Sorozatunk első részében rámutattunk, hogy eredetileg senki nem keresett népek között rokonságot. A népek történetének forrásául igyekeztek használni a nyelveket, és ennek során fedezék fel, hogy a nyelvek között a biológiai rokonságra emlékeztető viszonyok vannak: ezt nevezték nyelvrokonságnak. Ezt a fogalmat vitték át (legalábbis bizonyos kultúrákban) a népekre: a rokon nyelveket beszélő népeket kezdték rokon népeknek hívni.

Kezdetben a kutatók fejében is élt az az elképzelés, hogy a népek nyelvileg, kulturálisan és genetikailag egységesek: ez vezetett ahhoz az előítélethez, hogy a rokon nyelvet beszélő népek kultúrája is rokon, és a nyelvek beszélői biológiailag is azonos származásúak. A részletesebb kutatások azonban inkább ennek ellenkezőjét igazolták, sőt, mint arra sorozatunk második és harmadik részében rámutattunk, az is kiderült, hogy a kulturális és a genetikai rokonság inkább csak hasonlóságot jelenthet, skaláris érték, a nyelvrokonság fogalmával szemben nem alkalmas rokon és nem rokon népek elkülönítésére.

Na de mire jó ez?

Sok laikus képzeli úgy, hogy a (nyelv)rokonság valamiféle szövetségi rendszerben helyezi el a nyelv beszélőit, azaz a rokon nyelvet beszélők között valamiféle szövetség jön létre azok ellen, akik más nyelvcsaládokba tartoznak. A finnugor rokonsággal sokan azért elégedetlenek, mert egy másik „szövetségi rendszerben” szeretnék viszontlátni a magyarságot. Ennek természetesen semmilyen alapja nincs.

Igaz ugyan, hogy a közeli rokon nyelveket beszélők akár nyelvtanulás nélkül is megértik egymást, és könnyebben megtanulják egymás nyelvét akár aktívan is használni, ennek következtében jobban belelátnak egymás kultúrájába, jobban megérthetik egymás, s így megértés, szolidaritás, szövetség jöhet létre közöttük. Ez a lehetőség azonban nem mindig válik valósággá. Az érdekkülönbségek a közeli nyelvrokonságtól függetlenül is feszültséghez, viszályhoz vezethetnek: elég, ha a délszláv háborúkra gondolunk.

A cikk a hirdetés után folytatódik

A magyar nyelv esetében ilyesmiről szó sem lehet. Ha valaki nem is hisz a finnugor rokonságban, az azért belátható, hogy a magyarnak közeli rokon nyelvei nincsenek, nincs olyan nyelv, amit pusztán magyartudásunkkal többé-kevésbé megértenénk.

Persze a politika időnként igyekszik kihasználni a nyelvrokonság tényét. Az első világháború után a kisantant által elszigetelt Magyarország a távoli Észtországgal és Finnországgal (a háború győzteseivel) keresett kapcsolatot. Az 1956-ban elszigetelődött magyar vezetés többek között az 1960-ban megrendezett Nemzetközi Finnugor Kongresszus megrendezésével próbált enyhíteni a szorításon: nyugat-európai résztvevőket is meghívtak. Ennél többre azonban aligha „használható”.

Ami az övék, az a miénk is?

A félreértésekben nem kis szerepet játszanak azok a finnugristák és laikus finnugorrajongók, akik olyasmiket hirdetnek, hogy nekünk bizony közünk van más finnugor népek kultúrájához: a Kalevala, a mari népdalok, a manysi medveünnep a mieink is, a mi kultúránk része, hozzánk tartozik – és illik ismernünk. Ennek azonban így semmilyen alapja nincs.

Még ha el is fogadjuk azt a modellt, hogy a rokon nyelvek beszélőinek (akármilyen értelemben vett) ősei valaha egy népet alkottak, akkor is be kell látnunk, hogy a finnugor nyelven beszélő népek mai (ill. néhány évszázaddal ezelőtti) kultúrájának jelenségei jórészt e szétválás után jöttek létre: a magyarsághoz tehát nincs közük.

A képlet persze nem ilyen egyszerű. A nyelvrokonság tényének köszönhetően a magyarság figyelme már ráterelődött ezekre a népekre. A Kalevala nem azért része a magyar kultúrának, mert a finnek nyelvrokonaink, hanem azért, mert öt magyar fordítása van, mert hatott József Attila költészetére stb. A mari népköltészet sem azért válik a magyar kultúra részévé, mert az őshazában mormolt imákat őrzi, hanem azért, mert bekerült az István, a királyba, és még azok is szívesen énekelgetik (persze nem is tudva, mit énekelnek), akiket egyébként kiráz a finnugor rokonság gondolata.

Ebből persze még nem következik, hogy minden magyarnak feltétlenül ismerne kellene a finnugor (és szamojéd) kultúrákat. Ma már rendkívüli mértékben megnőtt azon kulturális értékek és ismeretek száma, melyeket ismerni érdemes: a megismerhető dolgoknak csak kis részére mondhatjuk, hogy feltétlenül ismerni illik. Az azonban jó lenne, ha még sokáig lennének közöttünk olyanok, akik tájékozottak a finnugor népekre vonatkozó kérdésekben.

A finnugrisztika: hungarikum!

Nem csak a magyar írók, költők és más művészek figyelmét keltette fel a finnugor rokonság: sok magyar kutató is foglalkozott a finnugor nyelvekkel, illetve az ezeket beszélő népek kultúrájával, történelmével. Ennek köszönhető, hogy nagyon sok kutatandó anyag Magyarországon vagy magyarul gyűlt össze. A múzeumokban ott állnak a magyar gyűjtők által felhalmozott tárgyi emlékek, a szakirodalomban pedig bizonyos adatok csak magyarul férhetőek hozzá. A legkézenfekvőbb, hogy ezeket magyar kutatók vizsgálják, dolgozzák fel, közvetítsék a nemzetközi tudományosság számára. Hasonlóan jó helyzetben legfeljebb Finnország és Észtország van. (Természetesen kedvező helyzetben van Oroszország is, ahol ezek a népek élnek, de az ő szempontjaik és lehetőségeik egészen mások.)

A múzeumokban és könyvekben fellelhető információnál is nagyobb kincs, hogy a finnugrisztikának Magyarországon kiépült intézményrendszere van: kutató- és oktatóhelyek működnek. Ezek kölcsönösen egymásra vannak utalva: az oktatóhelyek biztosítják a kutatóhelyek utánpótlását, a végzőök pedig leginkább a kutatóhelyekenk köszönhetően maradhatnak meg a szakmában. Hatalmas értéket képvisel a kutató- és oktatóhelyeken felhalmozott tudás. Hasonló tudással a világon kevés helyen rendelkeznek. Sok kritika fogalmazható meg a mai magyar finnugrisztikával szemben, de az biztos, hogy megsemmisülése így is pótolhatatlan veszteség lenne. Rajtunk, pontosabban a szakmán, illetve a tágabb értelemben vett tudománypolitikán múlik, hogy ezt az örökségünket elherdáljuk, vagy eredményesebben használjuk fel.

 

A rokonkeresésnek köszönhető, hogy Magyarországon nem csak a finnugrisztika, hanem a turkológia is magasabb szintre fejlődött, mint ahogy azt az ország geopolitikai helyzetétől várnánk. A finnugrisztikáról leírtak tehát bizonyos mértékben a turkológiára is vonatkoznak.

A magyarországi finnugrisztika olyat nyújthat a világ tudományosságának, melyre csak kevés más ország képes. Természetesen minden országban vannak ilyen kutatási területek: elsősorban az ország saját kultúrája, a területén található természeti jelenségek kutatása stb. A magyar finnugrisztikában az a különleges, hogy tőlünk távol eső népek nyelvének és kultúrájának kutatásában vívott ki vezető szerepet. Kérdés, meddig tudja ezt tartani.

Ami a miénk, az az övék is!

A magyar finnugrisztikának, s ezzel Magyarországnak nem csupán a világ tudományosságával szemben van felelőssége és kötelessége, hanem a finnugor és szamojéd népekkel szemben is. A felhalmozott tudás ugyanis e népek kulturális örökségének része, tehát illene nekik valamilyen módon visszajuttatni. Ez a feladat nem csupán önmagáért fontos, hanem azért is, mert nagy szerepet játszhat e nyelvek és népek fennmaradásában.

Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy önmagában a nyelvrokonság nem jelent semmit.  Ami fontos, az az, ami e rokonság felderítése során történt. E kutatás ugyanis visszahatott a kultúránkra, és olyan kötelékeket rakott ránk, melyeket nem szabad, de legalábbis semmiképpen sem érdemes elszakítani.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)