A nyelvek iránt érdeklődők körében gyakran fel szoktak merülni olyan kérdések, hogy egy nyelvcsaládon vagy egy szűkebb nyelvcsoporton belül melyik mai nyelv áll a legközelebb, illetve távolodott el leginkább az egykori közös nyelvállapottól. Mivel a latint már egészen korai időktől kezdve jól ismerjük a ránk maradt írásos dokumentumoknak köszönhetően, elsőre úgy tűnne, hogy az újlatin nyelvek esetében egyszerű a válasz.

Ám a latinnak többnyire csak a klasszikus irodalmi formájáról vannak bővebb ismereteink, a beszélt nyelvről – főleg a Római Birodalom utolsó évszázadaiból – már kevésbé: márpedig az újlatin nyelvek közvetlen közös őse nem a jól dokumentált klasszikus latin, hanem az alig dokumentált beszélt (úgynevezett vulgáris, azaz népi) latin.

A válaszadást az is nehezíti, hogy nincsenek jól használható módszerek a távolság mérésére. Hogyan mérjük a különbséget mondjuk olyan esetek között, amikor az egyik nyelvben a szó egy hangja változott meg, a másikban kettő, a harmadikban az egyik lekopott, a negyedikben a szó minden hangja megváltozott és az alak a felismerhetetlenségig torzult, egy ötödikben a szó kiveszett, és egy másik lépett a helyére, a hatodikban megmaradt, de egészen más jelentésben? Tudományos válasz erre a kérdésre nincs, így csak általánosságban beszélhetünk a változásokról, azok mértékét csak szubjektíven ítélhetjük meg, és válaszunk is jelentős mértékben személyes benyomásainkat fogja meghatározni.

Az objektívebb választ elősegítheti, ha nem a nyelv egészére, hanem egyszerre csak egy-egy területére összpontosítunk, azaz külön vizsglájuk a nyelv olyan elemeit, mint a hangtan, az alaktan, a mondattan vagy a szókincs. Természetesen ezekre is nehéz általános megállapításokat tenni, mivel ezeken belül is lehetnek olyan jellemzők, melyekben egy nyelv régiesebb, másban viszont újítóbb.

Hangtan

Hangtanilag a klasszikus latinhoz képest minden újlatin nyelv lényeges változásokon ment keresztül, pl. eltűnt a magánhangzók hosszúságának megkülönböztetése. Ez a változás még közös ősükben, a vulgáris latinban ment végbe, így tehát nem tartozik közvetlenül vizsgálatunk tárgyához.

Ha a magánhangzók között álló zöngétlen mássalhangzókat ([p], [t], [k]) vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy a nyugati újlatin nyelvek (a galloromán nyelvek: az észak-olaszországi dialektusok, a rétoromán, az okcitán, a francia; ill. az iberoromán nyelvek: a katalán, a spanyol, a portugál; valamint a szárd) újítóbbak, mint a keletiek (román és olasz), hiszen az előbbiekben ezek zöngéssé váltak,  sőt, a franciában el is tűntek: pl. latin aqua ’víz’ > olasz acqua, román apă, vö. spanyol agua, portugál água, szárd abba, de: francia eau [ó]; vagy pl. latin vita ’élet’ > olasz vita, román viaţa, spanyol és portugál vida, szárd bida, de francia: vie [vi].

Ezzel szemben a szárd nyelvet annak ellenére, hogy nyugati újlatin nyelv, mégis archaikusnak mondják, hiszen az e és i előtt álló [k] és [g] hang itt nem vált [cs]-vé, [c]-vé vagy [sz]-szé: pl. latin voce > olasz voce [vócse], spanyol voz [bosz], de szárd boghe [boge]. (Igaz, a zöngésedését ebben a példában is megfigyelhetjük!)

Általánosságban azt szokták mondani, hogy a nyugati újlatin nyelveken belül is a galloromán nyelvek a legújítóbbak a szóalakok erős rövidülése miatt. Sőt, néhány nyelvben a [k] és [g] hangok az [a] előtt is ahhoz hasonlóan változtak meg, ahogy az [e] és [i] előtt: pl. latin cattu(m) ’macska’ > olasz gatto, spanyol gato, de francia chat [sá], rétoromán giat [dzsát].

Ugyanakkor ezek a nyelvek megőrizték a szó eleji cl-, fl-, pl- csoportokat, melyek viszont az iberoromán nyelvekben (a katalán kivételével) gyakran „lágyultak” és egyetlen hanggá olvadtak össze: latin plorare ’sírni’ > spanyol llorar [lyorár], portugál chorar [sorár], de katalán plorar, francia pleurer [plöré]; vagy pl. latin flamma ’láng’ > spanyol llama [lyáma], de francia flamme [flám], katalán flama [flámö], olasz fiamma.

A keletibb újlatin nyelveket (román, olasz) a magánhangzók közötti zöngétlen [p], [t], [k] hangok megőrzése miatt szokták általánosságban hangtanilag a latinhoz közelebb állónak tekinteni, viszont nem szabad elfelejteni, hogy elvesztették a szóvégi -s hangot: pl. latin cantas ’énekelsz’, magis ’inkább’, tres ’három’ > olasz canti, mai/ma, tre, román cânţi, mai, trei, de spanyol cantas, más, tres.

Alaktan és mondattan

Alaktanilag és mondattanilag a legtöbb újlatin nyelv között nincs számottevő különbség. Annyi bizonyos, hogy a szavak erős redukciója, ezáltal az igék személyjelének lekopása végett szintén a francia került a legtávolabb a latintól – vegyük például a latin amare ’szeretni’ ige kijelentő mód jelen idejű alakjait! A latinban ezek a következők voltak: amo, amas, amat, amamus, amatis, amant. Az írott francia még ma is öt alakot különböztet meg: aime, aimes, aime, aimons, aimez, aiment – ezzel szemben a kiejtében már csak három különböző alakot találunk: többes szám első személyben [emon], többes szám második személyben [emé], minden más esetben [em]. Az ebből a szempontból meglehetősen konzervatív spanyolban viszont a latinhoz közeli alakokat találunk: amo, amas, ama, amamos, amáis, aman.

Nyilvánvaló, hogy a ragozásban megjelenő különbségnek (azaz, hogy hány igealakot lehet megkülönböztetni) elsősorban hangtani okai vannak. Következményei viszont túlmutatnak egy újabb területre, a mondattanra. Mivel a franciában az esetek többségében pusztán az igealakból nem azonosítható, hogy milyen számú és személyű a mondat alanya, mindig kötelező a személyes névmás használata – azoktól az esetektől eltekintve, amikor az alany más névszói szerkezettel meg van nevezve (viszont a galloitáliai nyelvekben és bizonyos rétoromán nyelvjárásokban pedig még az utóbbi esetben is).

A névszóragozás szempontjából ki kell emelni a románt, hiszen hiányosan ugyan, de megőrzött bizonyos eseteket a főnevek, a melléknevek és a névmások alakjaiban, míg a többi újlatin nyelvben az esetragozás csak a személyes névmásoknál maradt fenn, melyek minden újlatin nyelvben ragozhatóak néhány esetben.

A román sajátos azért is, mert félig-meddig megőrizte a semlegesnemet. A semlegesnemű szavak egyes számban hím-, többesben nőneműként viselkednek. Kivételesen előfordulnak hasonló főnevek más újlatin nyelvekben is, de a románban ilyenből viszonylag sok van, és tipikusan tényleg a latin semlegesnem folytatói.

Érdekesség, hogy míg keleten, tehát a román és az olasz esetében, mivel elvesztették a latin szóvégi -s-t, a többes számot a latin alanyesetű, a- és o-tövű főnevek többes számának mintájára i-vel és e-vel képzik, míg nyugaton ez -s hozzáadásával történik. Így például a latin casa ’ház’ alanyesetű többese casae volt, ebből származik a román és olasz case; a tárgyesetű többese casas volt, amelyből a spanyol és a portugál casas származik. Ugyanakkor pl. a latin amore(m) ’szerelem’ alany- és tárgyesetű többes száma is amores > spanyol és portugál amores, viszont olaszul amori. Ebben az esetben tehát ismét nem lehet azt mondani, hogy bármelyik is közelebb vagy távolabb állna a latintól, csupán annyit, hogy egy nyelvtani jellemző eltérő irányokban alakult tovább a különböző nyelvekben.

Mondattanilag az újlatin nyelvek elsősorban abban különböznek a latintól, hogy szórendjük kevésbé szabad. A latinban az esetek különböztették meg a mondat alanyát és tárgyát, az újlatin nyelvekben általában a helyük: az alany megelőzi, a tárgy követi az igét. A galloromán nyelvekben (francia, okcitán, rétoromán, északolasz nyelvek) a szórend kötöttebb. A szabadabb szórend leginkább a spanyolban és a szárdban őrződött meg. A spanyolban pl. a szórendi szabadságot növeli, hogy a mondat tárgyát bizonyos esetekben (személyeknél, megszemélyesített fogalmaknál, ill. a kétértelműség feloldására) elöljáróval vagy – ha az állítmányt megelőzi – tárgyesetű névmással jelölik, így tárgy mivolta egyértelmű, ezért elméletileg bárhol állhat a mondatban: La guerra sigue a la paz ’A háború követi a békét’, vs. A la guerra sigue la paz ’A háborút követi a béke’ stb.; Compré este libro ’Megvettem ezt a könyvet’ ill. Este libro lo compré ’Ezt a könyvet megvettem’. A spanyol mondat állítmánya megelőzheti az alanyt akkor is, ha a mondatnak van tárgya, ami pl. az olaszban már nem lehetséges:  spanyol Compró Pedro dos libros ’Vett Péter két könyvet’ vagy Pedro compró dos libros ’Péter vett két könyvet’, vö. olasz: Pietro ha comprato due libri. Ezzel szemben a latinban még jópár változat lehetséges volt: Petrus libros duos (duos libros) comparau(i)t 'Péter két könyvet vásárolt', Petrus comparau(i)t libros duos (duos libros) 'Péter vásárolt két könyvet', vagy Petrus duos comparau(i)t libros 'Péter két könyvet vásárolt' stb.

Szókincs

A legképlékenyebb természetesen a szókincs. Általában az figyelhető meg, hogy a peremterületek, így a legnyugatibb iberoromán nyelvek, a legdélibb szárd, illetve a legkeletibb román őriz olyan régies szavakat, melyek a középső területeken, vagyis az olaszban és a galloromán nyelvekben nincsenek meg. Jó példa erre a latin mensa ’asztal’, mely megvan a spanyolban és a portugálban (mesa), illetve a románban (masă), az olaszban viszont tavola, a franciában table. Ez utóbbiak a latin tabula 'deszka, fatábla' szóból származnak: a spanyol tabla megőrizte az eredeti jelentést. Ugyanilyen pl. a latin formosu ’szép’ (< forma), amelyet őriz a spanyol (hermoso), a portugál (formoso) és a román (frumos), másutt viszont a latinban újabb keletű bellu 'csinos, helyes, kedves' (< bellus < benulus, ami a bonus 'jó' kicsinyített alakja volt) szó vette át a helyét (olasz bello, francia beau – a spanyolba az olaszból került). Bár az újlatin nyelvekben a szókincsbővítés legfőbb forrása a klasszikus latin (az írott nyelv) volt, illetve az egymástól való átvételek, számolni kell más elemekkel is, amelyek jelenlétét főleg a földrajzi elhelyezkedés határozza meg.

 

További cikkek a társszerző blogjából

Legendák az őshonos nyelvek hatásairól a spanyolban

Spanyol „internetszleng” – és a rómaiak

Egy újlatin nyelv rejtélyes útja

Mennyire érthetőek kölcsönösen az újlatin nyelvek?

A közvetlenül örökölt latin eredetű szavak száma az újlatin nyelvek szókincsében 30% körül van, azonban a mindennapi használatban ezek aránya 90% feletti, és a jövevényszavak jelentős része is a klasszikus latinból vagy valamelyik másik újlatin nyelvből származik. Az ilyen vagy olyan módon a latinra visszavezethető szókincs aránya a legmagasabb az olaszban, a legalacsonyabb a románban: itt a szláv eredetű szókincs aránya magas. (Természetesen a latinból származó szavak hangalakja és jelentése is erősen eltérhet attól, mint amit a latinban találunk.)

Összkép

Nagy vonalakban tehát megállapíthatjuk, hogy mind hangtanilag, mind alak- és mondattanilag a francia és általában a galloromán nyelvek a legújítóbbak (bár az iberoromán nyelveknek is vannak sajátos újításai a mássalhangzórendszerben), vagyis ezek kerültek a latintól a legtávolabb. A legkevésbé hangtanilag az olasz (mássalhangzók) és a szárd (magánhangzók), alak- és mondattanilag a spanyol (igék és szórend), valamint a román (névszók), a szókincs tekintetében pedig a spanyol és a portugál mondhatóak konzervatívnak.

Végül pedig egy vicces mondat a latin nyelv különböző korszakainak nyelvváltozatára fordítva, mely az átmenetet kívánja szemléltetni: 'A te urad lánya megpróbál minden este egy tízfejű szobrokkal teli könyvet készíteni.'

Klasszikus latin (i.e. 2. sz. – i.sz. 2. sz.): Filia domini tui omni nocte temptat facere librum plenum statuarum cum decem capitibus.

Latin köznyelv (vulgáris latin) (3.–6. sz.): Illa filia de tuo domino temptat cata nocte facere unum librum plenum de statuis cum dece capitibus.

Kései vulgáris latin (7.–9. sz.): Illa filia de tuo domino tentat cata nocte facer(e) uno libro pleno de statuas com dece capitias.

Román: În fiecare seară fiica domnului tale incearcă să facă o carte cu statui de zece capete.

Olasz: La figlia del tuo domino tenta ogni notte di fare un libro pieno di statue con dieci capi.

Francia: La fille de ton maître essaye tous les soirs de faire un livre plein de statues avec dix têtes.

Katalán: La filla del teu amo intenta cada nit fer un llibre ple de estàtues amb deu caps.

Spanyol: La hija de tu dueño intenta cada noche hacer un libro lleno de estatuas con diez cabezas.

Portugál: A filha de teu dono tenta cada noite fazer um livro cheio de estátuas com dez cabeças.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése