nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A magyar nemzetkarakterológia
és az ősök szelleme

Milyenek vagyunk mi, magyarok? Vannak sajátos magyar jellemvonásaink, van sajátos magyar alkatunk? Zegernyei a tükörbe nézett, és megállapította, hogy a magyarok szépek és okosak.

zegernyei | 2016. április 15.
|  

Nemrégiben olvastunk egy cikket az interneten, címe: Hogyan tárgyalj egy magyarral? E témában érintettek vagyunk ‒ mi is gyakran tárgyalunk magyarokkal ‒, ezért rákattintottunk a hírre. Megtudtuk, hogy Richard D. Lewis már az 1990-es években mindenkiről megírta, hogy milyen. A magyarokról is. Íme egy-két nemzetkarakterológiai apróság, amit esetleg nem tudtál magadról:

A magyarok lovagiasak, romantikusak és humorosak. Jellemző rájuk a hiúság, a versenyszellem, a nemzeti önérzet és a hétköznapi agyafúrtság.

Ami személyes viszonyaikat illeti, a magyarok szeretnek közel ülni és állni egymáshoz. Gyakori köztük a fizikai érintkezés; a kézfogás kötelező.

A magyar életművész, inkább bort iszik, mint sört, imádja a koleszterinben gazdag ételeket, és gyakran látogatja a hagyományos kávéházakat, ahol az időtlen beszélgetések és a keserédes török kávé az ottomán hódoltságra emlékeztetik az embert.

A tanárokat, költőket, színházi és filmrendezőket nagy becsben tartják, bár nem fizetik meg őket rendesen.

A brit szerző zárómondatából egyenesen következik, hogy aki nem tartja becsben a tanárokat (lásd: pártunk és kormányunk a miniszterelnöktől az utolsó verőlegényig bezárólag), az nem magyar ember. Ez persze butaság. Ők is magyar emberek. Csak éppen nem jellemző rájuk a magyarokra húzott egyik sztereotípia. Vagyis vigyázni kell a sablonok gyártásával. Senki sem egyforma. Mindebből az következik, hogy nehéz tudomány a nemzetkarakterológia.

Ha nem Richard D. Lewis, akkor ki mondhatná meg nekünk, hogy milyenek vagyunk mi, magyarok? A probléma megoldásán a legjobb magyar elmék dolgoznak, immár évszázadok óta.

Áttekintésünket onnan kezdjük, ahol legutóbbi írásunkban abbahagytuk. Ezúttal is a finnugor vonatkozásokat emeljük ki. Azt kérdezzük forrásainktól, honnan származnak a magyarság dicső és nemes tulajdonságai: a hunoktól, törököktől avagy a finnugoroktól?

Magyar emberek és magyar szürke marhák hont foglalnak Vereckénél (a Feszty-körkép részlete)
Magyar emberek és magyar szürke marhák hont foglalnak Vereckénél (a Feszty-körkép részlete)
(Forrás: Wikimedia Commons, PD-Art)

Amikor eleink a tükörbe nézve először kezdtek gondolkodni azon, hogy vajon egy magyar ember néz-e vissza rájuk, még nem merült föl bennük a kérdés, honnan erednek magyarságunk különös vonásai. Csállóközÿ Nagy Lutséi és Bodó Baári Mészáros Ignácz 1771-ben ezt írta:

A Tóth hamis.

a’ magyar igaz.

a’ Németh maga hasznát vadászó!

a’ Rátz tsaló!; a’ Tóth verekedő

a’ magyar káronkodó,

a’ Németh pattogó

a’ Rácz dúló fúó.; a’ Tóth háládatlan

a’ Magyar háládatos.

(Lajtai 2013: 443.)

Csaplovics János: Ethnographiai Értekezés Magyarországról című kétrészes tanulmányában elődjéhez hasonló módon gyűjtögette a magyarságra jellemzőnek vélt tulajdonságokat. Megtudhatjuk tőle, hogy a magyar nem szeret emeletes házban lakni, a magyarnak akkor kedves az asszony, „ha vastag ’s kövér”, és ha a magyar ember lop, akkor leginkább marhát. Bezzeg a tót élelmiszert, az orosz vasat szeret lopni, a sváb pedig mindent, amit csak lát (Csaplovics 1822: 26, 44, 48, 49).

A reformkori történelemkönyvek a fentiekhez képest meglehetősen kevés nemzetkarakterológiai sztereotípiát közvetítenek. Lajtai L. László: „Magyar nemzet vagyok” című kötete külön fejezetben tárgyalja az egykori tankönyvek magyarságképét. Az egyik szerző, Edvi Illés Pál 1837-ben fölteszi magának a kérdést: „Mi a’ Magyarnak fő hajlandósága?”, és ekképpen válaszolja meg: „Vitézség, mezei gazdálkodás, vendég-szeretés.” (Edvi 1837: 561., Lajtai 2013: 443). A kötet későbbi kiadásaiban azzal is szembesülhetünk, hogy melyek a jellemző hibáink. Íme:

a’ heverni szeretés, a’ nemiparkodás, idegennek gyűlölése- gunyolása, tudományoknak nembecsülése, a’ régihez való makacs ragaszkodás, egymás’ előmenetelének irigylése, és (a’ mi legfőbb) a’ kevélység ’s egyenetlenkedés. (Edvi 1844: 82., Lajtai 2013: 444.)

Rajcsányi János 1843-ban a következőket írta:

A’ magyar vitéz, szabad, egyenesszivü, becsület ’s vendégszerető nemzet, királyához hű, érte életét is kész föláldozni, istent, erényt tisztel, az istentelenséget, bünt utálja, a’ hizelkedést, ravaszságot gyülöli. Mindezt azért számlálom elő, hogy őseitekhez hasonlókká lenni törekedjetek. (Rajcsányi 1843: 5., Lajtai 2013: 445.)

A szerző tehát a kedvező tulajdonságokat az ősöktől származtatja. Azt azonban nem részletezi, hogy a magyar történelem mely zivataros századaiból származnak ezek a karakterjegyek.

A finnugorokra jellemzőnek vélt karaktervonások elutasítása, a magyar karakterrel való ütköztetése csak a 19. század második felében történik meg.

Magyar csikós külföldi csodálóival
Magyar csikós külföldi csodálóival
(Forrás: kepek.444.hu)

Vámbéry Ármin lényegében erre alapozza a finnugor rokonság elutasítását. 1882-es művében (A magyarok eredete) régi török szavaink alapján állapítja meg, hogy elődeink Ázsiából hozták kultúrájukat és foglaltak hont itt és akkor. Ez rendben is volna. 1895-ben azonban már egyes karaktervonásokat egyértelműen Ázsia végtelen legelőire vezet vissza:

Így a bajusz kipedrése is a legrégibb török szokások közé tartozott; a hajdankor kőképein észrevehető; valamint a magyar huszár, úgy a turkomán lovas is kipedri bajuszát, midőn rablóhadjáratra készen lovára száll. (Vámbéry 1895:159.)

Tovább olvasva a szöveget, azt találjuk, hogy a magyarok tüzes szeme, lovagias indulata, büszkesége, harcias szelleme és vitézsége is Ázsia törökök lakta fertályáról származik:

A mi csikósunk napbarnította arczával, tüzes szemével és csudálatos testi fürgeségével, lova iránt való szeretetével és kalandkereső hajlamával, sokkal feltünőbben közeledik a közép-ázsiai pusztaságon száguldozó kirgiz és turkomán legényhez, mint Arkansas pusztáin élő, foglalkozásbeli társához. (Vámbéry 1895: 379.)

A mi pusztánk fia tehát, csergedezzen bár germán vagy szláv vér ereiben, sok tekintetben a középázsiai pusztaság kóbor leventéjéhez hasonló. Ugyanolyan tüzes szeme van, ugyanolyan hajlama kalandokra, ugyanolyan lovagias indulata és ugyanolyan büszkesége is, jóllehet ezer esztendőnél több mult el azóta, hogy honalapító vitézeink e jellemvonásukat Ázsia belsejéből a Duna és Tisza között elterülő rónára átültették és nomád harczias szellemet Európába hoztak. (Vámbéry 1895: 383‒384.)

A tudós Vámbéryt azonban e kérdésben megelőzte a közhangulat: a magyarok harciasságát szembeállítva a finnugorok vélt nyámnyilaságával Jókai már 1854-ben így írt:

A harcosabb faj különvált; mintegy kétszázezer férfi lóra ülve megindult az új hazát felkeresni; a gyávább ivadék, ki a békét jobb szerette, felhúzódott északnak. (Jókai 1854: 29–30.)

A fenti szövegben a harcosabb faj mi vagyunk, a gyávább ivadék pedig a lappangó lapp horda. Jókai nézeteit korábban már tárgyaltuk (Troglodita rokonság), ezért lépjünk tovább, hogy elérkezzünk végre a témánk szempontjából legfontosabb korszakhoz és művekhez.

Az első világháború után a magyarságnak túl kellett élnie két forradalmat (1918‒1919) és az ország nagyobbik részének elvesztését. Mivel a közvélemény-formáló politikusok szerint a sajnálatos események előidézésében a magyarságnak semmi szerepe sem volt, ezért bűnbakokat kellett találni. Hamar sikerült. A forradalmakért a zsidók voltak felelősek (erről lásd a Gerő András által kezdeményezett vitát). Az antiszemitizmus régi magyar szokás, már az Aranybullából is kiolvasható (lásd korábbi cikkünket), ily módon jogosan sorolhatnánk a magyar karakter jellemző vonásai közé. Az I. világháború utáni fölerősödése összekapcsolódott a magyar faj meghatározására tett kísérletekkel is. Kétségtelen, hogy a faj a korabeli szóhasználatban nem ugyanazt jelentette, mint most. Voltak, elég sokan, akik rasszista, kirekesztő értelemben használták, másoknál viszont a magyar faj inkább magyar karaktert, típust jelentett.

A magyar nemzeti karakterre vonatkozó megállapításokban már a reformkortól jelen volt a történeti szemlélet: a szerzők azt tartották a magyarság jellemző vonásának, ami régi és az ősöktől eredő. Ugyanakkor már a fentebb idézett legkorábbi szövegből is látható, hogy a magyarságot igyekeztek megkülönböztetni a közös hazában együtt élő többi néptől.

A vázolt körülmények és előzmények ismeretében érthető, hogy a világháború utáni traumák következtében megroggyant magyar önkép helyreállítása miért éppen az 1930-as évek második felében, a zsidótörvények megszületése és az országgyarapítás éledező reménye körüli időkben élénkült fel. Minket azonban most nem ez érdekel (akit viszont igen, olvassa el Gyurgyák János műveit: Ezzé lett magyar hazátok, Bp. 2007., Magyar fajvédők, Bp. 2012.).

Minket itt csak az őstörténeti, azon belül pedig leginkább a finnugor vonatkozások érdekelnek. A téma 1938-ban, Prohászka Lajos: A vándor és a bujdosó című művének megjelenése után került a közérdeklődés előterébe. A szerző metaforarendszerében a „bujdosó” jelképezi a magyarságot. A magyar karakter leírásának egyik kulcsfogalma a „finitizmus”:

a finitizmus érzése … idegenkedik mindattól, ami problematikus, ami megoldatlan és várakozásra késztető, viszont elszántan a szűkös, a biztos, az állandó felé húz és tetté csak ott válik, ahol a maga létének jó elhatárolásában, úgyszólván körülsáncolásában nyilvánulhat. (Prohászka 1936:87.)

Prohászka Lajos jellemző magyar vonásnak tartotta az együttesen jelentkező lázadást és önfeláldozást. E viselkedési forma klasszikusának ősidőkbe visszanyúlva a felnégyelt Koppányt tartotta. Ez a kettősség, miként a finitizmus is, a szerző szerint a magyarság ősi élményéből származik:

Valahonnan Keletről indult el és vérében magával hozta a széles puszták igézetét és vele a szilaj, portyázó kedvet. De ugyancsak magával hozta a puszták átkát is: a rest álmot és ezzel a vágyat a rejtettség és elzárkózás után, ahol nem lappanganak ordas veszélyek és ahol nincs tartós nyugtalanság. Ez a naiv önbizalom, amely az egész világgal hetykén szembefordul, mégis anélkül, hogy létét ki akarná tágítani, ez az ösztönös önelégültség … jellemzi a magyarságot már történetbelépése kezdetétől fogva. (Prohászka 1936: 87.)

Habár a finitizmus Prohászka Lajosnál nem feltétlenül pozitív vonása a magyarságnak, köszönjük meg a szerzőnek, hogy mégsem sózta a finnugorok nyakába, inkább a kelet széles pusztáinak igézetéből vezette le.

A vándor és a bujdosó óriási érdeklődést keltett a karakterét kereső magyar nemzet gondolkodóinak körében. Sokan ismertették, néhányan pedig a szerző nézeteivel vitázó műveket publikáltak. A téma iránt érdeklődők Trencsényi Balázs: A nép lelke. (Trencsényi 2011) című kötetéből tájékozódhatnak az eseményekről és az egymásnak ütköző nézetekről.

A vándor és a bujdosó kiadását követő második évben jelent meg Karácsony Sándor: A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja című kötete. Ebben meglepő paradigmaváltás kísérletére bukkanunk. A szerző a magyarság fő jellemvonásának a mellérendelő szemléletet tartja, és ezt mondattani megfigyeléseire alapozza.

Honnan jött ez a különleges ötlet? Előzményként 1938-ban Karácsony Sándornak már megjelent a Magyar nyelvtan társas-lélektani alapon című munkája. A nyelvészeti érdeklődés tehát adott volt.

A matyó népművészet hungarikum!
A matyó népművészet hungarikum!
(Forrás: http://itthoneszakmagyarorszagon.blog.hu)

Karácsony Sándor 1939-es művének A magyar mellérendelő elv és társadalmunk című fejezetében először felsorolja a magyarokra vonatkoztatott közhelyeket: a magyar lovagias, szabadságszerető és jó katona, ugyanakkor sújtja őt a turáni átok, széthúzó, patópál, felbuzdulásai mint szalmaláng lobbannak el, étkezését pedig úgy gondolja megoldani, hogy rendszeres időközönként sült galambok röpülnek a szájába. Ezután a szerző mindezeket a tulajdonságokat levezeti a magyarság mellérendelő jelleméből és gondolkodási módjából. A mellérendelés pedig Ázsiából hozott képességünk. Azt már megszoktuk, és ezúttal is feltételezzük, hogy ha a nemzetkarakterológusok ázsiai eredetről írogatnak, akkor nem a vadászgató obi-ugorokra vagy a rénszarvasterelő szamojédokra gondolnak, hanem a szilajon vágtató nomádokra (akik törökök, a törökök pedig hunok ‒ mi a különbség?).

A magyar nyelvtan társas-lélektani alapon című könyvének előszavában Karácsony Sándor felsorolja nyelvésztanárait és köszönetet is mond nekik. Az említett tudósok: Szinnyei József, Simonyi Zsigmond, Melich János, Gombocz Zoltán, Schmidt József és Petz Gedeon. Közülük Simonyi Zsigmond volt az, aki a magyar mondattani kutatások terén maradandót alkotott. Feltehetően tőle származnak Karácsony Sándor ismeretei a magyar mellérendelő mondatokról.

Karácsony Sándor a magyar észjárás titkait fürkészve A magyar mellérendelés és köznyelvünk című fejezetben mutatja be nyelvi példáit. Véleménye szerint a mellérendelés „a nyelv életének minden porcikáját áthatotta” és valójában magyar lelkünk legmélyéről fakad:

Ne gondoljuk ugyanis, hogy a magyar készakarva él mellérendeléssel. Esetleg talán azért, mert neki éppen így tetszik. Aki a mellérendelés eseteit figyelmesen vizsgálta, megláthatta, hogy a magyar észjárás vágta éppen ezt a medret, a mellérendelést, hogy lehetséges legyen számára a beszéd. (Karácsony 1985: 267.)

Vagyis előbb volt a magyar mellérendelő észjárás és aztán lettek a mellérendelő mondatok. Nem vitatkozunk Karácsony Sándorral, csupán megjegyezzük, hogy a kötőszó nélküli mellérendelés általános finnugor jelenség, alkalmasint alapnyelvi eredetű, és annak idején gyakoribb lehetett, mint az alárendelés. Ez utóbbi az alapnyelvben ritka lehetett, inkább az igeneves szerkezetek voltak használatban. (Hajdú 1981: 166–169., Bereczki 1996: 93–95.) Vagyis Karácsony Sándor a magyar karakterre jellemző finitizmust Ázsiából, a sztyeppi kultúrkörből vezette le, a magyar észjárás fő jellegzetességét, a mellérendelést azonban ‒ anélkül, hogy leírta volna ‒ finnugor közegből származtatta.

Dedikálva Csekey Istvánnak
Dedikálva Csekey Istvánnak

A következő évben, 1940-ben jelent meg Trócsányi György vitairata, melynek címe: A magyar nemzeti karakter. A kezünkben lévő példányt a szerző Csekey István jogtudósnak, a tartui egyetem volt vendégprofesszorának dedikálta.

Trócsányi György megállapítja, hogy sokkal több az olyan magyar, aki csak úgy mondja, hogy magyar, mint az, aki igazi magyar, vagyis „jellemvonásaiban maradéktalanul képviseli a magyar típust”. Az igazi magyarok ösztönösen megérzik, hogy ki az idegen, de magyarságuk tudatában, nevelő célzattal és mintául szolgálva magyarul kell élniük, hogy a többiek követhessék őket.

Csekey finom kis kommentje
Csekey finom kis kommentje

Néhány közhelypatront elpufogtatva, miszerint a külföldiek a csárdás, csikós, puszta, gulyás, tokaji stb. szavakat társítják a magyarokhoz, a szerző végre rátér arra, hogy milyenek is a magyarok. És itt jön egyenesbe a finnugor vonal, mellette párhuzamosan szalad a török vonal is, mint egy vasúti sínpár (de a két sín soha nem fog találkozni…). Trócsányi szerint a magyar ember:

Jellemének alapjait véli felfedezni a hódító nomád, lovas pásztornép karaktervonásaiban s keresi sok ellentmondó tulajdonságának okait eredetének kettősségében is. A finnugor eredetű magyarság, az őshazában és vándorlásai közben már törökhatásnak volt kitéve, török népelemekkel keveredett… E faji szempontokat előtérbe helyező elmélet szerint a magyarság államalkotó képessége, hadban való jártassága, harci erényei, mozgékonysága, lobbanékonysága a török elemnek köszönhető… Az ugor eredetű magyar képviseli viszont a szívós kitartást, a megszerzettnek megtartását, a józanságot és a reális szemléletet. (Trócsányi 1940: 6–7.)

A fenti jellemzésben az a szép, hogy ez alapján török-magyarnak és ugor-magyarnak is jó volt lenni.

Az 1930-as években zajlott magyarságvitából őstörténeti vonatkozásai miatt eddig három szerzőt és művet emeltünk ki. Még kettő hátra van.

1939-ben Szekfű Gyula szerkesztésében jelent meg a Mi a magyar című kötet. Egyik szerzője Zsirai Miklós, a kor vezető finnugristája. Tanulmányának címe: Nyelvünk alkata. Ha belelapozunk, megtaláljuk Karácsony Sándor nézetének bírálatát. Zsirai név nélkül utal egyesekre, akik „súlyosabbnál súlyosabb néplélektani meg nemzeti társadalomtörténeti következtetéseket sietnek levonni” a mellérendelésből. Ellenpéldaként azt hozza föl, hogy alárendelés már volt a finnugor alapnyelvben is, sőt az alárendelést gyakran igeneves szerkezettel váltották ki. Ez utóbbi érv szerintünk gyengíti Zsirai állítását az alárendeltség alapnyelvi jelentőségéről. (Zsirai 1939: 213‒214.) Egyébként Zsirai Miklós feltűnően tartózkodott attól, hogy nemzetkarakterológiai megállapításokat tegyen, cikke meglepő módon arról szól, amit a címe alapján várhatunk: a nyelvünk alkatáról.

A Trócsányiak
A magyar kultúrának és tudománynak számos kiemelkedő alakja tartozik a sárospataki Trócsányi családba. Trócsányi Bertalannak tíz gyermeke volt. Közülük a cikkünkben említett Trócsányi György (1896‒1973) könyvtáros 1945‒1949 között az Országgyűlési Könyvtár főigazgatója volt. Testvére, Trócsányi Zoltán (1886‒1971) szintén könyvtárosnak indult, de az ELTE orosz tanszékéről ruszistaként vonult nyugalomba. Érdeklődött a rokon népek és nyelvek iránt: vogul szójegyzéket publikált és Észak nomádjai címmel (Bp. 1934.) könyvet írt az eurázsiai tundraövezet szamojéd és paleoszibéria őslakóiról. Műve a felfedezők, tudós kutatók leírásainak ismertetésén alapul. A testvérek közül híressé vált még Trócsányi Dezső (1889‒1962), filozófiai és pedagógiai író. A pápai református teológiai akadémián tanított. Középiskolai magyar nyelvtankönyveket írt. Kevésbé volt ismert Trócsányi József, aki jogot tanított a sárospataki református főiskolán. Trócsányi Zsolt (1926‒1987) levéltáros Trócsányi Dezső fia volt. Trócsányi Bertalan László nevű gyermekének fia volt idősebb Trócsányi László jogász, a Jogtudományi Intézet munkatársa. Az ő gyermeke, Trócsányi László, cikkünk írásakor igazságügyi miniszter.

Finnugor vonatkozásai miatt meg kell emlékeznünk a Szabó Zoltán által szerkesztett Régi magyarok című kötetről is. Ez szintén 1939-ben jelent meg, jól mutatva, hogy a magyarság vezető gondolkodói érezték, az ország válaszút előtt áll, és a helyes útirány kijelölése érdekében igyekeztek az alapvető fogalmakat definiálni, valamint megpróbálták a magyar történelem sorsfordító eseményeit újraértelmezni. (Persze, a politikusok fütyültek rájuk. El is tévedtek. Az ország szekere elült a kátyúban egy hosszú zsákutca túlsó végén.)

A Szabó Zoltán által szerkesztett kötetben, majd nem sokkal később önállóan is megjelent Illyés Gyula: Ki a magyar című tanulmánya. A szerző írásában összefoglalta az alapvető tudnivalókat a finnugor nyelvrokonságról, majd ugyanígy járt el a magyar őstörténettel is. Ismertetését átszövik a személyes élmények, anekdoták (pl. látogatása a moszkvai mordvinok klubjában). Ez az írás sem ereszkedik bele a klasszikus nemzetkarakterológia posványába. Helyette inkább politikai üzenetet közvetít: az a magyar, aki szabadságszerető, okos és becsületes. (A koncepció hibája, hogy ebbe a kategóriába a történelem folyamán csak a magyarok kisebbsége fért bele.)

A rendszerváltás körüli években ismét divatba jött nemzeti karakterünkről gondolkodni. 1985-ben újra kiadták Karácsony Sándor: A magyar észjárását, 1990-ben pedig Prohászka Lajostól A vándor és a bujdosót. Ez utóbbi 2005-ben ismét megjelent, bizonyítván, hogy változatlanul keressük a választ: ki a magyar, mi a magyar. A sok tulajdonság közül csak egy tekinthető biztosnak: a magyar nemzet súlyosan személyiségzavaros.

Felhasznált irodalom

Bereczki 1996: Bereczki Gábor: A magyar nyelv finnugor alapjai. Bp.

Csaplovics 1822: Ethnographiai Értekezés Magyar Országról. Tudományos Gyűjtemény 1822/3: 37–65., 1822/4: 1–50. (reprint: Bp. 1990.)

Edvi 1837: Edvi Illés Pál, Első oktatásra szolgáló kézikönyv vagyis a' legszükségesebb tudományok' öszvesége. Vallási különbség nélkük minden néptanítók' 's tanulók' számára készült, 's a' Magyar Tudós Társaság által első rendű Marczibányi Lajos-jutalommal koszoruzott pályamunka. Buda

Hajdú 1973: Hajdú Péter, Az uráli nyelvészet alapkérdései. Bp.

Jókai 1854: Jókai Mór, A magyar nemzet története regényes rajzokban. Pest.

Karácsony 1985: Karácsony Sándor, A magyar észjárás. (a szerző által átdolgozott második kiadás, szerk., utószó, jegyzetek: Lendvai L. Ferenc) Bp.

Lajtai 2013: Lajtai L. László: „Magyar nemzet vagyok.” Az első magyar nyelvű és hazai tárgyú történelemtankönyvek nemzetdiskurzusa. Bp.

Prohászka 1936: Prohászka Lajos, A vándor és a bujdosó. Bp.

Rajcsányi 1843: Rajcsányi János, Magyarország története az Első Ifjúságnak. Pest

Trencsényi 2011: Trencsényi Balázs, A nép lelke.Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában. Bp.

Vámbéry 1895: A magyarság keletkezése és gyarapodása. Bp.

Zsirai 1939: Nyelvünk alkata. In: Mi a magyar? Szerk. Szekfű Gyula. Bp. 193–216.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
33 baloch 2016. június 7. 12:02

@Untermensch4: Ugyanazt fejtegeted, amit én, de vedd észre: a zavar és az ellentét nem a nemzetben van, hanem a módszerben. Hogy megértsd: tegyük fel, hogy ez a te családodról szól, vagy éppen zegernyei családjáról, mindegy, a lényeg, hogy egy több emberből álló közösségről, akik valamilyen szempontból közösséget alkotnak. Mondjuk, hogy szeretsz nagyokat köpni és káromkodni, az egyik gyereked lopós, a másik becsületes és halkszavú, a nejed nem tud főzni, az anyukád pedig fehér egeret tenyészt. Igen vegyes képet mutat a család a felsoroltak alapján. Ha másvalaki más jellemzőit említi a családod tagjainak, akkor is sokszínűek lesztek, de máshogy. Ha megszemélyesítjük a családodat, az eredmény nem lehet más, mint hogy súlyosan személyiségzavaros, és ellentétektől hátrányos helyzetű a családod (vagy zegernyeié, mindegy). Ez nincs így szerintem, mert itt nem a családotokkal van a baj, hanem a módszerrel, ahogy jellemezni akartok, tehát a megszemélyesítéssel. Nem érte el a módszer a célját, mint ahogy a cikkben sem. Ismétlem: ha sikerül találni közös jellemzőt a leírásra, csak akkor sikerülhet megszemélyesítéssel leírni egy nemzetet (pl hogy a magyar egy szabadságszerető nemzet).

32 Untermensch4 2016. május 10. 20:58

@baloch: "A végszó pont a fordítottja: a magyar nemzet sokszínű, sokoldalú (bizonyára, mint a többi). Ha személynek tekintenénk, akkor is igaz lenne rá ez az állítás. "

A megszemélyesítés lényege hogy egy személynek tekintjük. Ez egy egyszerűsített modell, nyilván korlátos de vehetjük adottnak hogy a nemzetről mint egy személyről beszélünk. És már itt kezd kiütközni a személyiség-zavar hiszen a nemzet homogenitása-nemhomogenitása sem nyugszik stabil közmegegyezésen, nincs meg benne az összhang, hangulatilag. Az egyéb sok oldalunk és színünk kapcsán is akad bőven hasonló zavar és ellentét.

31 baloch 2016. május 10. 14:59

A cikk vég(...)hangja: "A sok tulajdonság közül csak egy tekinthető biztosnak: a magyar nemzet súlyosan személyiségzavaros."

Brrr... Ez csak akkor lehetne igaz állítás, ha a nemzet egyetlenegy személyből állna. Szerencsére nem így van, ezért az állítás nem igaz, tehát nem hogy nem biztos, hanem egyenesen hamis az az egy, ami biztosnak tekinthető a cikkíró szerint.

A végszó pont a fordítottja: a magyar nemzet sokszínű, sokoldalú (bizonyára, mint a többi). Ha személynek tekintenénk, akkor is igaz lenne rá ez az állítás. Csodálom, hogy zegernyei nem erre a következtetésre jutott, ez legalább helytálló lett volna.

Nem a nemzetről, hanem a hazáról jutott eszembe egy pajzs az utolsó mondat nyila ellen:

Hol szőke sellő, lenge szellő, játszik a Tiszán,

Ott él egy nép, legendák népe, ott az én hazám.

Az ősi Kárpát őrzi álmát, hű Csaba vezér,

Ki csillagoknak égi útján vissza-vissza tér.

Hogy jön, szívünk várva várja!

S, hogy felzeng a trombitája!

Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország,

Gyönyörűbb, mint a nagyvilág!

Ha zeng a zeneszó, látom ragyogó, szép orcád.

Táltos paripákon tovaszállunk, haza hí´ fű, fa, lomb, virág!

Úgy sír a hegedű, vár egy gyönyörű szép ország!

Ott dalos ajkú mind a lány, mert dal terem a fán,

És délibábos tündérkastély leng a vén Tiszán.

A rónaságon hét határon száll, repül a szél;

Huszárok kedve éri csak be, hogyha szárnyra kél.

Ahogy zeng a trombitájuk,

Nincs tán hét világon párjuk

Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország,

Gyönyörűbb, mint a nagyvilág!

Ha zeng a zeneszó, látom ragyogó, szép orcád.

Táltos paripákon odaszállunk, haza hí´ fű, fa, lomb, virág!

Úgy sír a hegedű, vár egy gyönyörű szép ország!

forrás: hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9p_vagy,_gy...y,_Magyarorsz%C3%A1g

30 zegernyei 2016. április 19. 04:40

@Atlasz: Gerő Andrásnak igaza volt, de erről mi itt ne kezdjünk vitát.

29 benzin 2016. április 19. 01:52

Ady se maradjon ki (Nekünk Mohács kell)

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:

Veréshez szokott fajta,

Cigány-népek langy szivû sihederje,

Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:

Én magyarnak születtem.

Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,

Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtõl a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk.

28 Samu bácsi 2016. április 18. 15:33

27@Atlasz:

Bocsánat! A hozzászólása megengedi a két egymást kizáró következtetést. Ez nem szemrehányás óhajt lenni a fogalmazásmódot illetőleg, sokkal inkább elismerés. Így viszont meg kell kérdjem, hogy áll az akadémiai vita: Gerőt kinevették vagy kinevezték?

Me'tiszválelkössz, ma'tisz: Sb

27 Atlasz 2016. április 18. 13:34

Nem méltó a Nyesthez a Gerő András rágalmazó cikkére történő hivatkozás. Az 1918-19-es események első monográfusa, Hajdú Tibor a gyalázatos inszinuáció kapcsán kijelentette, hogy Gerő sosem lesz (azaz így sem lesz) akadémikus, ámbár manapság minden lehetséges. Mintha előre látta volna napjaink rektori, díszdoktori kinevezéseit.

26 deakt 2016. április 17. 09:12

@hhgygy: A kettő között semmilyen összefüggés nincs.

25 Sarkel 2016. április 16. 16:50

@hhgygy: megnéztem... pazarlás - spórolás, de azért nem csak ezen múlik, hogy ki hova jut. Lehet hogy a jóllakatás mániája balkáni eredetű, de a magyarokra is jellemző.

Erre szocializálódunk... ezt tanuljuk, mert a jellemvonások ("nemzeti" karaktervonások): x % genetika és a többi tanulás. Gondolom, a genetikai eredet elhanyagolható...

24 hhgygy 2016. április 16. 16:34

@Sarkel: Az agyontömés és vendéglátás erőn és képességen felül nem magyar, hanem balkáni sajátosság, mint ahogy a hússzeletek kiszámolása sem felnémet vagy alnémet, hanem inkább NY-európai szokás. Na most, mi lehetünk erre büszkék, de meg kell nézni, ki hova jutott...

23 Sarkel 2016. április 16. 15:10

@Untermensch4: Ezek szerint a magyar légiósok összetartanak? Bár a "maffia" megjelölés semmiképpen nem hízelgő....

Külföldön dolgozó magyarokkal kapcsolatban eléggé ellentmondó híradások érkeznek, azért az az illető egyéni habitusán is múlik, hogy segít-e vagy elzárkózik. Persze van olyan nép, amelyik az egymást maximálisan támogató magatartással lett "naggyá"

Azért vannak tényleg típusok, hisz az olaszok folytonos hangoskodása is jellemző, vagy pl. az, hogy ha egy holland vendégséget szervez, megszámolja hány vendég lesz és pontosan annyi szelet húst vásárol. És ha elfogy, hát, ennyi volt. Punktum. A magyar pedig folyton tömné, traktálná a vendéget, amíg "ki nem pukkad" . :)

Én egyébként nem érzem, hogy a magyar az átlagosnál agresszívabb lenne...

Ha visszaemlékszem a pesti utcákon járva vagy közlekedve a metrón, villamoson, stb tényleg az a benyomásom támadt, hogy mennyi az el- és megkeseredett, fáradt, elgyötört arc és tekintet. (na persze bőven van az ellenkezője is!) Ezek a németek meg itt még biciglizés közben is "vigyorognak"...

22 Untermensch4 2016. április 16. 11:50

@Sarkel: Eléggé egyetértek. Ugyanakkor érdekes ellentmondás hogy egyszerre tudnak emberek bőkezűen vendégszeretőek és irigyek lenni, akár ugyanazon másik emberrel szemben is (különbözőekkel szemben meg főleg, nem is feltétlenül rokonsági/kapcsolati "kiértékelés" mentén, ezt kissé betegnek érzem.

Persze, nyilván túlzó általánosítás, a "típus" amiről írtam, nagy számúnak látszik de a legváltozatosabb gondolkodásmódú emberekkel találkozom én is. Egy másik általánosítás (szintén túlzóan egyszerűsített) háromféle princípium (vagy mifene) keveredését láttatja 1) "észak-nyugati" (módszeres, precíz, minőség-igényes) 2) "mediterrán" (laza, hedonistább, felületesebb-kényelmesebb 3) "balkáni" ("megoldjuk okosba' ", sz@rnibele, kivagyi)

Ez emberenként különféle arányban.

"egymás’ előmenetelének irigylése" Több, külföldön dolgozott magyartól hallottam hogy egy külföldön élő/dolgozó magyarnak a legnagyobb ellensége/problémaforrása egy másik magyar lesz. Pedig a képesség a hatékony szolidaritásra meglenne csak visszás így egymás ellen használnunk az önérdek-érvényesítő agresszivitásunkat (pl kérdezi vki a légióst hogy ott is ölik egymást a magyarok vagy összetartanak? Hát... más légiósok úgy is szokták nevezni őket hogy "a maffia" :) ).

21 Sarkel 2016. április 16. 09:39

@Untermensch4: -" aki kimászik a medencéből" - ez nagyon tetszik :)

Akkor te egyetértesz Rolanddal.... én ezt azért, bár lényegében igazad van, mégis nagyon általánosnak érzem, annyira hogy inkább a kivételekkel szembesülök - szerencsére.

Azért az szerintem túlzás, hogy aki nem egyezik ezzel az "önazonossággal", az már nem is képes "beilleszkedni" és nem érezheti magát "igazi magyarnak" . Igenis vannak BOLDOG magyarok is! - akiknek valahogy sikerült megszabadulni ettől a gondolkodásmódtól.

"a’ heverni szeretés, a’ nemiparkodás, idegennek gyűlölése- gunyolása, tudományoknak nembecsülése, a’ régihez való makacs ragaszkodás, egymás’ előmenetelének irigylése, és (a’ mi legfőbb) a’ kevélység ’s egyenetlenkedés. (Edvi 1844: 82., Lajtai 2013: 444.)

pl. ezek a tulajdonságok is még meglepően igazak az eltelt idő ellenére - sajnos

20 Untermensch4 2016. április 15. 23:56

@Sarkel: Nagyon durván leegyszerűsítve van egy kulturális kettősségünk. Lehet hogy az óidőkből felsejlő "fele módszeres földműves, fele szilaj harcos" volt az alap, erre rakódott némi belső konfliktus időnként (kunok "kettős honfoglalása"...) majd még több a török hódoltság idején. A "török zónában" fejlődött a siránkozás (rossz szomszédság - török átok), a labancos területeken inkább kedvezett a közeg a módszerességnek. A végvéri harcokban megmaradt a szilaj harcosok játszótere. Katonailag ahogy leáldozott a harcias szalmalángléleknek testhezálló "roham, hegyibe!" korszak, az egyre több kudarc (mármint a részsikerek hiánya, ugye konkrétan háborút nem nyerünk még ha akár megsarcolásra kerül is berlin) a szilaj harcos részünk egyre frusztráltabb, a módszeres sem annyira tudja érvényesíteni az előnyeit, a belső konfliktus szépen fejlődik.A siránkozós, módszeres és a harcias elemeink szépen el vannak keveredve, nincs területi elkülönülés mentalitás szerint de szintézis-szerűség sem. Nagy közös személyiségzavarunk olyan mint egy örök tűzszünet közepette lappangó polgárháború (érdemi mennyiségű polgárság nélkül még a társadalmi ollóval is súlyosbítva), mindenki mindenki ellen. A következő generáció minduntalan erre szocializálódik, kis mértékben változnak a mellékes díszletek, zászlók, tárgyak, a gondolkodásmód marad. Ez olyannyira lényeges elem az önazonosságunkban hogy aki kimászik a medencéből és egy másik országban nem ilyen módon kezd élni, nem erre szocializálja a gyerekeit az tényleg "elveszett a nemzet számára" hiszen itthon már nem lenne eléggé képes "beilleszkedni".

19 szigetva 2016. április 15. 16:58

@Galván Tivadar: Kösz, jav.

Az összes hozzászólás megjelenítése
Információ
X