Egyértelmű, hogy a mai magyarban kezd összeomlani az i--í, u--ú, ü--ű megkülönböztetés. Nálam pl. a szó végi u, ú, ü, ű mindig rövid, és az -ít képző í-je is (szerintem a tv-bemondón kívül valóban ma már nem sokan ejtik ezeket hosszú í-vel). Vagy pl. a "tűz"-ben hosszú ű-t ejtek, de a "tűzoltó"-ban már rövidet, ugyanígy a "szív" (ige), "szívó" szavakban hosszú az í-m, de a "porszívó"-ban már rövid. Először arra gondoltam, hogy a megkülönböztetés csak az egy szótagú szavakban látszik megmaradni, de nálam ez sem teljesen igaz, mert pl. a "szín"-ben is rövid az í-m és az összes toldalékolt, ill. összetett származékában is.

A mindig-mindíg ejtésének megoszlása majd 50-50%, szóval nem lehet kijelenteni, hogy többségében. Én nem a mindég-mindíg párhuzamnak tudom be, hanem a mindíget ejtők másodlagos hangsúlyt tesznek a második szótagra, és szerintem ez nyújt. Érdekes viszont, hogy olyat, hogy hatíg nem mond senki.

@El Vaquero: Igen, ezt én is akartam mondani, hogy aki "mindíg"-et ír, az valószínűleg úgy is ejti (különben miért írná hosszúval).

@El Vaquero: Olyant viszont mondanak, hogy faltól-falíg.

Sőt alig-alíg változat is előfordul.

Nekem azzal van sokszor problémám, hogy egy szótövi hosszú magánhangzó, mikor rövidül meg és mikor nem és mitől függ ez.

víz, tűz: marad hosszú: vízi, tűzi, de itt rövidül: vizes, tüzes

@Janika: Hát ez az, hogy semmitől nem függ. Ha lenne benne valamiféle logika, akkor nem is lenne vele problémád. :) De egyébként a legtöbben akkor is röviden ejtik, ha hivatalosan hosszú lenne. Nálam a tűzi is [tüzi] és a vízi is [vizi], akárcsak a tüzes és a vizes.

Szerintem nincs összeomlóban a hosszúságrendszer, egyszerűen csak a helyesírás nem azt íratja, ami a valóság. Az iratja például rövid i, de hosszúval kell írni, míg a szinoníma hosszú, aztán mégsem írhatjuk így. Van egy csomó tőalternálás, amit tilos jelölni, máris olyan, mintha összeomlana a rendszer. Közben csak hülyén írunk.