A lap szerint Ferenczi István, a település serrifje tud a problémáról, és most olyan információkat gyűjt, amelyek megalapozzák a rendőrségi feljelentést az ügyben.

A „boltocskák” tulajdonosai sokszor zálogot kérnek, például személyi igazolványt, bankkártyát, így a segélyosztáskor az sem ritka, hogy az uzsorás maga veszi le a kártyáról a szerinte neki járó összeget - mondta a lapnak Ferenczi István, aki három olyan családról tud a városban, akik „boltocskázásból” élnek - írta a lap, amely megjegyzi, hogy valószínűleg nem Polgár az egyetlen település, ahol alkalmazzák ezt a módszert.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Az MTI híre nyelvi szemszögből nézve több szempontból is érdekes. Először is, új szavak születésére hívja fel a figyelmet: ezek a boltocska és a boltocskázás. Ezek természetesen korábban is lehetséges szóalalakok voltak a magyarban, bizonyára használták őket (a boltocska többször is előfordul a neten ’kis bolt’ jelentésben, a boltocskázikra csak egy adatot találtunk, itt feltehetően a ’kis boltokat járja, vásárolgat’ – ragozott alakjait nem ismeri fel a Google, de több is van belőle, az ezzel való játszadozást olvasóinkra bízzuk), de transzparens, átlátszó jelentésben. Az új jelentés azonban nem található ki: míg korábban bizonyára egy szótár sem vette volna fel őket önálló címszóként, az új jelentésben felvételük megfontolandó.

A másik érdekesség a serrif. Mivel Magyarországon hivatalosan ilyen poszt nincs, csak találgatni lehet, kicsoda Ferenczi István. Körzeti megbízott? A polgárőrség vezetője? Helyi tekintély, akit mindenki döntőbírónak ismer el?

De érdekes a szó írásmódja is. Az angolban a szót sheriffnek kell írni, a Magyar helyesírási szótár szerint pedig seriffnek. Az MTI (vagy a Hajdú-Bihari Napló) hírében feltehetően sajtóhiba következtében van két r, de csak egy f, ez önmagában nem lenne említésre érdemes. Annál érdekesebb kérdés, hogy a helyesírási szótár szerint a magyarban miért kell két f-et írni. A magyarban ez egyértelműen a hosszú ejtésre utalna, de sem az angolban, sem a magyarban nem ejtjük hosszan. A magyarban a hosszú f egyébként is rendkívül ritka, főként hangutánzó illetve ilyen eredetű szavakban fordul elő (puffan, püffed). Vajon miért tartották fontosnak a helyesírás szabályzói az eredeti írott szóalak ezen elemének megőrzését?