevésbé semleges é-nek valamilyen értelemben a hátulképzett párja az á (hiszen van olyan toldalékváltakozás, mint a -nál/-nél), de ez a két magánhangzó több tulajdonságukban is eltérnek egymástól (az á ugyanis nem középső nyelvállású); végül az e-nek van hátulképzett párja (sőt, több is van, hiszen a toldalékokban van -ban/-ben típusú váltakozás is, meg -hoz/-hez/-höz típusú is).

Végül még egy furcsa jelenség van, amely a semleges magánhangzók viselkedéséhez kapcsolódik: minél több semleges magánhangzó áll egymás után a tőben, annál kevésbé „semlegesek”. Például míg a papír típusú tövek egyöntetűen hátulképzett toldalékot kapnak, az analízis típusúak már ingadoznak (analízisban vagy analízisben).