nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
amikor valaki messziről jött a tanyáról
és érdekes akcentusa van
Nyelvjárás: érték vagy kolonc?

A nyelvjárás érték. A nyelvjárásokat őrizni érdemes. Nem helyes megbélyegezni azt, aki nyelvjárásban beszél. Számos alkalommal halljuk ezeket az elveket – tanárok, nyelvművelők szájából is. De ezzel együtt azt is halljuk: ha csak nyelvjárásban beszélsz, nem sokra viszed. Kettős beszédre kezdünk gyanakodni.

Szabó Tamás Péter | 2011. szeptember 16.
|  

A nyelvjárások a magyar nyelv területi változatai – szoktuk mondani, és ez nagyjából stimmel is, bár a valóságban ennél bonyolultabb a helyzet. Egy-egy régióban különböző társadalmi hátterű, más-más iskolázottságú emberek élnek, akik rendszerint élethelyzettől függően változtatni is szoktak a beszédmódjukon. Az tehát, hogy Salgótarjánban „palócul beszélnek” vagy Szegeden „szögödiesen”, egyfajta túláltalánosítás. Épp úgy nem mondhatjuk, hogy valaki „nyelvjárási beszélő”, mint azt, hogy „sztenderdben beszél”, mivel mindenkinek a nyelvhasználatában óhatatlanul a nyelv különböző változatai keverednek, ha tudatában van ennek az illető, ha nem. Inkább úgy ragadhatjuk meg a dolgot, hogy bizonyos nyelvi jellegzetességekkel nagyobb valószínűséggel találkozunk egy régió egyes beszélőinek a nyelvében, mint máshol.

A nyelvjárás nem trendi.
A nyelvjárás nem trendi.
(Forrás: Wikimedia Commons / Kaboldy / CC BY-SA 3.0)

Nem úgy, ahogy kéne

Egy interjús vizsgálatban általános és középiskolai diákokat kérdeztek, sok egyéb mellett arról, hogy hogyan határozzák meg a nyelvjárás fogalmát. (A vizsgálatban a tájszólás szó szerepelt a kutatói kérdésekben, mivel egy előzetes vizsgálat során kiderült, hogy sok diák a nyelvjárás szót ’egyéni beszédmód’, ’stílus’ stb. értelemben használta. A mai szakirodalomban azonban a nyelvjárás terminus az elterjedtebb, ezért mi is ezt használjuk. A nyelvjárás semleges szakszóként használatos, különböző nyelvváltozatok átfogó megnevezésére, míg a tájszólást főként laikusok használják, elsősorban az egyes nyelvváltozatok egyik legfeltűnőbb sajátságára, a kiejtésre utalva. A tájszólás szóval gyakran arra utalnak, hogy a beszélő vidékies, nem fővárosi nyelvet használ.)

A diákok általában valamilyen definíciót adtak a kutató kérdésére:

Hetedikes lány: Hát igazándiból tájszólás, hogy... valamilyen akcentussal beszél, tehát hogy nem a teljes magyar nyelvet beszéli, hanem valamilyen egyes népnek a nyelveit vagy (nevet) nem tudom.

***

Kutató: Mit értetek tájszólás alatt? Mit jelent ez a szó?
Hetedikes fiú: Nem igazán lehet érteni a beszédét, nehezebben lehet értelmezni.

***

1. hetedikes lány: Vidéken beszélnek úgy. [...]
2. hetedikes lány: Nem úgy ejti ki a szót, ahogy kéne.

***

Kutató: Mi az a tájszólás?

Hetedikes fiú: Hát nem az, amikor valaki így messziről jött így a tanyáról és ilyen érdekes akcentusa van meg ilyen furcsa kifejezéseket használ? [...]

Hetedikes lány: Hát szerintem is valami ilyen beszédtípusszerű cucc, ami így nem olyan, mint a megszokott nyelv, hanem így ilyen igen, szóval ilyen más kifejezések.

A nyelvjárások ezekben a véleményekben szokatlanként vagy viccesként jelennek meg. De nemcsak Pesten tüntetik fel egzotikusnak a nyelvjárásokat, ahol esetleg nem ismerik azokat, hanem gyakran még a Dél-Alföldön is, ahol az egyik legismertebb, ö-ző nyelvjárás használatos. A diákok még itt is egy ideális nyelvváltozathoz – és kevésbé a saját környezetük nyelvi rutinjához – képest minősítik a nyelvjárásokat. A saját kommunikációs tapasztalatoktól tehát akár független is lehet a „Nem úgy ejti ki a szót, ahogy kéne” típusú megfogalmazás. A diákok – az iskolában, ismerősöktől, a családban stb. – megtanulták, hogy a nyelvjárásokat hibásnak, de legalábbis szokatlannak, az ideálistól elhajlónak szokás minősíteni. Ez egy hagyomány, amihez a diákok is csatlakoznak. Az tehát, hogy valaki szokatlannak nevez egy nyelvjárást, nem jelenti azt, hogy egy konkrét élethelyzetben valóban meglepődik, ha pl. ö-zést hall.

Ritkán fordul elő, hogy egy diák ennél bonyolultabb modellt vázol fel. Egy 11. osztályos szakközépiskolás fiú így fogalmazott:

Szerintem inkább amit az úgymond normális emberek, akik nem beszélnek tájszólással, azt tekintik tájszólásnak. Tehát ez vidéken változik, például a vidékiek meg a pestiekre mondják azt, hogy tájszólással beszélnek, nem?

Ez a pesti fiú a normális emberek és a nyelvjárási beszélők csoportját különítette el, de nagyon fontos, hogy hozzátette: ezek nem szilárdan fennálló csoportok, hanem élethelyzete válogatja, mikor ki a normális és ki az, aki kilóg a sorból. A nyelvjárásokról tehát azt mondja, hogy azok nem egy abszolút mércéhez, hanem egymáshoz viszonyítva különíthetők el. A viszonylagosság fontosságát hangsúlyozza a beszélgetésben: minden viszonyítás kérdése. Ez a szemlélet ritka az interjúkban.

Egy a mérce

Magyarországon nagyon régóta a nyelvi egységesítés politikája uralkodik. Ez a politika nem azt hangsúlyozza, hogy minden nyelvváltozat mindegyik mássikkal összevethető és összevetendő, hanem minden a sztenderdhez mér. Emiatt a többi változat kevésbé fontosnak, kevésbé értékesnek tűnik. Ez nem kedvez a különféle nyelvváltozatok továbbörökítésének. Elterjedt az a nézet, hogy ha az ember nem tudja megfelelően beszélni a sztenderd változatot – amiről, mint legutóbb megjegyeztük, nem lehet tudni, voltaképpen micsoda –, az társadalmi hátrányt szenved. Sőt, aki csak nyelvjárásban tud beszélni, lehet, hogy nem is olyan okos, mint az, aki „sztenderdül” is tud. Ezek az elképzelések nagyon erőteljes propagandát kapnak – iskola, nyelvművelés, szótárak, nyelvjárási beszédet alig-alig, vagy legfeljebb komikus színben felmutató közmédia stb. –, annak ellenére, hogy az is köztudott, hogy egy közmagyar változatnak nincsen olyan erős gyakorlati szerepe, mint mondjuk a német vagy az olasz esetében, mert a magyar nyelvjárások kölcsönösen, gond nélkül érthetők. Még az 1980–85-ben kiadott, de a hatvanas-hetvenes évek nyelvművelő ideológiáját hirdető Nyelvművelő kézikönyv is elismeri a „tájnyelv és nyelvi norma” című szócikkben, hogy „a meg nem értés legföljebb néhány sajátos és ritka tájszóra szorítkozik” – egymást tehát sztenderd nélkül is megértenénk. Ugyanez a kötet azonban azt is leírja, hogy ennek ellenére miért nem fontosak annyira a nyelvjárások:

Miután ez [ti. a köznyelv] kialakult, megszilárdult és általános tekintélyre tett szert, a nyelvjárások már nem szolgálhatnak a nyelvi norma mértékéül.

A kérdés tehát nyelvpolitikai természetű. Ha egyszer már el lett terjesztve, ki lett mondva, hogy szükség van egy olyan központi nyelvváltozatra, amit akadémiai szinten szabályozni, művelni kell, akkor nem lehet már azzal jönni, hogy „helyes az, amit az emberek mondanak”. Ha valaki mást akar – mint a nyelvésztársadalom egy jelentős része –, nyerje meg a témában zajló, döntően politikai csatát.

Most akkor értékes vagy sem?

A jelenleg forgalomban lévő legelterjedtebb tankönyvekben – szinte észrevehetetlen kivételekkel – a nyelv rétegződésének témája igen elnagyoltan szerepel. Ezt állapította meg a közelmúltban – más kutatóké mellett – Sinkovics Balázs vizsgálata is. A hangsúly a sztenderden van, s emellett rendszerint néhány oldal terjedelemben olvashatunk arról, hogy a magyarnak területi és társadalmi változatai vannak. Az előbbiek a nyelvjárások, az utóbbiak közé pedig olyanok tartoznak, mint a szleng, az ifjúsági nyelv, a szaknyelvek és a többi.

Persze, mondhatnánk, ez nagyjából stimmel, és a beszélők intuíciójának körülbelül meg is felel. Az is szinte természetes, hogy ha egyszer a sztenderd hegemóniája a kitűzött cél, akkor azt mutatják a legértékesebbnek, a legkívánatosabbnak, és azzal foglalkoznak a legtöbbet a tankönyvírók. Izgalmas azonban, hogy egyfajta jóindulattal mégis rendre találkozunk a nyelvjárásokkal kapcsolatban. Például ilyen formában:

Nem szabad feledni, hogy nemcsak „anyanyelvünkben vagyunk igazán otthon”, hanem fokozottan igaz ez a nyelvjárásokra: „anyanyelvjárásunkban vagyunk igazán otthon”. Senkit nyelvjárásáért megsérteni, gúnyolni nem szabad, sőt lebeszélni sem szükséges semmilyen nyelvjárási formáról. (Akkor sem, ha egy-egy nyelvjárási jelenség a köznyelvben hibásnak hat.)

Ez a tankönyv arra buzdít, hogy aki nyelvjárásban beszél, azt nem szabad megszégyeníteni, javítani a nyelvjárása miatt, még akkor sem, ha valaki a sztenderdet tartja követendőnek, és az ő szemében hibás egy olyan forma, amely egyes nyelvjárásokban előfordul. Csakhogy ugyanez a könyv az előszóban így fogalmaz:

[...] ha a nyelv a kultúra legfontosabb ismérve, akkor az igényes nyelvhasználat az igényes kultúra jele. Az anyanyelv tanításának és tanulásának célja ennek az eszményi, mintaszerű nyelvváltozatnak az elsajátítása.

Miért van értelme megtanulni a sztenderdet, ha egyszer (elvben) úgysem származhat bajunk a nyelvjárás használatából? Ha nem is szükséges változtatni a nyelvjárási beszéden (ami, ha jól értjük, nem azonos az eszményi változattal), miért és hogyan fog valakinek átalakulni, sztenderdesedni a beszéde? Ilyen kérdések nemcsak az idézett tankönyv, hanem még számos további mű olvasásakor is felmerülhetnek bennünk.

Kettős beszéd terjedt el. A nyelvjárásokat bizonyos alkalmakkor – pl. hagyományokról, szokásokról beszélve – fontosnak tüntetik fel. Ilyenkor azzal érvelnek, hogy a nyelvjárási beszéd lehetőséget ad arra, hogy valaki kifejezze, honnan származik, milyen közösségnek a tagja, hiszen ha valaki egy bizonyos területre vagy csoportra jellemző módon beszél, azzal nyilvánvalóvá teszi, hogy egy bizonyos közösséghez tartozik, egy bizonyos helyről származik. Például valaki a barát szó első magánhangzóját úgy ejti, mintha rövid [á]-t mondana, a másodikat pedig úgy, mintha az [a]-t mondaná hosszan. Ebben az esetben a környezete arra következtethet, hogy az illetőnek köze van a palócokhoz. Vagy ha valaki alapiskoláról és nem általános iskoláról beszél, valószínűleg szlovákiai magyar, mivel ez a megnevezés ott számít közkeletűnek. A nyelvhasználat módja az identitás része, hiszen megmutatja, kik között tanult meg beszélni valaki, kikkel szokott gyakran kommunikálni. Ugyanazok a nyelvművelők vagy tanárok azonban, akik a nyelvjárások fontosságáról beszélnek, ellenkezően is tudnak érvelni, ha arról a politikai ötletről van szó, hogy a magyar nemzetnek nyelvileg egységesnek kell lennie. Ez az érvelés jóval gyakoribb, mint az előző, és ebből a szempontból édesmindegy, ki honnan származik és milyen csoport tagja, hiszen épp az a lényeg, hogy valaki egy bizonyos nyelvi szabványnak feleljen meg. Ha a „közmagyar” elsajátításának nélkülözhetetlenségéről esik szó, a nyelvjárások használata afféle hobbiként jelenik meg.

Oly nehéz a választás...

Amikor egy diák iskolába kezd járni, rendszerint olyan nyelvi közegbe kerül, ami jelentősen eltér a saját otthoni, családi nyelvhasználatától. A már meglévő nyelvváltozatuk mellett lehetőségük van egy másikat megtanulni. Ha valaki több nyelvváltozatot is beszél, lehetősége van választani közülük. Így minden élethelyzetben olyan képet sugározhat magáról, ami számára előnyösebb. Következő cikkünkben arról lesz szó, hogy ez a tanulási folyamat inkább elmélet, esetleg áhított cél. A gyakorlatban a lehetőség inkább kötelesség, a választás pedig korántsem szabad. Tanároknak és diáktársaknak bejáratott módszereik vannak arra, hogy leszoktassanak valakit arról a beszédmódról, amit a közvetlen környezetében tanult. Ha pedig valakit leszoktatnak az eredeti nyelvjárásáról, az nem nagyon fogja azt továbbadni a gyerekeinek (a gyerekkel beszélve igyekszik kerülni a nyelvjárási kiejtést, a tájszavakat stb.), így néhány generáció alatt sok nyelvi változat eltűnik, vagy legalábbis jelentősen visszaszorul a használata.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
30 El Mexicano 2011. szeptember 19. 08:46

@tenegri: "Mindezen túl azt sem kell elfelejteni, hogy - ahogy ezt te nagyon jól tudod - a művelt rómaiak sem igazán úgy beszéltek, ahogy írtak" – ez valószínűleg igaz (pl. a szóvégi -M és a H nem hangzott már elég korai időktől, amit bizonyos hiperkorrekciók is bizonyítanak), de van példa az ellenkezőjére is: az archaikus/ólatinban a beszélt nyelvben eltűnőben volt a szóvégi -s (valószínűleg [h]-vá alakult, ahogy a mostani délspanyol nyelvjárásokban), ami viszont a klasszikus korban visszajött (Adamik Béla A latin nyelv története c. könyvében egy példamondatot is hoz a különböző korszakokban való kiejtésre, de most nincs kéznél, majd beírom).

29 tenegri 2011. szeptember 18. 22:08

@El Mexicano: Az idézett megfogalmazásban én nem látom azt az ok-okozati összefüggést, amit te korábban írtál, de ennek ellenére az idézet is némileg félrevezető és szintén a visszájáról szemléli a folyamatot, hisz az írásbeliség és a műveltnek nevezett réteg hagyományőrzése csak _lassította_ az amúgy létező és folyó változásokat, nem pedig ezek hiánya gyorsította. Mindezen túl azt sem kell elfelejteni, hogy - ahogy ezt te nagyon jól tudod - a művelt rómaiak sem igazán úgy beszéltek, ahogy írtak (még ha közelebb is voltak hozzá, mint a "műveletlenek"), ők sem tudták és tudhatták kivonni magukat a nyelvi változások alól. A birodalom bukása után pedig esetleg gyorsabbnak tűnő nyelvi változások sem valószínű, hogy feltétlenül annyival gyorsultak volna a korábbiakhoz képest (gyorsulhattak persze több tényező miatt is), hanem inkább csak nagyobb esélyük volt megjelenni írásban rögzítve, s így fennmaradni nekünk adatként. Korábban is bizonyosan rengeteg olyan változás volt a beszélt nyelvben, mely csak az írásbeliség hagyományőrzése miatt nem látszik olyan jól innen nézve, nem hagy nyomot, de amint valamilyen okból az írásbeliség nem ragaszkodik egy korábbi hagyományhoz (klasszikus latin), máris hirtelen tömegével bukkanhatnak elő.

28 El Mexicano 2011. szeptember 18. 20:59

@Pesta: A mai nyelvek, nyelvjárások esetén persze, hogy értelmetlen erről beszélni, én is ezt mondom. A lényeg ott van, hogy bizonyos nyelvjárások _kialakulásában_ játszhatott szerepet a műveletlenség, ami természetesen nem azt jelenti, hogy ezek mostani beszélői műveletlenek. A mai nyelvészet ezt a nézetet persze elutasítja, de hagyományosan elfogadott volt, lásd pl.:

"A (természetesen szüntelenül módosuló) latin nyelvet a lakosság a birodalom helyére lépő új államokban is megőrizte, ill. az új (elsősorban germán) hódítók is megtanulták, ami természetes kísérő jelensége volt a letelepedéssel együtt járó életforma-váltásuknak és a magasabb szintű római civilizációhoz történő alkalmazkodásuknak. A latin nyelvenek az újlatin nyelvek felé vezető átalakulása a Nyugat-Római Birodalom bukása (476) után felgyorsul, elsősorban a hagyományt őrző MŰVELTEBB RÉTEGEK MEGGYENGÜLÉSE ÉS AZ ÍRÁSBELISÉG HANYATLÁSA miatt: [...]" – A világ nyelvei, Akadémiai Kiadó, 1999.

27 Pesta 2011. szeptember 18. 20:20

A műveltség tényleg nem jó kifejezés. Ennek alapján majd' a fél világ műveletlen, hiszen csak az indo-európai elkorcsosult változatait beszéli. :) A nyelvi változások káros vagy nem káros voltát nem lehet így meghatározni.

26 tenegri 2011. szeptember 18. 19:35

@El Mexicano: A szociolektust nem kötném kifejezetten műveltséghez, inkább társadalmi kategóriák mentén határolhatók el. Ezen társadalmi kategóriák meghatározásában természetesen a műveltség is egy szempont, de nem az egyetlen, s nem feltétlenül oka bárminek, lehet inkább csak más okok következménye. Nekem egyébkén a műveltség ~ műveletlenség szembeállíthatósága eleve nem tűnik létjogosultnak. Mintha csak egyféle műveltség lenne elképzelhető, s az egyenlő lenne az írás-olvasással és valamiféle klasszikusnak minősített szöveganyag ismeretével - holott ez egyáltalán nincs így, ez csak a magukat ezen az alapon a művelt kategóriába sorolók önkényes meghatározása. Nincs olyan, hogy "a műveltség" - műveltség sokféle létezik, s mindig viszonylagos.

25 El Mexicano 2011. szeptember 18. 16:48

@tenegri: Azzal sem értesz egyet, hogy bizonyos szociolektusokból is kialakulhatnak nyelvjárások, ami azt eredményezi, hogy az ezeket beszélőket megbélyegezzék? Mert a szociolektusok éppen attól azok, mert eltérő műveltségű rétegek beszélik őket.

24 tenegri 2011. szeptember 18. 16:39

@El Mexicano: Mintha fordítva szemlélnéd az írásbeliség szerepét. Nem inkább arról van szó, hogy bizonyos jelenségek megmaradását segíti, bizonyos változások lezajlását lassítja az írásbeliség és - ami talán még fontosabb - az egységes írott nyelv megléte, nem pedig az írásbeliség hiánya okozza a változásokat? Ami a műveltség és műveletlenség kérdését illeti, továbbra sem hiszem, hogy értelme lenne a nyelvi változások folyamatát erre a szembeállításra erőltetni. Természetesen az írott latin által tükrözött nyelvváltozat hatása (divatja :)) nem érvényesül, ha a hordozói megszűnnek létezni. De ez nem értékszempontú egyszerűsődést jelent, s nem csak a mai állapotot szemlélve, hanem a korabelit nézve sem. Volt az írott latin, amiben valami egyféleképp volt, meg volt egy (több) másik nyelvváltozat, amiben másképp - csak ennyiről van szó, nem "több, jobb" és "kevesebb, rosszabb" kérdése. De mondhatok neked a te érveléseddel ellentétes példát is (bár én erről sem gondolom, hogy művetlség ~ műveletlenség kérdése lenne): a klasszikus (írott) arabban van névszóragozás (toldalékokkal), a beszélt arabban pedig nincs. Viszont pont hogy a klasszikus arab írott formája az, ami nem jelöli ezeket az esetvégződéseket - most akkor ezek szerint a műveltek és írástudók lettek volna azok, akik leegyszerűsítették, "elkorcsosították" a beszélt nyelvben korábban nyilvánvalóan meglévő esetrendszert?

23 tenegri 2011. szeptember 18. 16:08

@istentudja: "Nem tudom, hogy egy-egy divatos szófordulat,nyelvi hóbort,szellemesség tájszólás-e vagy nem." - Ha egészen precízek akarnánk lenni, akkor minden egyes beszélőnek saját és egyedi, mindenki másétól különböző nyelvváltozata, idiolektusa van. Mivel viszont meglehetősen nehéz minden egyes beszélőt külön-külön vizsgálni, ezért az áttekinthetőség kedvéért különböző szempontokon alapuló és méretű merítések alapján "átlagolt" csoportokat képzünk és ezeket aztán elnevezzük regiszternek, szaknyelvnek, szociolektusnak, dialektusnak, tájszólásnak, nyelvjárásnak, stb-nek. Ezek természetesen változatos módon átfedhetik egymást, s egy-egy nyelvi jelenség sok csoportban is felbukkanhat. A "divatos" kifejezést általában elég dehonesztálóan szokás értelmezni (ami csak "divatos", az nem szép, nem jó, hibás, stb.), holott _minden_ nyelvi változás elterjedése a nyelvi divat eredménye. "Divatosság" alapján nem lehet változási jelenségeket megkülönböztetni egymástól.

"De az olyan jelenségek mint "az István",az "ö a túrós" -legalábbis szerintem-még nem részei a közmegegyezésnek." - mivel meglehetősen sokan használják, teljesen nyilvánvaló, hogy egy igen jelentős csoport számára az ő nyelvváltozatukban (idio-, szocio- vagy akár dialektusukban, stb.) ezek elfogadott és helyes formák.

"Talán majd idövel" - Bizony, a megszokás sok mindent megszépít :)

"És létezik vulgáris latin." - Most nem tudom, hogy jól érted-e a "vulgáris latin" kifejezést. Ez nem valamiféle pejoratív megnevezés, hanem egyszerűen annyit jelent "köznyelv", "beszélt latin" (azaz nem az írott nyelv), a Latinum vulgare "közös latin" kifejezésből.

22 El Mexicano 2011. szeptember 18. 15:40

@tenegri: Én nem azt mondom, hogy ez a világ összes nyelvénél és minden esetben így lenne – nyilvánvalóan egy olyan nyelvnél, melynek soha nem is volt írásbelisége, fel sem merülhet –, azzal viszont még az újlatin nyelvtörténeti szakirodalom is "egyetért", hogy az újlatin nyelvek és azokon belül is bizonyos nyelvjárások kialakulásához a szegényebb, műveletlen rétegek szociolektusai vezettek, diakrón szempontból vizsgálva – ami természetesen nem jelenti (!) azt, hogy akik ma abban az adott nyelvjárásban beszélnek, mind műveletlenek lennének.

Ahogy pl. nálunk régen divat volt kinevetni és megbélyegezni a "tájszólásban" beszélőket, ugyanúgy pl. Spanyolországban megbélyegezték és kigúnyolták az andalúz tájszólásban beszélőket (köztudott, hogy Andalúzia volt a legszegényebb és a legműveletlenebb régió sokáig). Sőt, még ma is élő közhely, hogy a paródiákban, humoristaműsorokban a "műveletlen tuskó" karakter szerepét játszó humorista andalúz tájszólásban beszél. :)

21 istentudja 2011. szeptember 18. 15:39

@tenegri:

Most nagyon sajnálom,hogy nem vagyok nyelvész.Nem tudom, hogy egy-egy divatos szófordulat,nyelvi hóbort,szellemesség tájszólás-e vagy nem.(A nyelv (is),konvenció.)De az olyan jelenségek mint "az István",az "ö a túrós" -legalábbis szerintem-még nem részei a közmegegyezésnek.Talán majd idövel.És létezik vulgáris latin.Nem mindegy,hogy egy nyelvet felépítünk vagy leépítünk.Az újlatin nyelvek...

20 tenegri 2011. szeptember 18. 14:40

@El Mexicano: "minden nyelv változik, persze, de nem mindegy, hogy milyen irányban" - Mármint kinek nem mindegy? Annak, akinek valamelyik lehetséges változási irány (vagy épp a változatlanság) a szíve csücske :)

"az analfabéta lakosság ezek után úgy beszélt, ahogy akart " - mi mást kellene még tenniük? :) Fura elképzelés, hogy az írásbeliség nélkül "elkorcsosul" a nyelv. Az írás feltalálásáig és elterjedéséig, akkor a műveletlen analfabéták folyamatosan csak erodálták a nyelvüket? (és teszik ezt ma is sokfelé a világban?)

"Egyértelműen a latin névszóragozás eltűnése a műveletlenségre vezethető vissza" - nem inkább arra, hogy jól megvoltak névszóragozás nélkül is és megoldották a mondandójuk előadását máshogy? A műveletlen nyelvrombolók elképzelése nekem erősen elitista sznobériát idéz :) Azt sugallja, hogy két nyelv vagy nyelvváltozat között különbség van összetettségben, bonyolultságban, kifejezőkészségben - az egyiket (összetettet) csak műveltek képesek elsajátítani, a másiknál (egyszerű?) csak a műveletlenek ragadnak meg. Vagy félreértem mire utalsz ezzel a művelt~műveletlen, írástudó~analfabéta szembeállítással? Amúgy teljesen nyilvánvaló, hogy a politikai egység felbomlása kedvez a nyelvek szétválásának, amennyiben megritkítja és akadályozza az eltérő politikai egységbe tartozó beszélők közti kommunikációt.

19 tenegri 2011. szeptember 18. 14:25

@Pesta: "Meg szoktak sértődni, ha megkérem őket, hogy ne úgy beszéljenek rólam, mintha tárgy lennék."

Ez most azt akarja jelenti, hogy te joggal és alappal cikizheted mások nyelvjárását?

18 istentudja 2011. szeptember 18. 14:17

Helyben vagyunk.Pesta,El Mexicano,jókat mondtok.Úgy kb.három évvel ezelött néztem a Mindentudást:"Miért változik a nyelv?"Pl.nem tudjuk,hogy miért kezdtünk névelöt használni.Ez igazi nyelvi változás.Az nem,hogy lány helyett csajt mondunk.A tájnyelvek igazi aranybányák.(Az izlandiak nyelvük ösi tartalékaihoz fordulnak segítségért,ha idegen kifejezések helyett saját szavakat szeretnének alkotni.Ott mindig nyelvújítás van.Saját anyagból.)Aki tájszólásban beszél az nem müveletlen,hanem egy másfajta müveltséget képvisel.Az a müveletlen,aki ezzel nincs tisztában.

17 El Mexicano 2011. szeptember 18. 12:56

@El Mexicano: hozzáteszem még, a mai görög az ógörögtől legalább annyira – ha nem jobban – különbözik, mint a francia a latintól, mégsem tűnt el benne a névszóragozás.

16 El Mexicano 2011. szeptember 18. 12:52

@Pesta: "Mint már utaltatok rá, minden baj oka, hogy a „tájszólást" a műveletlenség fokmérőjének tartották [...]" – Ennek viszont pontosan az az oka, hogy bizonyos "tájszólások" valóban a műveletlenség miatt alakultak ki.

Megint jöhetnék pl. az újlatin nyelvekkel, amelyek ennek a tipikus példái: miért éppen akkor kezdtek kialakulni, amikor felbomlott a római birodalom és elözönlötték más nyelven beszélő, barbár népek a területeket? Hát mert megszűnt a latin a hivatalos érintkezés nyelve lenni, megszűnt az irodalmi nyelv és a művelt köznyelv befolyása, az analfabéta lakosság ezek után úgy beszélt, ahogy akart (leegyszerűsítve nagyon a dolgot). Ellenérvként fel lehetne hozni, hogy minden nyelv változik, persze, de nem mindegy, hogy milyen irányban. Egyértelműen a latin névszóragozás eltűnése a műveletlenségre vezethető vissza (görögben vagy a szláv nyelvekben miért nem tűnt el? Mert végig megvoltak az irodalmi hagyományaik).

Az összes hozzászólás megjelenítése
Információ
X