A forradalom időpontjában, 1848-ban Buda és Pest még külön városokként léteztek. Az előbbinek nagyjából 40 ezer, az utóbbinak 110 ezer lakosa volt. A Pallas Nagy Lexikona szerint a magyarság ekkor még nem volt abszolút többségben a fővárosban – ez a megtisztelő szerep a német anyanyelvű lakosságnak járt. Az arány csak valamikor a kiegyezés táján fordult meg. Az évszázados betelepítéseknek köszönhetően Buda és Pest közvetlen vonzáskörzete, a környékbeli falvak többségükben hagyományőrző német falvak voltak.

1848. március 15-én a Nemzeti Múzeum elött - korabeli metszet (Forrás: MTI Fotóarchívum)

Öt százalékkal a szlovák polgárok adták a főváros harmadik legnagyobb nyelvi csoportját, de jelentős számban éltek itt szerbek is. A vallási kisebbségek közül a fővárosi zsidóság háromnegyede magyarnak vallotta magát – mely szintén jelentős a 15 százalékos akkori becsült arányukat tekintve. Hogyan reagáltak vajon a különböző nyelvű kisebbségek Magyarország függetlenségi törekvéseire?

Francia mintára magyar nyelvtörvényt

Magyarországon egészen az 1843-44-es országgyűlésig nem alakult ki különösebb nemzetiségi konfliktus. Ekkor azonban hivatalossá tették a magyar nyelvet.

Magyarország teljes lakosságának kevesebb mint a fele volt magyar anyanyelvű ekkoriban. A legjelentősebb nyelvi kisebbségek a románok, a szlovákok, a horvátok, a németek, és a szerbek voltak. Ez az arány például az aradi vértanúk nemzetiségi eloszlásán is megmutatkozik, akik közül három német, kettő örmény, egy-egy pedig szerb, horvát és osztrák családból származott.

Magyarország talán Franciaország példáját is akarta követni a nyelvtörvénnyel, ahol hasonló törvények hatására egy évszázadon belül 50 százalékról 85 százalékra nőtt a franciául beszélők aránya. A magyarországi kisebbségek azonban ragaszkodtak a magyartól annyira eltérő nyelveikhez. Számukra Magyarország függetlenségi törekvései a saját függetlenségük reményét csillantotta meg.

Szlovák és német: két hű szövetséges

A horvátoknak Bécs különleges státuszt és jogokat biztosított, így nekik a kezdetektől inkább veszítenivalójuk volt Magyarország függetlenségével. A többi nemzetiség viszont kezdetben támogatta a március 15-i forradalmat, mert attól saját sorsuk javulását várták. A fővárosi szerbek például már március 17-én írásban üdvözölték a magyar forradalmat, de egyben saját jogokat is kívántak, többek között nyelvhasználati jogokat. Hasonló nyelvi jogokat követeltek március 28-án a szlovákok liptószentmiklósi nemzeti gyűlésükön és a románok is a május 15-i balázsfalvi gyűlésükön.

A forradalom egyik nagy tévedésének – vagy rosszabb esetben a magyar vezetés rövidlátásának és kettősmércéjének – könyvelhetjük el, hogy a magyar forradalmárok és politikusok nem álltak ki a kisebbségek mellett. A legnagyobb sérelem az volt, hogy a magyar politika nem vett tudomást a nemzetiségek nagyobb nyelvhasználati és politikai jogokra irányuló kéréseiről. Ezzel aztán hatékonyan fordítottuk magunk ellen a románok, a szerbek, és a horvátok többségét. Utóbbiak hadserege Jellasics vezetésével már szeptember 11-én megtámadt az országot délről.

A szlovákok függetlenségi törekvéseit eközben Bécs sikeresen visszaszorította. Az, hogy ez aránylag egyszerűen ment, annak is köszönhető, hogy a szlovák földbirtokos réteg ekkor már jószerével teljesen el volt magyarosodva. Így a szlovákok a tíz százalékos magyarországi német kisebbséggel együtt – akik a kezdetektől alapvetően támogatták Magyarország függetlenségét – főleg a magyar seregek oldalán harcoltak.

A kép azonban árnyaltabb volt. Szerbek, horvátok és románok is harcoltak magyar oldalon, illetve magyarok is harcoltak a császári seregek élén.

A nemzetiségi kérdés rendezésében új eredmény már csak a kiegyezés után születhetett. Az Eötvös József által jegyzett 1868-as nemzetiségi törvény egyben a világ első nemzetiségi törvénye volt. Ez biztosította a nemzetiségi nyelvek gyakorlását a közigazgatásban és az oktatásban, ha az adott körzetben élő nemzetiségi lakosok aránya elérte a 20 százalékot.