Egyetemen oktató kollégáim mesélik, hogy a tanulmányaikat kezdő magyar szakos diákok lényegében semmilyen ismerettel nem rendelkeznek a finnugor nyelvcsaládról, a finnugor nyelvek rokonságának mibenlétéről. A finnugrisztikai tanórákon ülve jókat mosolyognak, amikor olyan szavakat hallanak, mint nganaszan, udmurt vagy nyenyec. E népek és nyelvek tökéletesen ismeretlenek a számukra.

Négy tankönyv

Az elmúlt évek tanszabadsága viszonylag tág teret adott a pedagógusoknak önálló ötleteik megvalósítására, a tananyag egyéni előadására. Szabad volt tankönyvet is írni. Ennek folytán az Oktatási Hivatal honlapjáról letölthető közoktatási tankönyvjegyzék 1174 oldal terjedelmű. A magyartanárok a nyelvtankönyvek öt változatából rendelhetik meg a legjobbat és/vagy legszebbet. E sorozatok megfelelő köteteiből négyet tudtunk megtekinteni a legnagyobb magyar apukájáról elnevezett legnagyobb magyar könyvtárban. (Uzonyi Kiss Judit: Magyar nyelv a 12. évfolyam számára című munkáját nem találtuk meg a könyvtárban.) A finnugor nyelvrokonság a középiskolai nyelvtanoktatás utolsó évében kerül sorra, az oktatás formájától függően a 12. vagy a 13. évfolyamon. A tankönyvek finnugor tananyagát a szerzők ábécé-rendje szerint ismertetjük.

Az első lehetőség

Antalné Szabó Ágnes – Raátz Judit: Magyar nyelv és kommunikáció. Tankönyv a 11–12. évfolyam számára.
A szerzők az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszékének oktatói. A tankönyvük 98. oldalától a 103. oldaláig terjedő finnugor fejezet elsőként a nyelvi családfát mutatja be, méghozzá annak is egy szemléletesebb, játékosabb változatát, amely az egyes nyelveket a fa leveleiként ábrázolja. Utána az őshaza helyének leírása, az alapnyelvi egység felbomlásának vázlatos ismertetése olvasható, a szövegből megállapíthatóan Hajdú Péter és Veres Péter munkái alapján. Lényege a következő:
Az őshaza az Urál hegység két oldalán volt, az alapnyelv kb. 6000 éve bomlott finnugor és szamojéd ágra, az ugor nyelvi egység felbomlása kb. 3000 éve kezdődött, éghajlati változások hatására stb. Egy apró betűs rész külön információkat tartalmaz az obi-ugor nyelvekről. (Egy apró tévedés: a szerzők szerint az obi-ugor nyelveknek nincs írásbeliségük.)
Ezután olvasható a legfontosabb rész a nyelvrokonság „bizonyítékairól”. Ezt a szerzők öt pontban foglalták össze:

1. szabályos hangmegfelelések
2. az alapszókincs közös jellege
3. a rokon szavak jelentéskörének hasonlósága
4. a nyelvtani eszközkészlet hasonlósága
5. egyéb segédtudományok (régészet, antropológia, néprajz stb.) bizonyítékai

E „bizonyítékok” elemzése annyi problémát hozna felszínre, hogy ez egy külön posztba kívánkozik. (Reméljük, rövidesen olvasható lesz az is.)
A tankönyv a továbbiakban a fenti pontok szerint haladva példákat hoz a szabályos hangmegfelelésekre, ismerteti az alapszókincs csoportjait, majd így vázolja a rokon nyelvek nyelvtani kapcsolatait:

A finnugor nyelvek mind toldalékolók (agglutinálók).
Birtokos személyjeleik személyes névmásokból származnak, kifejezik a birtokos, sőt a birtok számát is.
A határozó rendszerre jellemző irányhármasság (hol?, honnan?, hová?) közös finnugor vonás.
A magyar -k többesjel, a középfok -bb jele, valamint az igei idő- és módjelek is finnugor eredetűek.
A mondattan körében finnugor hagyomány a névszói állítmány, valamint a jelző és a jelzett szó sorrendje.
E felsorolás elemei megtalálhatók különböző finnugrisztikai tankönyvekben, átvételük során a szerzők teljesen jóhiszeműen jártak el. Jó lenne azonban felhívni a diákok figyelmét arra, hogy a finnugor nyelvek közös vonásai nem egy időben és nem ugyanazon nyelvi és társadalmi folyamatok következtében alakultak ki. Vannak köztük alapnyelvi eredetű jelenségek, de későbbi korokból származtatható tipológiai azonosságok is.
A tananyag kutatástörténeti visszatekintést is tartalmaz. Sajnovics János, Gyarmathi Sámuel munkásságát hosszabban, Reguly Antalét és Budenz Józsefét pedig egy-egy mondatban ismerteti.

A finnugor témakör lezárásaként tájékoztatást kapunk a komolytalan nyelvrokonítási kísérletekről is. Miként az obi-ugorokról írott mondatok, ez is kisebb betűvel szedett, tehát nem tartozik a feltétlenül megtanulandók körébe. Ugyanakkor rendkívül jól összeszedett rész: Horvát István 1825-ből való néhány vidám szófejtése („Babilon … nem más, mint Bábolna, Karthágó pedig Kard-Hágó…”) után említi a sumer–magyar és török–magyar rokonítást, az ugor–török háborút, és felhívja a figyelmet arra, hogy több nyelvhasonlítási kísérletben a politikai hátsó szándék volt a vezérmotívum.

A tankönyvhöz munkafüzet is tartozik, amely a tananyaghoz kapcsolódó feladatok mellett további információkat tartalmaz a rokon nyelvet beszélő népek lélekszámáról, az obi-ugorok életéről és a finnugor őstörténetről. A feladatok elmemozgatóak, illetve a témakör további tanulmányozására irányulnak. Van olyan feladat, amelyik a szabályos hangmegfelelések felismerését teszi lehetővé, míg egy másik arra utasít, hogy a térképen keressük meg nyelvrokonaink lakóhelyét.

Ez a tankönyv és munkafüzet korrekt, jó szándékú munka eredménye. Az azonban látható, hogy a szerzők nem értik a történeti nyelvészet módszereit.

A második…

Balázs Géza – Benkes Zsuzsa: Magyar nyelv a gimnáziumok és a szakközépiskolák 12. évfolyama számára.
A szerzők közül Balázs Géza az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszékének vezetője, Benkes Zsuzsa pedig már nyugdíjas. Ez a tankönyv a nyelvészetben valamennyire jártas olvasók számára világosan jelzi, hogy a szerzők gyanakvással kezelik a történeti nyelvészet módszereit és eredményeit. Na persze, nem valószínű, hogy egy középiskolás diák ezt felismeri. Talán oda lehetett volna írni nekik – nem baj, ha a tankönyvírók vállalják a véleményüket.
A történeti nyelvészettel szembeni ellenérzéseket jelzi, hogy a tankönyvben a magyar nyelv eredetének tárgyalását megelőzi az európai nyelvszövetségek (nem nyelvcsaládok!) felsorolása, a nyelv változásának és állandóságának tárgyalása és a magyar nyelv tipológiai jellegű besorolása (agglutináló, posztfixáló).
A történeti nyelvészet módszereit bemutatva a szerzők Theodora Bynon és Benkő Loránd műveiből idéznek kivonatosan. Az idézett tudósok neve mellett pontosan megadják idézett műveik címét is. A tudományos hivatkozás módszerét az általam átnézett tankönyvek közül egyedül ez alkalmazza.
A következő oldalak visszavezetnek a kitaposott ösvényre: a nyelvrokonság „bizonyítékait” öt pontba szedve, majd részletezve olvashatjuk. Megtudjuk, hogy a magyar nyelvben a birtokos személyjelek használata, a névszói állítmány, a mondatban a jelző és a jelzett szó sorrendje finnugor eredetű jelenség. Ez a rész az eddig tárgyalt két tankönyvben lényegében azonos. Az öt bizonyítékból kettő szó szerint megegyezik az elsőként ismertetett tankönyv bizonyítékaival, a többi három csak tartalmilag azonos. A két tankönyv hibái is azonosak (lásd az első könyvről írottakat). Itt azonban a felsorolás végére oda van biggyesztve egy fontos megállapítás: a nyelvrokonság nem jelenti a rokon nyelvet beszélő népek genetikai rokonságát.

A Balázs Géza – Benkes Zsuzsa-féle tankönyv finnugor családfája nem él a fa-metaforával, a rokon nyelvek leszármazását egy vonalakból és betűkből/szavakból álló száraz, sematikus ábrába foglalja bele. A családfaábrán tévesen szerepel, hogy a lapp nyelv a finn-volgai köztes alapnyelvi korszakból ered. Az újabb ábrák a balti finn csoporthoz sorolják, a régebbiek pedig olyan „hibrid” nyelvként ábrázolják, amely egyrészt a finn-volgai köztes alapnyelvi korszakból, másrészt pedig a balti finn nyelvi korszakból származik. A tankönyvszerzők ábrájának szakirodalmi előzményeiről nem tudunk.

Az elsőként tárgyalt könyvből már ismerős sablont követve, itt is a nyelvrokonság kutatóinak felsorolása következik. Sajnovics, Reguly és Budenz úgy látszik, kötelezően említendő nevek. Azért ezen a téren is próbálnak a szerzők valami egyénit mutatni. Az általuk név nélkül hivatkozott Halogalandi Ottár, valamint az ismeretlen olasz szerzetes azonban elég szerencsétlenül kiragadott szereplői a finnugor nyelvrokonság kutatásának. Zsirai Miklós emelte őket naggyá Finnugor rokonságunk című könyvében, túlértékelve, illetve félremagyarázva szerepüket. Halogalandi Ottár csupán két lapp nyelvjárás hasonlóságát fedezte fel, a veronai szerzetes pedig nem a magyar és az obi-ugor nyelvek hasonlóságáról írt, hanem arról, hogy a Don felső folyásánál magyarul beszélő emberek élnek.
E tévedések után azonban egy még nagyobb melléfogás következik. Ugyanúgy, mint Antalné Szabó Ágnes és Raátz Judit könyvében, itt is az egyéb nyelvrokonítási kísérletek ismertetése zárja a finnugor fejezetet. Balázs Géza és Benkes Zsuzsa azonban csak egy felsorolást nyújt, mindenféle kommentár nélkül. Ennek következtében a finnugor nyelvrokonsággal egyenértékűen jelennek meg a tankönyvben a sumer–magyar és egyéb vicces ötletek.

A tananyag feldolgozását segítő feladatok nem túl ötletesek, vagy nem túl hasznosak. Az első kategóriába tartozik az a feladat, hogy válaszd ki a listából a magyar nyelv legközelebbi rokonait, a másodikba pedig a „szauna szavunk finn eredetű, de miért nem bizonyítja a nyelvrokonságot?” kérdés sorolható.

A harmadik…

Hajas Zsuzsa: Magyar nyelv középiskolásoknak. 12. osztály.
E tankönyv finnugor fejezete mutatja a szerző feltétlen szimpátiáját a finnugor nyelvrokonság iránt, mégis az eddig tárgyalt könyveknél több tévedést tartalmaz. A jó és rossz vegyítése a könyv illusztrációs anyagára is jellemző. Az ízléstelen karikatúrák (Ács Róbert és Tamasi Kinga művei) nem illenek a jó ízléssel kiválogatott fotókhoz. Egynémely grafika pedig eltévedt: László Gyula rajzai Hunorról és Magorról meg a honfoglalók jurtáiról éppenséggel a magyarok kultúrájának törökös elemeit ábrázolják.

A nyelvrokonság definíciója igen homályos: „Nyelvrokonság: két vagy több nyelv között kimutatható a nyelvi részrendszerek folyamatos mozgása.” Ezt a szerző vajon érti? És a gyerekek? Nem kellene őket ilyen mondatokkal terhelni. Egyébként a nyelvrokonság leírása ugyanúgy történik, mint az eddigiekben. Olvashatjuk öt „bizonyítékát”, majd a finnugor nyelvek szerkezeti egyezéseire ugyanazokat a példákat találjuk, mint a többi tankönyvben: a birtokos személyjelek és a névszói állítmány használata, a jelző és a jelzett szó sorrendje. A határozórendszerben (értsd: névszóragozásban) megfigyelhető közös eredetű irányhármasságra a szerző finn példákat is hoz.

Az őshaza tárgyalása ebben a tankönyvben okosan nyitva marad: két őshazaelmélet említése után a szerző megállapítja, hogy az őshaza helyét még keressük.

A nyelvrokonság tárgyalásához kapcsolódó tartalmak ebben a tankönyvben vannak a legeredetibb módon feldolgozva. A módszerek terén ez úgy jelenik meg, hogy a fejezet egy vázlattal kezdődik, majd a szövegben a vázlattal azonos mondatok félkövér kiemelést kapnak.

Egyedi vonások a tartalmi felépítésben: A nyelvrokonság tudományos és tudománytalan megközelítésének tárgyalása önálló olvasmány témája. A kutatástörténetről, a kiemelkedő kutatókról azonban nem olvashatunk, ehelyett van két olvasmány az uráli népek történetéről és kultúrájáról. A második olvasmányhoz irodalomjegyzék is csatlakozik (pl. Johanna Laakso: Uralilaiset kansat. Helsinki, 1991., Csepregi Márta: Finnugor kalauz. Bp. 1998.)

Ötletesek a feladatok is: meg kell magyarázni, hogy miért nem értik egymást a rokon nyelvek beszélői, ki kell találni egy finnugor eredetű szó magyar megfelelőjét (hal, kéz) stb. A sikeres megfejtés érdekében a tankönyv a kitalálandó magyar szó több finnugor megfelelését (vogul, osztják, zürjén, cseremisz, finn, lapp) is megadja, valamint közli a figyelembe veendő hangváltozást is (pl. mély hangrendű szavakban a rokon nyelvi (helyesen: alapnyelvi) k hangból a magyarban h lesz).

Hajas Zsuzsa dicsérendően sokat akart közölni a nyelvrokonságról és az uráli népekről. Ez sok hibával sikerült:

• A családfaábra a lapp nyelvet ugyanúgy rossz helyen jelöli, mint Balázs Géza és Benkes Zsuzsa tankönyve.
• A tankönyvben írottakkal szemben egyik elmélet szerint sem állítja azt, hogy az őshaza kizárólag Nyugat-Szibériában volt. Hajdú Péter elmélete Nyugat-Szibériáról és az Urál európai oldalának északi részéről (= Pecsora folyó melléke) szól.
• Az uráli népek lakóhelyét feltüntető térképen nem szerepelnek a kisebb balti finn népek.
• Nem igaz, hogy 1000-1200 szótövünk finnugor eredetű, csak kb. 6-700.
• Nem igaz, hogy a finnugor népek íjjal, nyíllal temetkeztek, sőt a gazdagok mellé lovat is tettek. Volt olyan feltehetőleg finnugorokhoz köthető régészeti kultúra, amelyikben ez bizonyosan előfordult, de általánosan nem volt jellemző.

A negyedik…

Józsefné Urbán Ildikó – Szabóné Tóvári Éva: Magyar nyelv a 11–12. osztályok számára.
Ez a tankönyv nemcsak a szerzők ABC-besorolása szerint az utolsó. Finnugor tartalma is nagyon gyenge.
Amikor a könyvet lapozgatva elérkezünk a Nyelvtörténet–nyelvművelés című részhez, igencsak csodálkozunk: vajh miért e fejezet élén a sok fotó a honfoglaló magyarság tarsolylemezeiről, hajfonatkorongjairól? Hogyan illusztrálják e tárgyak a finnugor nyelvrokonságot? (Mellesleg a nyelvtörténet és a nyelvművelés összefüggése, a nyelvművelés nyelvtanként tanítása is külön írást érdemelne. Ez a tematikus felosztás minden itt ismertetett tankönyvben azonos.)
Nem jó a tankönyv családfaábrája sem: a lapp nyelv származtatása itt is téves, a közfinn (e helyett ma inkább a balti finn használatos) csoportból hiányzik a vót nyelv.
A továbbiakban az alapfeladatokat teljesíti a tankönyv. Először a kutatástörténetre kerít sort – Sajnovics, Gyarmathi, Reguly nevét említi, valamint kitér Budenz és Vámbéry vitájára. Az egyéb nyelvrokonítási kísérletek közül csak a sumer–magyart említi, de határozottan kijelenti, hogy az tudománytalan.
A nyelvrokonság öt „bizonyítékát” ugyan tételesen nem sorolja fel, de ír a szabályos hangmegfelelésekről és a magyar nyelv szerkezetében található finnugor elemekről. A birtokos személyjelek, a középfok és a többesjel szokásos felsorolásánál még többet is nyújt: az -unk/-ünk, -nak/-nek igei személyragokat és az -n, t-, tt, -l határozóragokat meg is nevezi a magyar nyelv finnugor elemei között. Igaz, a mondattani kapcsolatokra (névszói állítmány, jelző-jelzett szó sorrendje és az egyeztetés kérdése) viszont nem tér ki.
E részben téves adat, hogy a magyarban 1000 finnugor eredetű szó van, valamint igen csodálkozunk azon az állításon, hogy a finnugor nyelvek ragasztó nyelvek, és ez bizonyítaná a nyelvrokonságot. A 19. század második felében ugyan éppen e jelenség alapján merült fel a sumer–magyar nyelvrokonság ötlete, merthogy a sumer is agglutináló nyelv lenne, de aztán hamar rájöttek, hogy ez azért a nyelvrokonsághoz kevés.

A magyar nyelv eredetét tárgyaló fejezet 11 oldalából (78–88.) 6 oldalon túljutva elérkezünk egy igen különös részhez. A 84. oldalon kezdődik a napos-holdas világfa mint finnugor folklórmotívum kifejtése. Ekkor világosodunk meg, hogy a fejezet elején látott tarsolylemezek és hajfonatkorongok valójában e rész illusztrációi. A szerzők bemutatják a dob szerepét a sámánszertartásokban, regősénekeket, manysi siratóénekeket idéznek, és megemlítik, hogy a révül szó az ősi hitvilág emléke. Ez a rész láthatóan a nyelvészeti tudnivalók után minden tankönyvben következő kis színes kiegészítő szeretne lenni. Nagyon hiányzik azonban az elejéről valami magyarázat, hogy miért is kapjuk ezt most. Esetleg valami tipográfiai trükk is jelezhette volna a témaváltást. Ezek nélkül ideillesztésük azonban érthetetlen. A szerzők fejében uralkodó zavart, az össze nem tartozó témák keveredését jelzi, hogy a finnugor fejezetben az idézett siratók és regősénekek stílusjegyeire, konkrétan az ismétlődések szerepére kérdeznek rá.

Tanítják, tanítgatják…

Ha a finnugor nyelvrokonság a megtanulandó tananyag része, hol van akkor a hiba? Miért tájékozatlanok e kérdésben még a magyar szakos egyetemisták is? Az egyik ok a középiskolai nyelvtanoktatás kiegészítő, alárendelt szerepe lehet. Magyartanár általában azért lesz valaki, mert szeret szép regényeket és verseket olvasni. Tanítani is ezeket szereti. Ha esetleg kicsúszik az időből, akkor nyelvtanórán is irodalmat tanít. Úgy véli, ezt a gyerekek sem bánják.
A diákok tájékozatlanságát a finnugor nyelvrokonság terén még tanáraik elbizonytalanodása is okozhatja. A magyartanárok a feléjük áradó híreket képtelenek értékelni, nem tudják elválasztani a tudományost a bulvártól. Ezért a „finnugorizmus” körüli habverést komolyan veszik, s ha tanítanak is nyelvtant, ezt a fejezetet hamar lezavarják, esetleg a diákokkal éreztetik is a téma iránti ellenszenvüket.

Jó is, rossz is…

A tanárok és az egyetemi hallgatók körében végzett tudakozódásunk szerint a legtöbb középiskolában Antalné Szabó Ágnes és Raátz Judit tankönyvét használják (lásd Az első lehetőség című fejezetben).
Az olvasott könyvekből megállapítható, hogy a magyar nyelv finnugor eredete a gimnáziumi nyelvtan tananyag része. A tankönyvírók a finnugrisztikai ismeretterjesztő művek és a magyar szakos egyetemi hallgatók számára készült tankönyvek alapján állították össze a gimnáziumi tananyagot. Még a történeti nyelvészettel és az alapnyelv feltételezésével láthatóan nem szimpatizáló Balázs Géza – Benkes Zsuzsa szerzőpáros is a finnugrisztikai szakirodalomra támaszkodva foglalta össze a magyar nyelv finnugor jellegzetességeit.
A tankönyvírók hiányos történeti nyelvészeti ismereteik miatt forrásaikat nem tudták megfelelő kritikával kezelni. A nyelvrokonság tudnivalóit a különböző tankönyvek lényegében ugyanúgy foglalják össze, ezért hibáik is szinte teljesen azonosak.
A tankönyvekben jelentős eltérések mutatkoznak a finnugor őshaza és a kulturális kapcsolatok tárgyalásában. Ez arra utal, hogy a nyelvrokonságra vonatkozó tananyagot a szerzők kötelességszerűen felmondják, de azért a tankönyvíró fejekben nincs minden rendben a nyelvrokonság és a finnugorközi kulturális és etnikai kapcsolatok összefüggéseit, illetve össze nem függéseit illetően.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)