A kínai és japán nyelvvel kapcsolatos legelterjedtebb tévhiteknek nem is annyira maga a nyelv, hanem a lejegyzésére használt írás szolgáltat alapot. De léteznek kimondottan nyelvi tévhitek is: vajon rokona-e a japán nyelv a magyarnak? És a kínainak?

Első tévhit: A japán és a kínai írásjelek „képek”, nincsen belső szerkezetük

Ha ez valóban így lenne, az meglehetősen kényelmetlen lenne! A nyelvek beszélői még csak-csak megtanulnának írni, de szótárat például képtelenség lenne szerkeszteni, hiszen szerkezet nélküli jeleket milyen sorrendben soroljunk fel? Véletlenszerűen? Szerencsére azonban nem így van.

Először azt kell tisztázni, miről is beszélünk japán és kínai írás esetében. A kínai írásjeleket használják Japánban is (ennek az írásnak neve kínaiul hanzi – magyarul gyakran hance formában írják át -, japánul kandzsi), viszont Japánban emellett létezik még két különböző szótagírásos rendszer is, azokról később szólunk.

A kínai írásjelek vonásokból épülnek fel: egy vonás addig tart, amíg fel nem emeljük az ecsetet, illetve ma inkább tollat. (Lásd korábbi cikkünket is a kínai karakterekről.) A vonások pedig gyökökbe csoportosulnak, az írásjelek maguk ezekből a gyökökből tevődnek össze. 214 történelmi gyököt szokás megkülönböztetni, ezeket a vonásszámuk szerint rendezik növekvő sorba. Minden jelnek megvan az a legfontosabb gyöke, ami alapján ki lehet keresni a szótárból, ez – ha szerencsénk van – a bal és/vagy a felső oldalán szokott lenni, és gyakran erre hivatkoznak általánosságban is „gyök” néven. Ma már vannak olyan modern szótárak, amikben az összes alkotóelemet meg lehet adni, például meg lehet mondani, hogy minden olyan jelet szeretnénk, amiben van 羊 és 戈.

Az sem teljesen igaz, hogy a jelek maguk úgy születtek volna, hogy valamit lerajzoltak az írástudók. Ez kezdetben így volt, de nagyon hamar rátértek a rendszer olyan bővítésére, hogy két jelet kapcsoltak össze: az egyiknek (általában a bal oldalinak) a jelentése, a másiknak a hangzása hasonlított a jelölendő szóéra. A ma használatos jelek elsöprő többsége így épül fel, tehát nyelvismeret hiányában felesleges azon töprengenünk, hogy „vajon mi lehet odarajzolva”. Képi alapon nem fogjuk megérteni az írást.

Második tévhit: Ezeken a nyelveken nem lehet hallás után írni

Mint azt láthattuk, a kínai jelek tartalmaznak az ejtésükre utaló részeket, habár a történelmi és a mai ejtés nem feltétlenül egyezik, és a nyelvjárási-nyelvi különbségek tovább bonyolítják a helyzetet. A mandarin dialektusnak létezik szótagírása, de ezt ma gyakorlatilag csak Tajvanon használják, és ott is csak olvasástanításra és adatbevitelre (például mobiltelefonokon). A Kínai Népköztársaságban a latin betűs pinjin átírást használják, ha nagyon muszáj.

Ha japánul tanulunk, a helyzetünk jóval könnyebb: Japánban létezik két különböző szótagírás (kana) is, a katakana és a hiragana. Mindkettő 46 jelből és még néhány mellékjelből áll. Mivel a japán nyelv szótagszerkezete nagyon kötött, ezért ennyi jellel lefedhető az összes japán szótag, és minden leírható, amit csak ki lehet mondani.

A szögletes írásképű katakana akkor használatos, ha idegen szavakat kell átírni (a bevettebbé vált jövevényszavakat továbbra is így írják, nem változtatnak rajtuk), de így írják a hangutánzó szavakat is, vagy képregényekben a RECCS! PUFF! BUMM! és hasonló hanghatásokat. Figyelemfelkeltés céljából is lehet a katakanát használni.

A hiragana ívesebb, lekerekítettebb. Ezzel kell írni a nyelvtani elemeket, így már ránézésre is megkülönböztethető a kínai és japán szöveg, az utóbbi ugyanis a hiragana miatt szellősebb benyomást kelt, kevésbé zsúfoltak a sorok. Itt megnézhetjük, hogyan lehet az összes hiragana jelet leírni. (Katakanával is van!)

Gyerekeknek és fiataloknak szánt szövegekben a kandzsik mellé szintén apró kana jelekkel írják a kiejtést, ezt a gyakorlatot hívják furiganának. Tipp: ha arra vagyunk kíváncsiak, felnőtteknek szánták-e a kedvenc japán képregényünket, elég megnézni, van-e benne furigana. Ha van, akkor fiatalabb korosztály a célközönség.

Harmadik tévhit: Kínaiul és japánul nem lehet gépelni

Ez olyannyira nem igaz, hogy a leggyakrabban használt kínai módszerrel talán még gyorsabban is lehet gépelni, mint latin ábécével. Számos különböző beviteli rendszer létezik, gyökeresen eltérő működési elvekkel. A két fő csoport: a latin betűs átírásra alapozó rendszerek és a jelek belső szerkezetére építőek. (Ilyen például a Wubi.) Talán meglepő, hogy az utóbbiakkal lehet nagyobb gépelési sebességet elérni!

A tévhit valószínűleg onnan eredhet, hogy korábban léteztek rendkívül bonyolult kínai írógépek és számítógép-billentyűzetek, de ezek sohasem tudtak igazán elterjedni. Nem csoda: elég rájuk nézni, hogy az emberben egy életre kialakuljon a meggyőződés, hogy ilyen készüléket képtelenség adatbevitelre használni.

Negyedik tévhit: A japán és a magyar rokon nyelvek

A japán-magyar barátságot egyesek azzal próbálják meg erősíteni, hogy rokonsági kapcsolatot keresnek a két nyelv között. Ezek a próbálkozások azonban teljesen figyelmen kívül hagyják a történeti nyelvészet módszertanát és eredményeit, és rendszerint csak felszíni hasonlóságokra támaszkodnak. A szamuráj például a magyar szem-úr-raj szóösszetételre hasonlít, tehát a japán a magyar rokona lenne…? Már csak azért sem lehet igaz ez a feltételezés, mert a szamuráj (eredetileg: szamurai) szó régebbi alakja szaburafi: itt olvashatunk magyarul a szó etimológiájáról. Ezek a laikus nyelvrokonító kísérletek általában mindkét nyelvből a mai alakokat veszik figyelembe, pedig a japán és a magyar feltételezett kapcsolata óta eltelt némi idő, ami alatt mindkét nyelv változott.

A japán-magyar nyelvrokonság hívei olykor azt hozzák fel érvként, hogy japán iskolákban is tanítják ezt az elméletet. Ez ugyanúgy nem igaz, mint ahogy az sem, hogy a finnek nem tanítják a finn–magyar rokonságot. Annyi alapja azért van, hogy régebben létezett egy olyan nyelvészeti elképzelés, ami szerint az uráli és az altáji nyelvcsaládok rokonok (ezek alkotnák az urál-altáji nyelvcsaládot), valamint a japán altáji nyelv. Mivel a magyar finnugor nyelvként az uráli családba tartozik, így tulajdonképpen a japán távoli rokona lenne. Azonban a két feltevés közül egyiket sem sikerült igazolni: sem azt, hogy az uráli és altáji nyelvek rokonok, sem azt, hogy a japán altáji nyelv.

A japán nyelv rokonsági viszonyairól több különböző elmélet létezik, kapcsolatba hozták már a koreaival, ausztronéz nyelvekkel, altáji nyelvekkel… A kérdés jelenleg is nyitott, habár az a legvalószínűbb, hogy a japán szigetnyelv: nincsenek rokon nyelvei, vagy azért, mert soha nem is voltak, vagy pedig voltak, de kihaltak. Az utca embere mindenesetre vagy a koreai, vagy az altáji elméletet említi (innen eredhet a tévhit), az iskolákban pedig nem nagyon foglalkoznak a japán nyelv eredetével.

Ötödik tévhit: A kínai és a japán rokon nyelvek

Az előbbiekből természetesen az is adódik, hogy a kínai és a japán sem rokonai egymásnak; az írásuk csak azért hasonló, mert a japánok más környező népekhez hasonlóan átvették a kínai rendszert. (Azóta a koreaiak saját szótagírást fejlesztettek ki, a vietnamiak pedig latin alapú ábécére tértek át.) Ez a japánban nehézségeket okoz: a legtöbb kandzsinak van kínai eredetű és japán eredetű olvasata is, míg a kínaiban minden jel kiejtése egyértelmű.

Felmerülhet a kérdés, hogy mennyire értik meg a kínaiak és a japánok egymást írásban. (Szóban értelemszerűleg semennyire.) A válasz, hogy azt ki tudják találni, nagy vonalakban miről szól a szöveg, de ennél többet már nem igazán. A két nyelv nyelvtana teljesen más, ráadásul Japánban a nyelvtani elemeket hiraganával írják.

További olvasnivaló, felhasznált irodalom

• Tévhitek a magyar-japán nyelvrokonságról bitxəšï blogján, sok példával: 1, 2, 3, 4
• A 214 kínai gyök: a belőlük képzett írásjelekkel / vonássorrend-animációval
• Kínai adatbeviteli módszerek (angolul)
• Hadamitzky, W., Kazár, L.: Kanji és kana. A japán írásrendszer kézikönyve és szótára. Scholastica.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése