nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Jurta frei
Nomádok vagy nyaralók?

Őstörténetünk kutatóit régóta megosztja egy kérdés: nomád állattenyésztők vagy földművelők voltak-e a honfoglaló magyarok? És nomadizáltak-e kicsiny Kárpát-medencénkben is? A választ sokan tudják. Sokan sokfélét. Röviden összefoglaljuk, ki mit mondott.

zegernyei | 2017. február 13.
|  

Pár évvel ezelőtt a Kovács László régész 65. és 70. születésnapjára összeállított tudományos tanulmánykötetben az érdemdús mestert felköszöntő egyik jeles szerző, Kovács László A Kárpát-medence honfoglalás és kora Árpád-kori szállási és falusi temetői címmel publikált tanulmányt (Kovács László 2013). A kötet szerkesztői szerint „cselekedete jelkép értékű, Kovács Lászlóra oly jellemző eljárás: munkával ünnepelni!” Tegyük hozzá, a tanulmány egyben méretes mérföldkő is, amely a tévelygő kutatók számára végre megmutatja a követendő utat: az ünnepelt a tiszteletére összeállított kötetben csoportokba osztotta az Árpád-kori temetőket. A 10‒12. századi temetők negyedik csoportjával éppen abba a lecsóba csap bele, amit itt most elkezdünk kavargatni. (A lecsó neve: nomadizmus.) A szerző ugyanis a „szállási temetők” elnevezést adta annak a temetőcsoportnak, amelyek a falusi temetőknél jóval kisebb sírszámúak, legfeljebb 60-80 temetkezés alkotja őket. Ez az a temetőtípus, amely László Gyula munkássága óta nagycsaládi temetőként ismert. Később ezt az elnevezést többen vitatták. Főleg a férfisírok túlsúlya miatt Révész László a kelet-magyarországi „nagycsaládi temetők”-ben a fejedelmek/törzsfők katonai kíséretének tagjait látta, Bóna István pedig katonai őrhelyek népességével hozta összefüggésbe ezt a temetőtípust.

Nomádok vagy nyaralók?

Kovács László összefoglalásából idézünk néhány gondolatot a szállásokról és a szállási temetőkről:

A honfoglaló magyarok egyik települési formája a rövid ideig használt szállás lehetett. […] A szállási temetőket fenntartó közösségek a 10. században még szabadon változtatták a településük helyét, ismeretlen gyakorisággal költöztek arrébb ismeretlen irányban és távolságra, felhagyva a régi temetővel, s újat nyitva az új helyen. (Kovács László 2013: 544‒545.)

A szállások meghatározását Kovács László a Korai Magyar Történeti Lexikonból idézi Blazovich Lászlótól. Idézzük mi is (az elején bővebben, a végén kevésbé):

A téli és nyári szállások voltak a csírái a később kialakuló szállásoknak és falvaknak. […] A kora középkor magyar szállásai és falvai között nehéz megvonni a határt. A szállások a kevésbé állandó, ideiglenes, egy v. egynéhány emberöltőn át fennálló települések, sőt voltak rövidebb, néhány éves élettartamra visszatekintők is. Lakóik főképp állattartással foglalkoztak, éppen őket igyekezett I. (Szt.) László és Kálmán király helyben maradásra bírni, amikor törvényeikben megtiltották a falvak vándorlását. (Blazovich László 1994: 667.)

A szállási temetők fogalmának bevezetése azt jelenti, hogy Kovács László szerint a honfoglalók nomád állattartók (is) voltak.

A régészek körében általános lelkesedés fogadta a szállási temetőt mint új és használható szakkifejezést. Konferenciákon, tudományos közleményekben azóta is állandóan halljuk és olvassuk. Valakinek azonban nem tetszik: Fodor István az Archaeológiai Értesítő 2015. évi számában jelentette meg Voltak-e a 10–12. században „szállási” temetők? című tanulmányát.

A szerző véleménye szerint a „szállási temetők” elnevezés nem szerencsés, mivel a szakirodalom a Kárpát-medencébe betelepült kunokkal kapcsolatban ír szállástemetőkről, és a honfoglaló/Árpád-kori magyarok esetében akkor lehetne szállási temetőkről írni, ha a magyarok ugyanolyan nomádok lettek volna, mint a 13-14. században bejött migráns kunok. De a magyarok nem voltak nomádok, illetve csak félig. A honfoglaló magyarok jelentős része nem nomádként érkezett, hanem megtelepedett falulakóként. És aki a Kárpát-medencében szeretett volna nomadizálni, az is komoly logisztikai problémákkal került szembe, mivel itt a folyók mentén megszokott legelőváltásra nem volt mód, ezért az Alföldön nomadizáló magyarok legfeljebb 10-30 kilométert mentek oda-vissza a folyókra merőlegesen.

Mi arra gondolunk, hogy a nyári kánikulában olykor lóra pattantak és elmentek egyet csobbanni. Aki erre azt mondja, hogy az élővizekben való fürdőzés divatja csak a 19. században terjedt el Európában, az súlyosan téved. Ibn Fadlán 922/923-ban ezt írta a volgai bulgárokról:

A férfiak és a nők közösen mennek le a folyóhoz, s együtt fürdenek meg meztelenül, nem takarva el testüket egymás elől. […] Én mindegyre buzgólkodtam, hogy a nők eltakarják magukat (úszás közben) a férfiak elől, de nem jártam sikerrel. (Ibn Fadlán 2007: 65-66.)

Visszaevezve komolyabb vizekre, illetve Fodor István gondolatainak hajóján tovaringatózva, írásából arra az észrevételére utalunk, hogy a keleti példák szerint a nomádok kizárólag a téli szállásaik közelében temetkeztek. Véleménye szerint Kovács László tévesen hiszi azt, hogy a nomádok mindig ott temetkeznek, ahol éppen tartózkodnak. Fodor István úgy véli, hogy nem voltak szállási temetők az Árpád-korban, az ide sorolt temetőket egyszerűen csak rövid ideig használták. Nemcsak a nomád, de a földművelő magyarok is gyakran költöztek a termőföld kimerülése miatt.

Egy szép lelet a Harta-freifelti temetőből
Egy szép lelet a Harta-freifelti temetőből
(Forrás: arpad.btk.mta.hu)

Kovács László azért is vezette be a szállási temető fogalmát, mert az archeogenetikai vizsgálatok egy „nagycsaládi” temető (Harta-Freifelt) esetében kimutatták, hogy az eltemetett emberek között semmiféle rokoni kapcsolat nem állt fenn. Ezek után az ún. nagycsaládi temetőket nehéz volt másként magyarázni, mint egy nagyobb létszámú közösség rövid ideig használt temetkezési helyét. Ezt lényegében Fodor István is elfogadta, csak a terminológiát és a temető mellé képzelt település formáját vitatta. Cikkének írása óta azonban még egy meglepő archeogenetikai eredmény vált ismertté. A Harta-freifelti temetőben egykor sírba helyezett egyik gyermek édesanyját a Szeged-öthalmi temetőben azonosították be. Ez alapján elég valószínű, hogy egy vándorló család olykor mégsem ugyanarra a helyre temetkezett.

A nomadizmust illetően jelenleg tehát az a kérdés, hogy elődeink mennyire voltak nomádok.

Turistáknak kiépített jurtatábor az Orhon folyó völgyében (Mongólia)
Turistáknak kiépített jurtatábor az Orhon folyó völgyében (Mongólia)
(Forrás: www.mongolia-trips.com)

Vajon milyen vélemények születtek eddig a magyarság hol volt, hol nem volt nomadizáló életmódjáról? Szabó Károly ezt írta:

Pusztai népek, melyek életüket lóháton, fegyverben töltve, sátrak alatt tanyáznak, melyeknél minden vagyon legkedveltebb fegyvereiken kívül barmaikban s így csak ingóságban áll, a földhöz, melyen tanyáznak, sem annak mívelés általi becse, sem népes és gazdag városok értéke és kényelme által nem lévén csatolva, szülőföldjükhöz ösztönszerűleg ragaszkodhatnak ugyan: de azért végveszély idején önmagokat s a szabados függetlenséget, melyet az ősi honnál is többre becsülnek, föl nem áldozzák. Fegyverrel kezökben, mellyel újabb hont foglaljanak s nyomukban a nyájakkal, melyek útközben élelmöket biztosítják, családjaikat a pusztai népeknél divatos könnyű szekerekre telepítve, gyors lovaikon könnyen odább állanak. […] Így történt a magyar nemzet megindulása is, midőn helyzetük az ősi honban a besenyők nyomása miatt tarthatatlan lett. (Szabó Károly 1869: 26‒27.)

Magyar győzelem! A 2. Nomád Világjátékokon (Kirgizisztán 2016. szeptember 3-8.) lovasíjászatban első Vermes István, harmadik helyezett Vermes Balázs
Magyar győzelem! A 2. Nomád Világjátékokon (Kirgizisztán 2016. szeptember 3-8.) lovasíjászatban első Vermes István, harmadik helyezett Vermes Balázs
(Forrás: kurultaj.hu)

Pár évvel később, az 1870-es években egymásnak feszülő finnugor és török párti nyelvészek munkássága következtében fényre derült, hogy a magyar nyelv tele van a földművelésre utaló régi török eredetű szavakkal. Ezért a 19-20. század fordulóján megjelent művekben már arról olvashatunk, hogy őseink a honfoglalás előtt török hatásra megismerkedtek a földműveléssel, de azért lélekben harcra kész, szabad nomádok maradtak (Pauler Gyula 1900: 17‒18.).

A két világháború közötti időszakból a korszak nagy történeti produktumában, a Hóman‒Szekfű féle Magyar történetben a Szabó Károly által megkezdett módon folyik tovább az önfényezés. Hóman Bálint a történeti források alapján igen csak idealizált képet fest szittya őseinkről:

…előttünk áll a honfoglaló magyar, kiben nem nehéz a szabadságot szerető, jogait ismerő, politizáló, idegenekkel szemben óvatos, körültekintő, sőt körmönfont, de alapjában nyiltszívű és egyenes, harcban vitéz, de sokszor állhatatlan, az élet küzdelmeiben bátor, munkabíró, nélkülözést tűrő, de a jólétet, pompát kedvelő, hallgatag és szófukar, de mulatozás közben kedélyes magyar paraszt lelki ősét felismernünk. (Hóman Bálint‒Szekfű Gyula 1928)

A két elképzelés, mármint, hogy nomádok voltunk, valamint szépek és okosak, szervesen összefügg: a nomádok ugyanis szabadok és függetlenek voltak, mely két dologra a magyar nemzet úgy vágyott, mint egy falat kenyérre vagy nyereg alatt puhított húsra (de soha el nem érheté). És aki szabad és független, az mindenféle nemes tulajdonságokkal is rendelkezik.

Liu Wen, a legdivatosabb nomád
Liu Wen, a legdivatosabb nomád
(Forrás: http://artoffashion.blog.hu)

A magyar történetírásban és a magyar nemzeti öntudatban a nomadizmusról kialakított kép élesen különbözött attól, amelyet a környező államokban hirdettek ‒ szintén politikai okokból, de ellenünk. A cseh/szlovák, román stb. történetírásban a nomádok barbárok voltak, és különösen azok voltak a nomád magyarok, akik hátaslovaikon mint megvadult harci elefántok törtek be a kelet-közép-európai porcelánboltba, hogy feldúlják és széttapossák az őslakók évezredek óta ápolgatott tündérkertjét.

A második világháború utáni szakirodalomban nem változott a honfoglaló magyarság életmódjáról kialakított kép: őseink inkább nomádok voltak, mint sem. Ezt az elképzelést Molnár Erik azzal toldotta meg, hogy a 10. század közepén a magyar pásztortársadalom válságba jutott, melyből szláv testvéreink mutatták meg a boldog jövő felé vezető utat: tessenek szíves lenni a földet túrni. Ez az elmélet a nagy testvér farvizén evezve azért úgy-ahogy a magyarságnak is megőrizte a nemzeti büszkeség hímporának morzsáit: voltunk mi nomádok is, de felismerve az idők szavát önként vettük át szláv testvéreinknek a munka frontján szerzett tapasztalatait.

A kommunizmus legvidámabb barakkjában a Rákosi-korszak után kábultan éledező történészek és régészek továbbfejlesztették a honfoglaló magyarság félnomád életmódját hirdető tanítást, és mindjobban eltávolodtak az elődeink nomadizmusát hirdető nézetektől.

Az első lépéseket Váczy Péter tette meg. Bónis György: István király (Bp. 1956.) című könyvéről a Századok 1958-as évfolyamában publikált egy 70 oldalas ismertetést vagy inkább vitairatot A korai magyar történet néhány kérdéséről címmel (Váczy Péter 1958). A szerző alapvető megállapításokat tett a sztyepp és a ligetes vagy erdős sztyepp nomadizmusának különbözőségéről:

[…] a tájbeli különbségek döntő módon befolyásolják a legeltetés módját. A szárazabb steppén, például a kirgizek földjén, a nap heve gyorsan leperzseli a növénytakarót és ezzel arra kényszeríti a nomádot, hogy északibb, vagy magasabb fekvésű legelőket keressen fel állatjaival. Ezért a száraz steppén a legeltetés aránylag nagy távolságokra terjed ki. Ezzel szemben ott, ahol jobbak a fűviszonyok, ahol a gyep télen-nyáron szinte egyenletesen dús, természetesen nincs szükség nagyarányú vándorlásra, ott a nomadizálás aránylag kis területre szűkül össze. Ezt látjuk például az Altaj magaslati steppéin. […] A legeltetés terén mutatkozó különbségek nagymértékben meghatározták a nomád viszonyát a földműveléshez. A ligetes steppén a nomadizálás kis köre lehetővé teszi, hogy a pásztor nagyobb nehézség nélkül foglalkozzék földműveléssel. Épp ezért sokkal közvetlenebb, bensőségesebb a viszonya a szántó-vető életmódhoz, nem nézi le. Nem csak szolgák, alávetett vagy felfogadott páriák művelik a földeket, hanem a társadalom széles rétege érdekelt e foglalatosságban. Az erdős steppe nomádjának életformáját különös tisztasággal valósították meg a volgai bolgárok, akik noha „egy helyről a másikra kóboroltak” (Gardízí) mindenféle magot vetettek, búzát, árpát, kölest, párhagymát, lencsét, paszulyt és egyebet. (Váczy Péter 1958: 295.)

1966-ban Szabó István a magyar falurendszer kialakulását tárgyaló művében úgy vélekedett, hogy a félnomád magyarok keleti lakóhelyükön a téli szállásuk mellett kiterjedt szántóföldekkel rendelkeztek (Szabó István 1966: 34–35.)

Kurszán, Árpád és az Árpád-fiak folyómenti nomád útvonalai
Kurszán, Árpád és az Árpád-fiak folyómenti nomád útvonalai
(Forrás: Györffy György 1977: 32.)

És aztán jött Györffy György, aki 1970-ben az Archaeológiai Értesítőben tette közzé a honfoglaló magyarok települési rendjéről vallott elképzeléseit. Kárpát-medencei földrajzi nevek, valamint mongol néprajzi párhuzamok alapján úgy vélte, hogy honfoglaló vezéreink egy-egy folyó mellett nomadizáltak fel s alá. A rangban és vagyonban elöljáróknak jutottak a szebb és kellemdúsabb folyók és útvonalak, de kihalás útján jobb folyókat is meg lehetett örökölni ezen a vízszintes ranglétrán. A Kárpát-medence adottságaiból következően a nomadizálás útvonala olykor 100 km-nél is rövidebb volt.

A történelem iránt érdeklődő átlagolvasó elég bután nézhetett ki a fejéből: mi ebben a nomadizmus? ‒ neki is van egy kiskertje, ahová nyáron kiköltözik a Trabantjával kapálgatni, akkor ő most ugyanolyan nomád, mint Árpád apánk? A tudósok is érezték, hogy az alapoktól újra kellene építeni a dolgot, és különféle konferenciákon mondták el egymásnak a véleményüket, átbeszélték a nomadizmus különféle ismert formáit. 1974-ben a Magyar Néprajzi Társaságban jöttek össze, hogy a honfoglalók életmódjáról értekezzenek. A kutatók többsége szerint elődeink nem voltak klasszikus értelemben vett pusztai nomádok, hanem inkább félnomádok.

A konferenciákon nem merült fel szempontként, hogy vajon fűződött-e gazdasági érdek a nomadizmus egyik-másik változatához. Vajon észszerű gazdasági érdekből levezethető-e például a magyar vezérek mindössze 50-150 km-nyi távolságokon feltételezett folyóparti ide-oda vándorolgatása? Mert ha nem, akkor az nem nomadizmus, hanem turizmus.

A honfoglalók félnomád életmódját őstörténetünk kutatói általában mint a nomád életmódot meghaladó társadalmi modellt értelmezték, pedig a nomadizmus típusa nem a társadalom fejlettségéhez, hanem a földrajzi körülményekhez igazodik. Annak fényében, hogy a bronzkori andronovói kultúra körében a Kárpát-medenceihez hasonló körülmények között a félnomád életmód lehetett  jellemző (lótenyésztéssel, harci szekerekkel, erődített településekkel, lásd előző cikkünket), arra is gondolhatunk, hogy az ősmagyarság sosem volt klasszikus értelemben vett nomád népesség, hanem a ligetes övezetben élvén mindig félnomád életet élt. A legújabb régészeti leletekből is az tűnik ki, hogy a Kárpát-medencébe tartó útjuk során végig az erdő és a sztyepp határán mozogtak.

A félnomád mint fogalom elterjedésében nyilván szerepet játszott a szaltovói régészeti kultúra egyre alaposabb megismerése. A Kazár Kaganátushoz köthető kultúra emlékei fejlett földművelésről tanúskodnak. A korabeli forrásokat tanulmányozó történészek akkoriban úgy vélték, hogy a magyarság több száz évig élt a kazárok fennhatósága alatt. Tehát ők is földművelők voltak. Valakinek azonban nem tetszett ez a mind jobban erősödő nézet.

Kristó Gyula (aki Lucifer szerepét játszotta A történész tragédiájában, amelyben Györffy György volt az Úr) 1982-ben az Ethnographia című folyóiratban próbált visszakanyarodni ahhoz a nézethez, hogy a honfoglaló magyarok a klasszikus sztyeppi állattartó életmód szerint éltek (Kristó Gyula 1982). Nézetének csírái már az 1980-ban publikált Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig című könyvében sarjadoztak, de ebben a cikkében szökkentek igazán szárba. Itt lehetett elsőként megfigyelni azt is, hogy Kristó Gyula nem igazán szereti a régészetet. Ha választani kell, ő nem a régészeti leleteknek, hanem a történeti forrásoknak hisz. Ezt a gondolatát a régészek megjegyezték, és alig várták, hogy visszavághassanak. Az alkalom akkor jött el, amikor 1995-ben megjelent Kristó Gyula A magyar állam megszületése című könyve. A művel kapcsolatos néhány megjegyzését Takács Miklós 47 oldalon tette közzé 332 lábjegyzettel és 63 tételes bibliográfiával (Takács Miklós 1997). Volt olyan alapos, mint Váczy Péter 1958-ból való, már idézett ismertetése. A megjegyzések írója Kristó Gyulának nemcsak ezzel a könyvével, hanem egy szintén 1995-ben megjelent tanulmányával is foglalkozott (Kristó Gyula 1995 ‒ ez a tanulmány egyébként kiváló kutatástörténeti áttekintése miatt nagyon hasznos, mi is ebből lopkodtuk az adatainkat). Egy rövidebb bírálatot Révész László is közölt a Századok ugyanazon számában (Révész László 1997). Mindkét régész alaposan fölhúzta magát Kristó Gyula régészetellenességén. Takács Miklós a régészeti és a történeti források felől is bizonyította, hogy a honfoglaló magyarok körében a klasszikus sztyeppi nomád állattartás mint életmód nem létezett.

Kristó Gyula válasza rendhagyó volt (Kristó Gyula 1997). Nem foglalkozott a nomadizmussal kapcsolatos álláspontjának védelmezésével. Ez lényegében annak burkolt beismerése, hogy bírálóinak igazuk van. Ugyanakkor hosszú oldalakon át fejtegette, hogy a régészet mint tudomány mennyire nem jó semmire, és egyáltalán nem érti, honnan veszik a bátorságot a régészek, hogy történeti kérdésekhez hozzászóljanak, ahelyett, hogy egy nagy közös szertartás keretében mindannyian a spaknijukba dőlnének (esetleg előtte lóáldozattal).

Persze nem maradt ki a személyeskedés sem a tudományos vitából. (Az ad hominem oldalvágások mennyiségéből lehet megállapítani, hogy a vitázó tudósok mennyire mérgesek.) Válaszában Kristó Gyula kikérte magának, hogy őt a csúsztatás vádjával jégre vigyék, mert ő egyáltalán nem csúsztatott, ellenben vitapartnerei sőt és nagyon.

Egy igazi csúsztatás a 2. Nomád Világjátékokon (Kirgizisztán 2016. szeptember 3-8.)
Egy igazi csúsztatás a 2. Nomád Világjátékokon (Kirgizisztán 2016. szeptember 3-8.)
(Forrás: origo.hu)

E húsz évvel ezelőtti vita jutott eszünkbe, midőn Fodor István fentebb idézett cikkét olvastuk. Lehet, hogy a nomadizmusvita újrakezdődik, csak más felek között? Esetleg örökké fog tartani, mint a magyar értelmiségi társadalmat megosztó népi‒urbánus vita? Az a vita a jövendő magyar társadalom két útjáról folyt és folyik mindörökké, ez pedig az elmúlt világ kétféle értelmezéséről. Itt a népiesek állnak a nomadizmus, az urbánusok pedig a földművelés oldalán? Esetleg valami mélyebb, tudományon kívüli ösztönszerű választás áll a mögött, hogy ugyanazokból az adatokból ki ezt, ki azt a következtetést vonja le?

Ebben a vitában nem lehet győztest hirdetni. Mi tökéletesen megelégszünk azzal a tudattal, hogy a honfoglalók többsége nem nomadizált, sőt a kisebbsége sem, legalább is a távoli területeket összekötő klasszikus sztyeppi nomadizálás formájában nem. Erre a Kárpát-medencében nem is volt lehetőség, és ezt a tudomány (lásd Váczy Péter 1958) már elég rég megállapította. A nem állandó helyhez kötött életmódnak azonban feltétlenül voltak hagyományai a honfoglaló magyarság kultúrájában. Annyi bizonyos, hogy sokaknak volt szűk a Kárpát-medence. A kóborlók összegyűjtése még Könyves Kálmán idején is zajlott.

Felhasznált irodalom

Blazovich László 1994: Településtípusok. In: Korai Magyar Történeti Lexikon (9‒14. század). Főszerk. Kristó Gyula. Budapest

Fodor István 2015: Voltak-e a 10–12. században „szállási” temetők? Archaeológiai Értesítő 2015: 287‒292.

Györffy György 1977: István király és műve. Budapest

Hóman Bálint‒Szekfű Gyula 1928: Magyar történet I. Budapest

Ibn Fadlán 2007: Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról. Fontes orientales‒Keleti források. Budapest

Kovács László 2013: A Kárpát-medence honfoglalás és kora Árpád-kori szállási és falusi temetői. In: A honfoglalás kor kutatásának legújabb eredményei. Tanulmányok Kovács László 70. születésnapjára. Monográfiák a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékéről 3. 511‒604. Szeged

Kristó Gyula 1982: A X. század közepi magyarság „nomadizmusának” kérdéséhez. Ethnographia 1982: 463‒474.

Kristó Gyula 1995: A honfoglaló magyarok életmódjáról. (Írott források alapján) Századok 1995: 3‒62.

Kristó Gyula 1997: A honfoglalók régészeti hagyatékának keltezéséről. (Rendhagyó válasz bírálóimnak) Századok 1997: 234‒275.

Pauler Gyula 1900: A magyar nemzet története Szent Istvánig. Budapest

Révész László 1997: Kristó Gyula könyvéről. Századok 1997: 215‒233.

Szabó István 1966: A falurendszer kialakulása Magyarországon (X‒XV. század). Budapest

Szabó Károly 1869: A magyar vezérek kora Árpádtól Szent Istvánig. Pest

Takács Miklós 1997: A 10. századi magyar‒szláv viszonyról és a honfoglaló magyarok életmódjáról. (Néhány megjegyzés Kristó Gyula: A magyar állam megszületése című könyvéről.) Századok 1997: 168‒215.

Váczy Péter 1958: A korai magyar történet néhány kérdéséről. Századok 1958: 265‒345.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 mederi 2017. február 17. 10:38

Szabó Károlyt, vagy a hozzá hasonló becsmérlő beállítottságú régi forrásokat nem hiszem, hogy mint a témában pártatlan véleményt el kéne fogadni.

"..a földhöz, melyen tanyáznak, sem annak mívelés általi becse, sem népes és gazdag városok értéke és kényelme által nem lévén csatolva,.."

Nevetséges amit írt. (Próbálna bárki "kopáros" füves pusztán földet mívelni, és gazdag városokat építeni.)

-Véleményem szerint a hunok ketté szakadása, amiről a kínai krónikák szólnak, pontosan behatárolja, hogy a nyugat irányába induló elszakadó rész mennyi ideig vándorolt. Mivel a rokonság keleti szokás szerint vérszerződéssel létrehozható volt népcsoportok között, könnyen válhattak a magyarok is hunokká..

A kínai krónikák mintegy háromszáz évig nem tudták a "kivándorló" hunokat nyomon követni (elhallgattak velük kapcsolatban).

Később mint nyugati hunok ugyan hallattak magukról, de a kínai krónikák már nem foglalkoztak velük..

-Egy háromszáz évig tartó vándorlás során a környezethez folyamatosan alkalmazkodni kell, ami az állat tartást és "nomadizálást" is szükségessé teszi mindenféle negatív felhang nélkül..

2 bloggerman77 2017. február 17. 13:42

Kovácsnak most az az elképzelése, hogy a magyarok a folyók melletti, árvíztől mindig védett dombok legmagasabb pontján, de mégis az ártér felőli peremén építették meg szállásaikat, és az állatokat az ártéri részen legeltették, és a szállás hátterében - az árvizmentes területen - pedig földművelést folytattak

Ez magyaráznáa falvak szállások vándorlását, mert a vízszint éghajlati okok miatti ingadozása miatt kerestek magasabb vagy éppen alacsonyabb fekvésű megtelepedésre alkalmas területet.

3 fakir 2017. február 17. 14:33

Bocsanat, de nem tudok leszallni a temarol. Egy ujabb genetikai tanulmany. A mediasztar Rasko is reszt vett benne.

"we revealed that a significant portion of the Hungarians probably originated from a long ago consolidated gene pool in Central Asia-South Siberia, which STILL PERSISTS IN MODERN HUNGARIANS. Another genetic layer of the early Hungarians was obtained during their westward migrations by admixing with various populations of European origin, and an important component of these was derived from the Caucasus region"

link.springer.com/article/10.1007/s00438-016-1267-z

Tessek osszevetni ezt a tiz evvel ezelotti "konkluziokkal"

4 fakir 2017. február 17. 14:46

Egyebkent a cikkhez is hozzaszolva, nem artana tisztazni mit nevezunk nomadizmusnak, mert eleg nagy a kaosz eme fogalom korul.

PL

Khazanov categorizes nomadic forms of pastoralism into five groups as follows: "pure pastoral nomadism", "semi-nomadic pastoralism", "semi-sedentary pastoralism", "distant-pastures husbandry" and "seasonal transhumance".

Eickelman does not make a distinction between transhumant pastoralism and seminomadism, however clearly distinguishes between nomadic pastoralism and seminomadism

Információ
X