Ádám nevű olvasónk arról a hírről érdeklődik, amelyik a Hoffman Rózsa által vezetett államtitkárság nyelvoktatási stratégiájáról tudósít. A szakmai véleményünket kéri általában, és ezen belül

[...] az alábbi indoklás értelmezése és értékelése érdekelne a legjobban:

Az [origo] birtokába került koncepciótervezet – amely még változhat az elfogadása előtt – azt írja: „szerencsés, ha az első idegen nyelv nem az angol, didaktikai okból. Az angoltanulás kezdeti, nagyon gyors és látványos sikerei azt a tévképzetet kelthetik a tanulókban, hogy idegen nyelvet ilyen egyszerű tanulni”. A stratégia úgy fogalmaz, hogy „célszerű olyan nyelvet választani, amelynek strukturált nyelvtani rendszere egyértelműen leírható, és egyenletes megterhelést jelent a tanulása (például neolatin nyelvek).”

Valóban ez a helyzet?

Mielőtt a kérdés nyelvészeti részébe belemennék, először hadd kommentáljam a dolog didaktikai részét, aminek politikai vonatkozásai is vannak. Már korábban is írtam ugyanerről a témáról: röviden összefoglalva az a helyzet, hogy a magukat konzervatívnak tekintők egy része különböző területeken a saját szája íze szerint kiválaszt valamilyen múltbéli tudományos vagy mindennapi doktrínát, és azt állítja, hogy konzervatív ember a későbbieket nem fogadhatja el. Hoffmann Rózsa is azok közé tartozik, akik szerint minden nevelési irányzat, amelyik szerint a gyerekeket emberszámba kell venni, emberi jogaikat feltétel nélkül biztosítani kell, valamint amelyik úgy gondolja, hogy a motiválás és jutalmazás hatékonyabb módja a nevelésnek, mint a fegyelmezés és a büntetés, az valamilyen „modern”, „alternatív”, „kísérleti” irányzat, amit csak megveszekedett liberálisok képviselnek, de amit konzervatív ember nem vehet komolyan. (És különösen borzalmas belegondolni, hogy egyesek a gyerekeken akarnak kísérletezni, és a pedagógusokat akarják megőrjíteni, amikor mindenféle ilyen új elképzeléseket akarnak alkalmazni a gyakorlatban – halljuk állandóan.)

Tévedés ne essék: az ilyen gondolkodásmód nem kötődik szigorúan politikai oldalhoz, nemcsak politikailag konzervatív emberek mondanak olyan butaságot, hogy „teher alatt nő a pálma”. Még a szocialista-liberális kormányzás idejében mutattak nekem egy állami hivatal által készített tankönyvbírálatot egy készülő fizikatankönyvről. Ebben az állt, hogy a tankönyv azért elhibázott, mert szórakoztatva tanít, és ezzel azt a téves képzetet kelti a gyerekekben, hogy a fizika egy könnyed, szórakoztató tudományág, és a fizikaanyagot nem nehéz megtanulni. Ugyanez a gondolat köszön most vissza az [origo] által ismeretett kormányzati előterjesztésben. „A gyerekeket nem szórakoztatni, hanem szivatni kell az iskolában, különben léhák maradnak, nem lesz belőlük komoly felnőtt” – ilyesfajta módon lehetne másképp megfogalmazni ezt az álláspontot.

A szereplők ismeretében azt is biztosra vehetjük, ha vannak olyan módszerek, amelyekkel játszva megtanulhatunk egy idegen nyelvet (vagy a fizikát, a földrajzot, bármit) – márpedig vannak ilyen módszerek –, akkor azokat Hoffmann Rózsáék legszivesebben száműznék a magyar iskolákból. Amit itt leírtam, nem az idézett tervezetből tudom. A tervezet egy kicsit mást mond, az csak a kezdeti gyors lépések utáni visszaeséstől akarja megóvni a tanulókat. Az igazi kérdés, az, hogy van-e ilyen veszély. Igaz-e az, hogy a különböző nyelvek tanulása ezeknek a nyelveknek a szerkezetéből adódóan óhatatlanul különböző tempóban történik? Mert ha igen, akkor persze megfontolandó lehet, hogy az ideális tempóban tanulható nyelvet válasszuk. Bár még ebben az esetben sem biztos, sem az, hogy ezt kormányzati szinten kell megtenni, sem pedig az, hogy más szempontok, például a különböző nyelvek különböző haszna, használhatósága nem fontosabb szempont-e ennél.

Tény, hogy a nyelvek szerkezete nem egyforma. Például az olasszal szemben az angol sokkal inkább izoláló természetű, mint az újlatin nyelvek, ami azt jelenti, hogy az angol szóalakok szerkezete egyszerűbb, kevesebb a toldalékolás. Például csak a jelen idő egyes szám harmadik személyében kapnak személyre utaló végződést az igék. Vagy például a leggyakoribb angol főnevek nemével nem kell törődni, míg a franciában ez az első rától kezdve nehézségeket jelent. Persze nincsenek „könnyebb” és „nehezebb” nyelvek, az angolban rengeteg más bonyodalom van (például a leggyakoribb igék múlt ideje valamennyire „rendhagyó”). Csakhogy – az angoltanárok beszámolói szerint – a nehézségek az angoltanításban később kerülnek elő, mint más nyelvek tanításánál: könnyebb az első lépéseket megtenni. (Megjegyzendő, hogy ez valóban csak a legeslegelső lépésekre vonatkozik, hiszen például a múlt idő használata nélkül például elég nehéz bármilyen társalgást lefolytatni. És ha ez igaz, akkor nem világos, miért tulajdonít ennek a nagyon rövid legelső időszaknak ilyen nagy fontosságot az idézett tervezet.)

A cikk a hirdetés után folytatódik

Vegyük észre, hogy az angoltanárok beszámolója azon alapul, hogy milyen módszert használnak a nyelvtanításban, hiszen emiatt tekintik eleve adottnak a megtanítandó nyelvi eszközök sorrendjét. Sajnos a magyar iskolákban (az idegennyelv- és a magyarórákon is) még mindig az a nyelvszemlélet uralkodik, amelyet az ókori görög és latin grammatikusoktól örököltünk. Ez a szemlélet többek között azon a tudományosan teljesen tarthatatlan elképzelésen alapul, hogy a megnyilatkozásokat szavakból „rakjuk össze”, miután a szóalakokat alaktanilag szépen megformáltuk, a tő és a toldalékok „összerakásával”. Hadd tegyek egy rövid kitérőt ezzel az ókori felfogással kapcsolatban.

Az ókori és középkori grammatikák csak a görög és a latin irodalmi nyelvet tekintették igazi nyelvnek, szerintük nemcsak az idegen („barbár”) nyelvek, de még a görög és a latin beszélt változatai sem voltak nyelvek, abban az értelemben, hogy szerintük ezekben nincs „rendszer”. Csakis írott szövegekkel foglalkoztak, a nagy klasszikus szerzők nyelvhasználatának szabályszerűségeit próbálták a tanulók fejébe beleverni, egyáltalán nem azzal a céllal, hogy Homérosz vagy Vergilius nyelvén társalogjanak. Nem is nagyon lehet hatékonyan megtanulni egy idegen nyelvet úgy, hogy a szabályszerűségeit mintegy tudományos, leíró nyelvtani szempontból vizsgáljuk, ezekről táblázatokat készítünk, és azokat bemagoljuk, még akkor se, ha ezt szövegolvasással és memoriterekkel egészítjük ki.

Márpedig az európai nyelvtanítási hagyomány azokon az ókori grammatikákon alapul, amelyek valójában leíró nyelvtani összefoglalók. Még az anyanyelvvel is így foglalkoztak az iskolákban azóta, hogy ez egyáltalán szokás (Magyarországon a 18. század óta), sajnos sokszor ez még ma is érezhető. (Hozzá kell tenni, hogy amikor Magyarországon a magyaroktatást bevezették, még minden osztályban jelentős számú nemzetiségi, nem magyar anyanyelvű gyerek tanult, akiknek a magyart idegen nyelvként tanították.)

Valójában az anyanyelvünket egyáltalán nem úgy használjuk, mint ahogy a hagyományos elképzelés sugallja – és ha jól beszéljük őket, akkor az idegen nyelveket sem. Bár – mint említettem – egyes konzervatívok hajlamosak akármilyen régen elavult téveszmékhez visszanyúlni, ha éppen az nekik a szimpatikus, épeszű ember nem gondolja, hogy a beszéd folyamata a szavak alaktani megformálásán majd egymás után rakásán alapul (a megértésé pedig ennek valahogy a fordítottja). Nem ezt tapasztaljuk sem az anyanyelv-elsajátítás során, sem akkor, amikor spontán sajátítunk el egy idegen nyelvet (például idegen környezetben). A nyelvhasználat és a nyelvelsajátítás kulcsa az, hogy felismerjük, milyen hasonló vonásai vannak a megnyilatkozásoknak hasonló szituációkban, ami nemcsak szavak vagy szóelemek, hanem szerkezetek, mintázatok hasonlóságait is jelenti, és a megfelelő szituációkban reprodukáljuk ezeket a mintázatokat.

Természetesen nincs mód itt arra, hogy az idegennyelv-tanítási módszertan különböző korszerű formáit, iskoláit ismertessem. Elég annyit mondani, hogy a sikeres nyelvtanítás ma már mindenütt azon alapul, hogy mindig szituációhoz kötötten, a kifejezett vagy kifejezendő tartalomból kiindulva folyik a gyakorlás. Nagyon sok múlik a nyelvtanuló saját spontán megfigyelésein, amelyeket nem is kell tudnia szabályok, táblázatok formájában megfogalmaznia (hiszen az anyanyelvének az elsajátításakor sem teszi ezt). Rengeteg idegen nyelvű megnyilatkozást kell hallgatnia olyan helyzetekben, amelyekben a kifejezett tartalom a helyzetből nagyjából világos, és az ezekből levont (de nem feltétlenül megfogalmazott) tanulságokat hasonló helyzetekben alkalmaznia kell. Ebben a folyamatban egy kicsit hasonló képességet sajátítunk el, mint amikor hangszeres játékot tanulunk. A végére a mozdulataink úgy összekapcsolódnak a megszólaltatni kívánt hanggal, hogy a megszólaltatásához nem kell ábécével megadott hangra vagy kottára gondolnunk, csak a hang képzetére, hangzásbeli élményére. Ugyanígy az idegen nyelv tanulásánál kezdettől fogva azt sajátítjuk el, hogy a kifejezendő tartalom automatikusan idegen nyelvi mintázatokkal kapcsolódjon össze, az anyanyelvünk hasonló használatú kifejezéseinek vagy pláne leíró nyelvtani fogalmaknak a közbeiktatása nélkül.

Természetesen ha a „hagyományos” (értsd: ókori, nem nyelvtanulásra való) módszerekkel tanítanak bennünket, akkor is megtanulhatjuk az idegen nyelvet. Ilyenkor valójában meg kell küzdenünk azzal, hogy a módszer a megtanulandó készségek ellen dolgozik. Felül kell kerekednünk rajta, és ez nem mindenkinek megy könnyen, különösen, ha az oktató nem segít benne. A mai iskolákra (talán még a nyelviskolákra is) ez a küzdelem jellemző. És a különböző nyelvek különböző tanulási tempója (például a kezdeti gyorsabb haladás az angolban, szemben a francia egyenletesebb nehézségével) ebből a küzdelemből adódik, ebből a járulékos kárból, amely a rossz módszerek miatt a valódi nyelvtanulás egészséges folyamatára rárakódik.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése