nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Honfoglalók fegyverben

Tudós hadfiak a tettek harcmezejére léptek, és szilajon forgolódó fotelükbe pattanva, billentyűzetüket bőszen ütlegelve megénekelték honfoglaló eleink fegyvereit s vitézségét. Mindannyiunk örök dicsőségére könyv is lett belőle. Címe: Honfoglalók fegyverben.

zegernyei | 2016. május 13.
|  

Az akadémia Magyar Őstörténeti Témacsoportja megjelentette könyvsorozatának harmadik kötetét. A honfoglalók viselete és a Magyarok a honfoglalás korában című könyvek után a Honfoglalók fegyverben (Helikon, Bp. 2015.) is jelzi a magyar őstörténet tudományos vizsgálatának felélénkülését. Az első kötetet már ismertettük, most a harmadik következik. (A második kötet is nagyon jó, különösen a finnugorokkal foglalkozó tanulmány, melynek felmagasztalását azonban másoktól várjuk…)

Belelapozva a kötetbe rögtön az az érzésünk támad, hogy egy selejtes példányt fogtunk ki. A belső címlap szerint ugyanis a mű címe: Magyarok fegyverben. Ez nagyon ravasz trükk, szittya őseink is megirigyelhetnék. Akkor most melyik is az igazi: honfoglalók vagy magyarok? És mit szólnak ehhez a kettős címadáshoz a könyvtárosok, meg mindazok a kutatók, akik majd hivatkozni szeretnének erre a könyvre?

A Honfoglalók fegyverben című kötet tanulmányírói ütőképes csapatot alkotnak. Az utolsó oldalakon található felsorolás 24 szerzőt sorol fel. Van köztük történész, régész, hagyományőrző íjász, restaurátor, íjszakértővé vált agrármérnök, biológus, nyugállományú alezredes stb., valamint több egyetemi hallgató, akik már szinte kész történészek, régészek, hagyományőrző íjászok, restaurátorok, nyugállományú alezredesek stb. stb. (Ezúton kérünk elnézést azoktól a szerzőktől, akiket nem említünk majd név szerint az ismertetésünkben. Habár lehet, hogy éppen ennek örülnek.)

A szerzők seregét az abszolút szaktekintély, Kovács László vezeti. Az előszóban ráhangolja az olvasót a várható élvezetekre: a kalandozások történelmi hátteréről, céljáról, gazdasági-politikai hasznáról elmélkedik, kifejti, hogy milyen bonyolult logisztikai feladat volt egy hadjárat megszervezése, beharangozza, hogy mindjárt sok szó lesz itt az íjakról – vagyis röviden ismerteti a kötetet, ezáltal a recenzenseknek szinte semmi mondanivalót sem hagyva. Érdemeire való tekintettel ezennel fölterjesztjük Kovács Lászlót a minden honfoglaláskoros régészek kündüje kitüntető címre, ugyanakkor, hogy még nekünk is maradjon ismertetni való, sürgősen abbahagyjuk Kovács László ismertetésének ismertetését, és rátérünk a kötet érdemi részére.

Egy kalandozó hadfi felszerelése
Egy kalandozó hadfi felszerelése
(Forrás: Boldog Zoltán rajza ‒ A honfoglalók viselete: 158.)

A magyarok hadszervezete és haditaktikája című fejezet (12–67.) elején található rövid szöveget Veszprémy László, a Hadtörténeti Intézet igazgatója jegyzi. Szerzőként visszatér még az utolsó fejezet (Hadjáratok kora, 145–194.) hat résztémájának kidolgozójaként, mintegy keretbe foglalva az egész művet. Tudományos tekintélye és pozíciója alapján jogosan tekinthetjük őt a szerzőgárda legfőbb hadurának, vagyis gyulájának.

Mi magunk szemtanúi voltunk Veszprémy László leendő alezredes, akkor még honvéd (aki aktív tiszt, és nem ny. á., ahogy az a kötet 197. oldalán szerepel!), angyalbőrben megtett első bukdácsoló lépéseinek a hódmezővásárhelyi laktanya mögötti kettős hasznosítású mezőn, amely egyszerre volt harcászati gyakorlótér és birkalegelő. Nyilván a gyakorlótéren kúszva-mászva döntötte el, hogy ő bizony inkább elméletben harcolna. Ugyanakkor ismerhette föl eleink azon bölcsességét is, hogy legelőkön célszerűbb lovon harcolni, mint gyalog, mert a laposkúszásban közlekedő harcos ruházata az állati körülmények miatt egészségtelenül beszennyeződik. Annak idején mindannyian elborzadva gondoltunk arra az eshetőségre, hogy a Varsói Szerződés hős katonáiként az alpesi legelőkön, tehenek közt csúszva-mászva kell leküzdenünk az osztrák és olasz hegyivadászokat a szent világforradalom nevében.

A középkori források kiváló ismerőjeként Veszprémy László röviden bemutatja, hogy a kortárs szerzőktől napjainkig miként alakult kalandozó elődeink megítélése itthon és külföldön (12–16.). Könnyű kitalálni: ami a megtámadottaknak borzalmas volt, az felénk a nemzeti dicsőség alapja. Nyugat-Európában máig nem értik, hogyan lehet egy olyan vérengző fenevad, mint Attila, hun uralkodó nevét magyar újszülötteknek adni. Nem érdemes nekik megmagyarázni. Ha kedvünk szottyan, inkább megint megtámadjuk őket. Mi, Attila ivadékai, dicső magyarok.

Elhagyott csatatér
Elhagyott csatatér
(Forrás: Boldog Zoltán rajza ‒ Honfoglalók fegyverben: 176.)

Az első fejezet szerves folytatása a kutatástörténeti áttekintés, amit B. Szabó János írt. A kötet szövege egységes stílusú, nem feltűnő a szerzők közti váltás. B. Szabó János témája a magyar harcmodor. Először ismerteti az erről szóló történeti forrásokat (Bölcs Leó, Regino), majd összefoglalja a tudnivalókat a sztyeppei és nyugat-európai harci fogásokról (16–37.). Annyit már korábban is tudtunk, hogy a kalandozó magyarok nem kedvelték a közelharcot, és ezt pironkodva vettük tudomásul, gyávaságuk bizonyítékaként értékeltük. B. Szabó Jánost olvasva lelkünk megnyugodhat, nincs okunk a szégyenkezésre. Eleink nem gyávaságból nyargalásztak össze-vissza lovaikon, hanem a tágas sztyeppéken elsajátított harcmodort alkalmazva, csupán ravaszul összekuszálták ellenfelük hadrendjét. A legjobb esetben addig keringtek lovaikkal, míg ellenfelük már a nézésüktől elszédült és önként magába roskadt.

A két világ harci technikájának összefoglalása után újabb szerzők lépnek csatasorba: Boldog Zoltán a bizánci hadsereget (38–42.), Zágorhidi Czigány Bertalan a Kijevi Rusz seregét és fegyverzetét (43–45.), Türk Attila pedig a kazárok fegyvereit ismerteti (46–48.). A fejezetet B. Szabó János újabb négy írása zárja. Ezek a magyar sereget jellemzik létszám, csatarend, taktika és a különböző fegyverek (lándzsa, íj) használatának szempontjából (48–67.). E részfejezetekben már megkezdődik az íjászat technikai fogásainak ismertetése, amely a következő nagy fejezetben teljesedik ki.

Az egész fejezetnek számunkra legfontosabb tanulsága, hogy a nyugat-európai seregek ekkor még nem jártak talpig páncélban, sőt lovas katonáik és íjászaik is voltak. Miben állt akkor a kalandozó magyarok mindent elsöprő ereje? Talán a hátrafelé nyilazásban? A választ még nem tudjuk megfogalmazni, sőt egy darabig újabb információkhoz sem jutunk, hogy ezt a témát továbbgondoljuk, mivel most az íjászattal és az íjakkal foglalkozó igen terjedelmes fejezet következik (A honfoglalók és az íjászat, 68–120.).

E témakör tárgyalása igen kimerítő. Igaz Leventétől megismerjük az íjászfelszerelés részeit (68–74.), Schmidt Péter elmagyarázza, hogyan kell íjjal lőni (74–77.), Marx Tibor István pedig leírja, hogyan, milyen gyakorlatok révén válhatunk mesteríjászokká (80–84). Mindezek úgy foglalhatók össze, hogy baromi nehéz lehetett az íjat megfeszíteni, s a nyílvessző útnak indítása is többesélyes volt: vagy erre ment, vagy arra, esetleg semerre, de akkor jól orrba vertük magunkat. Az íjászat embert formáló-torzító tevékenységének nyomait antropológusok mutatják ki és be eleink csontjain, erről szól Pálfi György és Tihanyi Balázs írása (77–80.).

E fejezetben Sudár Balázs örvendezik a magyar íjászhagyományok újjászületésén (84–85). Mi annyira nem vagyunk eltelve e jelenségtől. Ugyan örülünk, hogy már nem minden lovasíjász dilettáns őstörténész, de a legnagyobb, Kassai Lajos azért igen, sőt a butaságait immár filmen is hirdeti, sőt/kettő: egyesek szerint az igaz magyaroknak inkább a róla készült portréfilmet kellene nézegetniük, mint az Oscar-díjas Saul fiát.

A másik problémánk a lovasíjászkodással és a hagyományőrzéssel, hogy miért akarunk mi háborúskodni? Jó, jó, azt tudjuk, hogy az emberiség hímnemű egyedei az állatvilágból örökölt késztetéssel igyekeznek egymást megölni, mely tevékenység eredményeképpen újabb nőnemű egyedeket birtokolhatnak, s több-kevesebb erőszak után a párosodásra is sor kerülhet. A háború eredendően erről szól. A kultúra iránti igény, vagyis az ellenség műkincseinek szisztematikus eltulajdonítása – csak az ókortól jelenik meg a háborúskodás céljai között. A fent vázolt leküzdhetetlen késztetés mellett a hagyományőrzés hazai feléledésének másik oka a kötelező sorkatonai szolgálat eltörlése lehet. Ha már a fiatal férfiak nem harcolhatnak, legalább harci játékokban élhessék ki vágyaikat. Hát legyen. Végül is csak örülhetünk, hogy a hagyományőrzők nem atomtámadásosdit játszanak, hanem feltehetőleg a zöldmozgalmak hatására megmaradnak a fenntartható öldöklés imitálása mellett.

Az íjászati fejezet a továbbiakban többé-kevésbé régészeti irányt vesz: Bíró Ádám és Révész László ismerteti az íjak, valamit az íj- és nyíltegezek sírokból feltárt maradványait, és az eredeti tárgyak megjelenési formáját (86–94., 101–109.). Az íjak és a tegezek formáját különböző kódexekből, freskókról ismerjük. A feltárt maradványok, az ábrázolások és a néprajzi párhuzamok alapján vált lehetségessé a korabeli tárgyak replikáinak elkészítése. Erről szól Paku Sándor és Strohmayer Ádám írása (95–100., 109–115.). A fejezet végén Marx Tibor István mutatja be a honfoglalók jellegzetes nyíltípusait, ezzel együtt tárgyalván egykori elkészítésük lehetséges módjait (116–120.).

Rekonstruált tegez (Vukovár) Bencsik Péter fotója
Rekonstruált tegez (Vukovár) Bencsik Péter fotója
(Forrás: Honfoglalók fegyverben: 107.)

A könyv egészére jellemző a sorozat korábbi köteteiből megismert, és az ismeretterjesztő enciklopédiákra jellemző szerkesztésmód. A szöveghez sok fotó és rajz társul, a szövegtömböt korabeli források, illetve a szöveget értelmező és kiegészítő bekezdések szakítják meg. A rajzokat Boldog Zoltán készítette. Munkájának értékét növeli, hogy az ábrázolásokhoz fűzött magyarázatokban mindig megjelöli forrásait: azokat a régészeti leleteket és korabeli ábrázolásokat, amelyek alapján egy jelenetet vagy tárgyat megrajzolt. Ezek a rekonstrukciók elevenné, plasztikussá teszik a szövegbe foglalt információkat.

A közbeszúrt szövegek közül nagyon hasznosak Sudár Balázs írásai is, amelyek nyelvi oldalról közelítik meg a honfoglalók haditechnikáját, fegyverzetét, felszerelését. Ezen írásokból megtudhatjuk, hogy egy-egy tárgynak, eszköznek mi lehetett a neve, az eszközök használatához kapcsolódó tevékenységeket milyen igékkel fejezhették ki, és ezek a szavak milyen eredetűek a magyar nyelvben.

A kötet következő fejezete a közelharc fegyvereit és a különböző testpáncélokat tárgyalja (A honfoglalók közelharci és védő fegyverei, 121–144.). Az íjakról szóló hosszadalmas leírások mellett ez a rész sem hoz lázba minket, de értékeljük a Petkes Zsolt és Boldog Zoltán által alkotott szabatos leírásokat a szablyákról, kardokról, lándzsákról és fokosokról (121–133.). Még azt is elképzelhetőnek tartjuk, hogy mások szívesen olvasnak a fegyverek osztályozásáról, használatuk módjairól. A tárgyleírások mellett a szövegeknek vannak érdekesebb részletei is. Ilyen például annak cáfolata, hogy a szablya fokéle a ló hasának megsebzésére szolgált volna. Az elvégzett kísérletek szerint (lám, mégis jó valamire a tudományos hagyományőrzés…) inkább a szúrás hatásosságát növelte.

Arról is érdekes olvasni, hogy a régészeti leletek szerint a különböző harci kultúrák keveredhettek egymással. Az interetnikus gyilkolászás során a harcosok megismerhették, hogy más népeknél miként szokás ölni. Alkalmasint fegyverek is kerültek zsákmányként onnan ide és viszont, melyeket szerencsés esetben a harcmezőn ki lehetett próbálni. A harci tapasztalatok nyomán a zsákmányolt fegyvereket gyakran átalakították, továbbfejlesztették. A jó katona holtig tanul.

A fejezet második részében Boldog Zoltán a védőfegyvereket veszi sorra (133–144.). Leírja a különböző típusú páncélokat, sisakokat. Honfoglaló eleink nem igen használhattak fémből készült testvédő ruházatot – lamellás vagy sodronypáncélt. Erre utaló régészeti leleteink ugyanis nincsenek. Fémsisak is csak egy-kettő ismert. Egy 14. századi leírás szerint a magyarok népe bőr köntöst viselt a csatában, abból azonban négyet is, egymás fölött. Ez a viselet elég meleg lehetett, joggal nevezhetjük a szauna mobil változatának.

Honfoglalók fegyverben
Forrás: Honfoglalók fegyverben: 147.

A kötet utolsó fejezete a kalandozó hadjáratokkal foglalkozik (145–194.). Korabeli beszámolók alapján négy csatát, illetve hadjáratot ismertetnek a szerzők. Ezek a leírások közel hozzák az egykori eseményeket, emberi dimenziót adnak a régészeti emlékeknek. (IV.) Ekkehard beszámolója a magyarok 926-os Sankt Gallen-i látogatásáról általánosan ismert, az iskolai tananyag része. A történet majdhogynem idillikus. A magyar diákok világosan megértik belőle, hogy a kalandozások a népek barátságának előmozdítására irányultak, és Európa hálával tartozik nekünk egykori rabló hadjáratainkért (reméljük, hogy a történelemtanárok ma már azért árnyalják ezt a képet).

A magyarok Sankt Gallen-i pusztításának ábrázolása egy 16. századi metszeten
A magyarok Sankt Gallen-i pusztításának ábrázolása egy 16. századi metszeten
(Forrás: Honfoglalók fegyverben: 13.)

A Brenta folyónál 899-ben lezajlott csata előtt a nagy távolságok gyors megtételére képes magyar lovasok több mint 200 kilométeren át üldöztették magukat, hogy a kifárasztott Berengár királyt és katonáit a kalandozók főerejének közelébe csalják. Ezt a hadjáratot Négyesi Lajos ismerteti (166–174.). Leírásából kiderül, hogy a kalandozók nem csupán azzal az ócska trükkel verték át Európát, hogy színlelt visszavonulás közben hátrafelé nyilazgattak. A portyázó csapatok állandó kapcsolatban álltak egymással, szükség esetén azonnal összegyűltek, ha pedig lehetőség nyílt rá, akkor kisebb csoportokban fosztogatták a vidéket. Erre a sztyeppei hagyományokon alapuló, sok mozgásos harcászati technikára Európa jó ideig nem találta a választ. A tanácstalanság körülbelül akkora volt, mint most a terrortámadások idején.

A brentai csata után a pozsonyiról is olvashatunk (174–176.). Annak idején még Bóna István hívta fel e csata jelentőségére a figyelmet: a honfoglalók a pozsonyi győzelemmel mutatták meg Európának, hogy ők az urak a Kárpát-medencében. Manapság olvasható olyan vélemény is, hogy a pozsonyi csata nem Pozsonynál volt (hanem Zalavár mellett). A szerző erre is utal.

Veszprémy László a kalandozásokkal foglalkozó fejezet elején bemutatja a 10. századi Európa politikai viszonyait (145–153.). A szövegből kiderül, hogy a magyar sikerek másik oka Európa megosztottsága volt. Maga a megosztottság tette lehetővé, hogy a magyarok megkezdhessék hadjárataikat, hiszen gyakran az egymás ellen civakodó uralkodók hívták őket ellenfelükre. Amint I. Ottó úgy-ahogy összekalapálta birodalmát, a kalandozó magyarokat hamarosan sikerült kiszorítani Nyugat-Európából. A korábban feltett kérdésünkre tehát a kötet végére érve választ kaptunk: a magyarok olyan kiforrott harcászati módszerekkel rendelkeztek, amelyek éppen a kis létszámú, nem együttműködő csapatok elleni harcban váltak be. Ezt a technikát Európában nem ismerték, ezért lehetett vele kezdeti sikereket elérni. Később az egységben fellépő nagyobb erő ellen már kevés volt össze-vissza lovagolni az ellenséges hadrend előtt. A gyászmagyarok kénytelenek voltak hazahúzni. Viszont az a haza, Magyarország, máig a miénk.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
3 Demencia 2016. június 18. 07:49

@Galván Tivadar:

Ugyan - ugyan!

Почему?

2 Untermensch4 2016. május 21. 00:22

"Annyit már korábban is tudtunk, hogy a kalandozó magyarok nem kedvelték a közelharcot, és ezt pironkodva vettük tudomásul, gyávaságuk bizonyítékaként értékeltük... "

Kivéve ha előzőleg hallottunk arról az esetről amikor a közelharcot kedvelő, ám az íjat és parittyát férfiatlannak gondoló spártaiak színe-javát egy kicsiny (nyíllövésnyi) szigeten szaladgálás közben lenyilazgatták ahelyett hogy kulturáltan átkeltek volna hozzájuk közelharcolni a néhány méternyi vízen.

"A másik problémánk a lovasíjászkodással és a hagyományőrzéssel, hogy miért akarunk mi háborúskodni?"

Az eddigi pacifista kísérletek csak tovább érlelték a mondást: az az ország amelyik nem akarja etetni a saját hadseregét, végül egy másikat kell etessen.

Az igazi probléma az hogy (a katonásdi hagyományőrzésben főleg láthatóan) évszázadokkal le vagyunk maradva másoktól. A fekete lőpor és a csappantyú használata manapság túl nehéz és veszélyes tudomány a magyarok többsége számára, igen kevesek eléggé nagy formátumúak ahhoz hogy méltóak lehessenek az ezekkel való foglalkozás engedélyezésére (vala?). Az ilyen jellegű puskaporos hangoskodásokat azért szervezik mindig komárom szlovák oldalára. Ott aki elmúlt tizennyolc éves az vehet puskaport. Így lehet egy hídon átkelve évszázadokat áthidalni és varázsütésre középkoriból modern emberré válni, elismert képességeink tekintetében.

"A történet majdhogynem idillikus. A magyar diákok világosan megértik belőle, hogy a kalandozások a népek barátságának előmozdítására irányultak, és Európa hálával tartozik nekünk egykori rabló hadjáratainkért (reméljük, hogy a történelemtanárok ma már azért árnyalják ezt a képet)."

Mióta a NATO tagjai vagyunk, hiszünk a megelőző csapás doktrínájának létjogosultságában. Sikerült megakadályozni hogy mindenféle hadurak a korabeli európában vegyifegyverhez jussanak. Előmozdítottuk az európai egység megszületését. Sztem hálásak is, más magyarázata nem nagyon lehet hogy mi és a görögök (szintén kulturális érték-hozzáadói teljesítményük elismeréseként) még EU-n belül vagyunk.

"Később az egységben fellépő nagyobb erő ellen már kevés volt össze-vissza lovagolni az ellenséges hadrend előtt. A gyászmagyarok kénytelenek voltak hazahúzni."

Azzal a szétbarmolt tájépítészesdi gyepü-izével együtt azért mintha az idelátogató egységben fellépő nagyobb erőt is sikerült volna egyszer-kétszer megviccelni, kb ugyanazzal az össze-vissza lovaglással. Ami nem is avulhatott el annyira ha még kétszáz évvel később is a mongolok (nekünk haveroknak csak "tatárok") egészen normandiáig tudták örökíteni a "mongol-folt" nevű érdekes pigmentációs jelenséget. Mondhatjuk hogy mongólia meg máig az övék, sőt egy részéhez kínát is hozzácsatolták.

Úgy egyébként az irónia alapján arra tippelek hogy az általam (talán szerencsémre?) ismeretlen szerzőgárda egy része olyan jellegű ikonikus figura lehet a kora-középkor témakörében mint Földi Pál a legutóbbi világháború kapcsán. :)

1 Galván Tivadar 2016. május 18. 10:33

Ajjajjajajaj, drága Zegernyei Úr, rosszat sejtek! ;)

Információ
X