A spanyolul vagy a portugálul tanulóknak, tudóknak hamar feltűnik, hogy ezekben a nyelvekben – akárcsak a katalánban, a provanszálban és a szárdban – nem létezik olyan szó, amely sp-, st- stb. mássalhangzócsoporttal kezdődne. (Korábban így volt ez a franciában is.) Az s+másshalhangzós szókezdetek ugyanis e nyelvekben nem minősülnek „jólformált”-nak, azaz a beszélők az ilyeneket tartalmazó szavakat megpróbálják átformálni – pl. az elejükre egy e-t betoldani. A latinra ez még nem volt igaz, ott bőven voltak s+mássalhangzó kezdetű szavak – legalábbis írásban. Azt azonban nem tudjuk, ezek pontosan hogyan is hangzottak.

Az ország jelképévé vált (Forrás: Wikimedia commons)

Már a második századból vannak olyan jelek, amelyek arra utalnak, hogy abban az időben már megjelent egy betoldott magánhangzó. Egy 105-ből származó római feliraton a görögből átvett szmaragdosz 'smaragd' szó ismaragdus alakban szerepel. (Ennek nőnemű alakjából származik a spanyol esmeralda 'smaragd' is.) A korabeli beszélt latinban tehát, mint látjuk, az ejtés megkönnyítésére az s+mássalhangzóval kezdődő szavak elé egy igen rövid i- hangot tettek a beszélők. Ekkoriban az ilyen betoldás valószínűleg nem volt ritka, de még kötelező sem.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Azonban volt a szavaknak egy olyan csoportja is, melyek eredetileg a his- szótaggal kezdődtek: historia 'történet', Hispania. A beszélt latinban a klasszikus kor végére a [h] hangot már nem ejtették, és a beszélők már nem tudták, hogy eredetileg mely szavakban volt meg a (h)i-, és mely szavakba toldották be a s+mássalhangzó kapcsolat elé. Így aztán hiperkorrekciók is előfordultak. Az itáliaiak azt „hitték”, hogy az Hispania (azaz [iszpania]), historia [isztoria] szavak elején az i nincs is ott, ezért nem ejtették: így született a mai olasz Spagna [szpannya] és storia [sztória]. Az itáliai nyelvjárásokban tehát az ingadozás úgy szűnt meg, hogy továbbra is lehetett s+mássalhangzóval kezdeni a szavakat. Betoldás ritkán ma is előfordul, pl. a per sbaglio [per ⁱzbalyo] 'tévedésből' szószerkezetben. Mivel azonban az olaszban a szavak néhány kivételtől eltekintve magánhangzóra végződnek, a szó eleje eleve magánhangzó után áll, ezért a betoldásra ritkán van szükség.

Az itáliai formákat átvette számos európai nyelv is, így lett tehát Spanyolország neve angol Spain, német Spanien stb. A melléknévi forma, vagyis az español, spagnolo, spanyol viszont a népi latin Hispaniolus 'hispániai' folytatása.

Az ibériai nyelvjárásokban azonban a betoldott hang megszilárdult, általánossá, sőt, kötelezővé vált. Ebben az is fontos tényező volt, hogy a spanyol szavak mássalhangzóra is végződhetnek. Természetesen az eredetileg (h)i-val kezdődő szavakban itt megmaradt a magánhangzó (csak éppen e-vé vált).

Ennek tudatában, ha ismét feltesszük a címben szereplő kérdést, világossá válik számunkra, hogy Spanyolország nevét bizony nem az olaszok, a németek vagy az angolok, hanem maguk a spanyolok mondják „helyesen”! A „helyesség” itt persze csak annyit jelent, hogy ők állnak közelebb az eredeti Hispania alakhoz. Észre kell azonban vennünk, hogy ha a szó a latinban eredetileg Spania lett volna, ma spanyolul ugyanúgy España lenne.

Érdemes egy pillantást vetnünk a franciára is. A történet ugyanúgy kezdődött, mint a spanyolban, de lett további folytatása is. Az -s- mára kiesett, pl. schola 'iskola' > ófr. escole > fr. école [ékól]; stella 'csillag' > ófr. esteile > fr. étoile [étoál]. Ha csak a latin és a mai francia alakot vetjük össze, úgy tűnhet, mintha az s- vált volna e-vé.

A nyugati újlatin betoldáshoz hasonló folyamattal találkozhatunk a magyar nylev történetében is: az iskola szavunkba az i pontosan így toldódott be, de így jött létre az István nevünk is a Stefanból. Jelentős különbség azonban, hogy míg a magyar semmilyen mássalhangzó-kapcsolatot nem tűrt meg a szó elején, addig a nyugati újlatinban a korlátozás és a kiküszöbölési stratégia csak az s+mássalhangzó kapcsolatok esetében érvényesült.

Hasonló témájú cikk a szerző blogjában:

Egység a sokféleségben (spanyol nyelvjárások)