Kedves olvasónk, Marcell abba a problémába ütközött, hogy nincsenek pontos határok a napszakokhoz kötődő köszönések használatában. A következő kérdést kaptuk tőle:

Létezhet-e valós köszönési forma egyes napszakokban? A következőt értem a felvetés alatt: gyerekkorunkban szüleink megtanítanak minket jó reggelt-tel, jó napot-tal és jó estét-tel köszönni. Ezt mi automatikusan meg is tesszük az adott napszaknak megfelelve.

Csakhogy mi van akkor, ha mondjuk nyári időszakban este 8 órakor még verőfényes napsütés, és nekem mégis jó estét kívánnak, miközben én jó napot köszönök? Vagy fordított esetben, mikor télen délután 5 órakor már sötétedik, és jó estét-tel kell köszönni, holott akkor még bőven elmenne a jó napot is.

Van-e valamilyen kapcsolat a kialakult köszönési forma és a változó napszaki/időjárási viszonyok között? Vagy függetlenül attól, hogy este még süt a nap és világos van, maradjunk a konzekvens formáknál?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A probléma valós, biztos mindenki belefutott már hasonlóba: beszaladunk reggeliért a pékségbe délelőtt 9 órakor, és az álmos Jó reggelt!-ünkre egy kissé megfáradt vagy épp harcias Jó napot!-ot kapunk. Ilyenkor gondolkodhatunk azon, hogy kijavított-e minket a pék vagy sem. Rosszul, udvariatlanul köszöntünk volna? Egy biztos: nekünk még reggel volt, hiszen még csak nem is reggeliztünk, de a péknek már jócskán elkezdődött a nap, hiszen ő még meg is gyúrta és sütötte a mi reggelinket...

A napszakhoz illő köszönések kiválasztásában tehát nem ragaszkodunk szigorú szabályokhoz. Egyrészt azért, amit olvasónk ír: a napszakok nem különíthetők el egymástól teljes pontossággal. Nem mondhatjuk azt, hogy a reggel hajnali 4:11-től délelőtt 9:33-ig tart, és az estéből 23 óra 30-kor lesz éjszaka. A napszakok között folyamatos az átmenet.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a különböző évszakokban a napszakokról alkotott intuícióink – a nappali világosság ideje szerint – változnak. Télen hamarabb van este, mint nyáron. De nem csak a Nap felkeltének és lenyugvásának az ideje számít!

Reggel?
(Forrás: Wikimedia Commons / Henry Mühlpfordt / GNU-FDL 1.2)

Döntő jelentősége van a napszakok érzékelésében a saját napirendünknek: mikor kelünk fel, mikor fekszünk le. Aki rendszeresen délelőtt 9 körül kel, annak a 11 óra még simán belefér a reggelbe, aki viszont hajnali 5 órakor kel, az 9-kor már könnyen úgy érezheti, hogy jócskán benne van a napban. És ezeknek a tényezőknek megfelelően választunk köszönést is.

A választás azonban nem lehet egyértelmű, és senki nem is várhatja el, hogy az legyen. A köszönésnek, mivel nem a világ leírására való, nem feltétlenül kell pontosan tükröznie a napszakot.

J. L. Austin – akit a pragmatika (a nyelv használatával foglalkozó nyelvészeti ág) egyik atyjának szoktak tekinteni – két, alapvetően más  funkcióját különbözteti meg a megnyilatkozásoknak. Egyfelől a megnyilatkozásokat használjuk a valóság leírására, ezeket nevezi Austin konstatívumoknak; másrészt cselekedni is tudunk a szavakkal, ezeket Austin performatívumoknak hívja. A konstatívumok egyik tulajdonsága, hogy jelentésük megadható aszerint, hogy igaz vagy hamis módon írják-e le a világot.

Anna haja barna.

Ez a kijelentés igaz abban esetben, ha a benne szereplő Anna nevű lánynak valóban barna a haja, ha azonban Anna szőke, akkor ez a mondat hamis. (A logikára alapozó jelentéselméletek pont így közelítik meg az ilyen kijelentések jelentését.) A performatívumokkal azonban ezzel a megközelítéssel bajba kerülünk! Ezek ugyanis nem így írják le a világot.

[Valaki tüsszent.]

– Egészségedre!

Világos, hogy a fenti példában szereplő megnyilatkozásról se azt nem mondhatjuk, hogy igaz, se azt nem mondhatjuk, hogy hamis. Ez a megszólalás kizárólag arra szolgál, hogy teljesítsünk vele egy udvariassági szokást, nevezetesen azt, hogy ha valaki tüsszent, arra ezzel a szóval reagálunk. Azaz – Austin elmélete szerint – beszédaktust hajtunk végre.

Reggel?
(Forrás: Wikimedia Commons / 4nachthorn / CC BY-SA 3.0)

A fentiekből teljesen világos, hogy a köszönések szintén a performatívumok közé tartoznak: nem leírjuk velük a világot, hanem cselekszünk általuk: bizonyos udvariassági szokásokat elégítünk ki velük. Ebből következően egyáltalán nem lesz félrevezető, ha Jó reggelt kívánok! helyett Jó napot kívánok!-kal köszönünk délelőtt 9:24-kor. A köszönésekkel tehát – szerencsére! – a dolog természetéből adódóan hazudni nem tudunk.

Ettől függetlenül udvariatlanok még lehetünk! Egyértelműen udvariatlan például, ha nem köszönünk. Ha köszönünk, akkor is követhetünk el udvariatlanságot. Például formális helyzetben jobb, ha a teljes köszönési formákat választjuk és nem a rövidített változatot: Jó estét kívánok! és nem Jó estét! vagy Jóstét!; Jó napot kívánok! és nem Pot! Udvariatlannak hathat, ha csak elharapjuk a köszönést, vagy nem nézünk rá arra, akit köszöntünk. Ilyenkor könnyen levonhatják a beszélgetőpartnerek azt a következtetést, hogy nem adjuk meg számukra a kellő tiszteletet.

Azzal azonban, hogy egy délelőtti időpontban a Jó reggelt kívánok! vagy a Jó napot kívánok! formával lépünk-e be a pékségbe, valószínűleg udvariatlanságot nem tudunk elkövetni. De akkor mi szerint válasszunk?

Azok szerint a szempontok szerint, amelyeket olvasónk is említ: hétvége vagy hétköznap, évszak, időjárás. Azonban legyünk annak tudatában, hogy köszönésünk árulkodó is lehet: aki hétköznap délelőtt 10-kor Jó reggelt!-tel köszön, nem kelhetett hajnalok hajnalán, és ezt a köszönésével el is árulja. A köszönésnek ezt az információhordozó tulajdonságát azonban ki is tudjuk használni. Ha szombat reggel 9-kor csörög a telefon, és valaki úgy szól bele, hogy „Halló, jó napot kívánok!”, felelhetjük azt, hogy „Jó reggelt!”, ezzel jelezve azt, hogy az illető a mi ízlésünkhöz képest kissé korán hívott.

Kijavítása ez a beszélgetőpartnernek? – Egyértelműen nem. Nem az az üzenete a másképp köszönésnek, hogy a másik udvariatlan volt, vagy hogy tévedett volna. Sokkal inkább arról informálja a partnert, hogy a beszélő milyen állapotban van: hánykor kelt, mennyi van neki még a lefekvésig stb. 

Ha valaki például éjjeliőrként dolgozik, előfordulhat, hogy reggel köszön jó éjszakát, amikor vége van a műszaknak. De ezt az esetet semmiképp sem mondhatjuk általánosnak, még akkor sem, ha François Villon egyik leghíresebb balladája megörökítette a helyzetet:

Nem biztos csak a kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körűl sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó éjszakát;
Várom, senkitõl örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.

(François Villon: Ellentétek)